Az EU, mint… föderáció?

A legújabb gazdasági válság kitörését követően néhány évvel, az Európai Unió nem találja a kifelé vezető utat, egyesek szerint csak egyre lejjebb halad a lejtőn. Mások mindezért egyetlen személy konokságát hangoztatják, akit ábrázoltak már Hitlerként, Vasladyként is. Angela Merkel tartja kezében a gyeplőt, így hát a megoldást is mindenki tőle várja. Azonban ő vajon tudja, hogy mi a helyes megoldás?

Az Európai Unió megalakulásától kezdődően folyamatosan szembesült politikai és gazdasági válságokkal. A közgazdaságtan egyik tétele, hogy a piacgazdaságban folyamatos tendencia figyelhető meg, amelyben az országok időnként válságba kerülnek, majd egy fordulattal kikerülnek belőle. Szakértők sem titkolják azon véleményüket, mely szerint a folyamatos integrációban olyan államokat is felvett az Unió, amelyek még nem álltak készen a csatlakozásra, vagy gazdaságilag, vagy társadalmilag. Az Európai Unió létezése óta sohasem határozta meg valójában létezésének formáját, vagyis azt, hogy egy laza, országok részleges együttműködésén alapuló, de lényeges kérdésekben a nemzeti szuverenitást előtérbe helyező szövetségről van-e szó, vagy egy olyan nemzetközi szervezetről, amely Közgyűlésén (Európai Parlament), Végrehajtó Tanácsán (Európai Bizottság) és egyéb alárendelt tanácsadó szervein keresztül hoz döntéseket, amelyek azután kötelező érvényűek lesznek az egyes szuverén tagokra? Esetleg egy szoros föderációt képzelnek el Európa vezetői, amit ebben az évben már tJosé Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is előrevetített? Egy olyan föderációt, amelyben az államok monetáris és fiskális unió mellett egy politikai uniót is létrehoznak?

Talán ez az (ön)meghatározás hiányzik az EU történelméből. Az EU a mai napig formálódik és keresi helyét az egyre gyorsabban alakuló világban. A modern európai integráció azonban kétségtelenül sikeresnek mondható, hiszen nincs még egy ilyen közösség a világon, amely ilyen komoly jogokkal és méretekkel rendelkező intézményrendszerrel, joganyaggal és ilyen szoros együttműködéssel létezne. Azonban a 2007-re kialakult gazdasági válság kiválóan rámutatott a rendszer hibáira és sérülékenységére.

A politikai válság kiinduló pontja a gazdasági válság és az ebből következő euróválság. Az Európai Unió helyzete folyamatosan romlik, jelenleg mindenhol forrást keresnek. Az aktuális ciprusi elnökség alatt jelentették be, hogy a nettó befizető államok 200-300 milliárd euróval kevesebb pénzt szeretnének szétosztani a tagállamok között. Új számítási módot vezetnek be a kohéziós támogatások elosztásában, amellyel jelentős megtakarítást remélnek Brüsszelben. Magyarország mintegy 4-5 milliárd eurót veszíthet ezzel. Horvátország csatlakozása tovább nehezíti a kohéziós pénzek elosztását, hiszen abból a bizonyos tortából még egy szeletet kell vágni a horvátok számára. Heves vita folyik Brüsszelben a következő költségvetési tervezési időszakról, vagyis a 2014-2020 közötti költségvetésről. Ebben a vitában a képzeletbeli pénzeszsákot Németország tartja a kezében.

Az euró, mint közös valuta 2002-es bevezetése olyan szintre vitte az európai integrációt, amely korábban csak áhított volt. Ettől kezdve vissza már csak nehezen, hatalmas áldozatok árán lehetett lépni. Az euró, mint hivatalos fizetőeszköz bevezetése megteremtette a lehetőséget, hogy az egyes tagállamok közötti addigi együttműködés a föderáció felé vezető útra lépjen. Innentől kezdve csak előre lehet menekülni, hiszen máskülönben vállalnia kell az Uniónak az euró széthullásából, a tagállamok kilépéséből származó elképzelhetetlen következményekkel járó gazdasági, szociális és társadalmi válságot.

Az euró megalkotásakor a döntéshozók még nem tudták, vagy nem akarták elismerni, hogy az egyszerű monetáris politikák összehangolása nem elég, hiszen mint ahogyan Görögország esetében is láthattuk, a számokkal igen könnyű játszani. Azonban a legnagyobb tagállamok sem tartották be a maastrichti kritériumokat, amelyeknek feladatuk lenne kordában tartani az egyes tagállamok költségvetési egyensúlyát. 

Az euró bevezetése alapvetően politikai indíttatású döntés volt, hiszen ez kiválóan szolgálta az integráció mélyítését, és stabilitást kívánt teremteni a tagországok között. Az Európai Központi Bank létrehozásával csökkent Németország hegemóniája Európa pénzügyi térfelén. Hollandia, Franciaország csökkentette függését a német jegybanktól, a Bundesbanktól. Németország viszont pozitív gesztust gyakorolt a többi tagország felé, amelyek egy része a mai napig aggodalommal tekint a jövőbe, ahol nagy a valószínűsége egy gazdaságilag és politikailag még erősebb Németországnak. Az Unió egyes államai ezt félve, mások pedig reménykedve nézik. Ebben is áll az Unió szerte tapasztalható széthúzás.

A történelem során a világon már máshol is létrejött monetáris és pénzügyi unió. Gondoljunk csak az Amerikai Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra vagy az EU-tag Németországra. Azonban minden esetben megelőzte mindezt egy politikai unió kialakulása, amely stabillá, mindenki által támogatottá tette a monetáris és pénzügyi uniót. Mindegyik országban léteznek azok az intézmények, amelyek biztosítják az optimális valutaövezet létrejöttét, amelyek szabályzó erővel bírnak az adott ország teljes területére és a gazdaság számos szegmensére. Ezekben az országokban hasznosnak bizonyult az is, hogy az egyes gyengébben teljesítő régiók pénzügyi transzfert kapjanak. Szintén szükségesnek bizonyult a gazdaságok konvergenciájára vonatkozó kritériumok kikötése és alkalmazása. Az Unió költségvetése sem arra költ, amelyre egy szövetségi állam, például az Amerikai Egyesült Államok. Az USA szövetségi költségvetése több mint háromezer milliárd euró, míg az Unió csupán 120 milliárd eurót költ szövetségi célokra. Az uniós költségvetés jelentős része nem a versenyképességet, fejlődést elősegítő ágazatokba áramlik, hanem évtizedes hagyományként továbbra is a mezőgazdasági kifizetésekre.

Az Európai Unióból továbbá hiányzik a közös identitásérzés, amely alapja lehetne a tényleges szolidaritás elvének, a közös célokért való fair együttműködésnek. Egy némettel immár egyre nehezebb megértetni, hogy miért kell még több pénzt adni olyan szegényebb, fejletlenebb országoknak, amelyek úgyis felelőtlenül bánnak a rájuk bízott milliárdokkal. Ezzel szemben egy angol megérti és támogatja, hogy támogatást nyújtson a központi kormányzat a walesi iparnak, hogy az ne maradjon le az európai versenyben.

Ha a történelmet vizsgáljuk látható, hogy az ország és politikai támogatás nélküli valutauniók mind rövid életűek voltak, hiszen egy támadás, válság könnyedén megingathatta azokat.

Azonban az euró bevezetését követően sikeresen működött, még a legpesszimistább közgazdasági elemzők is fejet hajtottak a sikerek előtt. Akkor szabadult el a válság és lett egyre komolyabb a gazdasági és mára a politikai válság, amikor már a nagyobb államok sem tartották be olyan szorosan a már korábban említett maastrichti kritériumokat.

Mindezt alátámasztotta Thierry de Montbrial idén januárban elmondott budapesti beszéde is a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében megtartott gazdasági konferencián. A Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója elmondta, hogy ugyan voltak olyan tagállamok, amelyek túl korán léptek be az eurózónába, azonban elképzelhetetlen spekulációs hullámot és még erőteljesebb gazdasági válságot idézne elő, ha egyes uniós tagállamok sorban elhagynák az Európai Unió kötelekét. Szükségesnek tartotta, hogy a pénzügyi reformok mellett szigorú szerkezeti reformok is teljesüljenek, hogy az Európai Unió, ha fennmarad, a jövőben sikeresebben tudjon szembenézni a bekövetkező válságokkal.

De Montbrial gondolatait továbbvezetve felmerülhet a kérdés, hogy Barroso elnök idén augusztusban tett kijelentése, mely szerint az Európai Unió egyetlen módja a fennmaradásra a föderáció kialakítása és az eddiginél sokkal szorosabb monetáris, gazdasági és politikai együttműködés, járható út, vagy ez az egyetlen út?

Angela Merkel idén augusztusban, nem sokkal Barrosót követően kijelentette, hogy Brüsszelnek létre kellene hoznia egy testületet, amely a decemberi Európai Tanács csúcsértekezletét követően kidolgozná egy új alapszerződés szövegét. A német kormány ugyanis támogatna minden olyan intézkedést, reformot, amely az Unió megmentését célozza.

Mit terveznek a németek? A hajtás után kiderül!

Mintahogyan arról a Spiegel hetilap is beszámolt augusztus végi cikkében, a németek által szorgalmazott új alapszerződés felhatalmazná az Európai Bíróságot, hogy vizsgálja és szankciókkal sújtsa azokat a tagállamokat, amelyek nem tartják be a maastrichti deficitszabályokat és ezzel veszélybe sodorják az egész eurózónát. Ezt az elképzelést élesen elutasította Nagy-Brittania, Írország és Lengyelország is. A dublini kormány népszavazáshoz kötné az újabb, tulajdonképpeni politikai uniót megteremtő alapszerződés elfogadását, míg a lengyelek nem látják biztosítottnak a jelenleg igen csak táborokra szakadt uniós tagállamok egyöntetű támogatását.

Merkel nyilatkozatainak folytonos, visszatérő eleme, hogy az egész uniót, annak minden egyes tagjával el kell juttatni egy politikai unióba, hiszen csak ez a szoros együttműködés teheti lehetővé a fennmaradását. Ehhez azonban szükségesnek látja az alapszerződés módosítását. Németország a második világháborút követően szervesen együtt fejlődött Európával, jelen volt minden fontos pillanatban. A német gazdaság együtt fejlődött az európaival, hiszen az adta az európai gazdaság nagyobb részét. Ezért is elfogadható, Hans-Dietrich Genscher egykori NSZK külügyminiszter 1980-as években tett kijelentése, mely szerint Németország szoros integrációja miatt mindaz, ami jó Európának, jó Németországnak is, és fordítva.

Merkel mostani javaslatához hasonló testület felállítására már volt példa 2002-ben. Akkor egy Alkotmányozó Konventet állítottak fel, amely a jelenleg is hatályban lévő Lisszaboni Szerződés helyett egy sokkal lényegesebb intézményi és politikai változást hozott volna az Unió életébe. Ezt az európai alkotmányt azonban többek között a francia és a holland választók népszavazáson utasították el, míg az írek csak második körben tudták népszavazással elfogadtatni.

Merkel nyár végén tett javaslatáról azonban azóta keveset hallani. Talán a jelenleg zajló heves költségvetési egyezkedések és viták elvonják a figyelmet, az unió távlati lehetőségeiről és esetleges politikai unióról.

Az említett költségvetési viták során megfigyelhető egyfajta fregmentálódás a tagállamok között. Nagy-Brittania hevesen ellenez minden javaslatot, amely a 2014-2020 közötti költségvetési időszakra vonatkozó költségvetésben kiadásnövelést irányoz elő. Próbál maga köré gyűjteni olyan tagállamokat, amelyek hasonlóan nettó befizetők, valamint nem kívánnak még többet beadni a nagy közösbe.

2011-ben Nagy-Brittania megszavazta a többsebességes Európa-modellt, amelynek úgy tűnik maga is kárvallottja lesz. Azonban a brit körön kívüli szerveződésnek komoly foganatját egyetlen szakértő sem látja, hiszen az EFTA hanyatlása és minden egyéb, korábbi különutas elképzelés csődöt mondott.

A másik oldalon pedig ott vannak az ún. Kohézió barátai névre hallgató országcsoport tagjai, amely jórészt a 2004-ben csatlakozott országot tömöríti, ennek résztvevője hazánk is. Ez a csoport a tárgyalások során szeretné elkerülni a kohéziós támogatások csökkentését, amely szinte az egyetlen fejlesztési támogatás ezekben az országokban.

Egy harmadik csoportot képeznek azok a tagállamok, amelyek gazdaságilag stabilabbak, vezető szerepben vannak az Unión belül és egy esetleges felbomlást követően képesek lennének akár újraalkotni a jelenlegi Európai Uniót. Ide tartozik Németország mellett Franciaország, a Benelux-államok, Ausztria és az északi tagállamok. A nettő befizető országok is mára már olyan gazdasági helyzetbe kerültek, amiben a saját költségvetési stabilitásukat, államadósság növekedésüket is nehezen tudják megtartani. Akkor, amikor ők is reformokra, költségcsökkentésre kényszerülnek odahaza, nehéz elmagyarázni a hazai választóknak, hogy ugyan miért kell mégis a nagy közös kasszába többet beadni.

Milyen megoldásai lehetnek a mostani válságnak? Lapozzon és kiderül!

Az európai integráció eddigi története során mindig a kisebb-nagyobb krízisek voltak a legfontosabb politikai és intézményi változások előidézői. Az EU gazdasági és politikai bajai az elmúlt években egyre erősebbé váltak és azokat az illetékes intézmények szándék híján nem kezelték. Középtávon Európa-szerte fel kell készülni arra, hogy a következő évtized gazdasági növekedése lassú lesz. Az eurózónában mutatkozó gazdaságpolitikai, társadalmi és politikai aszinkron jelenségek, ha komoly integrációs irányváltás nem történik, erősödni fognak. Hosszú távon az európai jóléti állam a jelen formájában nem fenntartható; már csak ezért is ésszerű az európai erőforrások összevonása, az egységesebb európai politikai és geopolitikai fellépés. De az egységesülést nem az ésszerűség, hanem a gazdasági kényszer fogja előidézni.

Guido Westerwelle német külügyminiszter vezetésével több, mint fél évvel ezelőtt egy munkacsoport alakult tizenegy külügyminiszter részvételével. A német politikus felkérte Spanyolország, Portugália, a Benelux-államok, Franciaország és Ausztria, valamint két nem eurózóna tagország – Dánia és Lengyelország külügyminiszterét is az együttműködésre.   

A „Zukunftgruppe” néven elhíresült csoport feladata volt, hogy megvizsgálja, milyen módon lehetne megújítani az Európai Uniót, mi szükséges egy későbbi politika unió kialakításához.  A csoport az utóbbi fél évben öt találkozót tartott, a munkát a német sajtóban ismertetett jelentéssel zárták le. A dokumentum központi állítása, hogy a válságot „több Európával” lehet eredményesen kezelni, ezért újabb nemzetállami hatásköröket kell közösségi szintre helyezni, vagyis erősíteni kell az Európai Bizottság pozícióját. Az elképzelés szerint Brüsszelnek mindenekelőtt a tagállami költségvetés ellenőrzéséhez, illetve a deficitre és az államadósságra vonatkozó szabályok ellen vétő országokkal szembeni fellépéshez kell nagyobb befolyást biztosítani, és szélesebb körű felhatalmazást kell adni a bizottságnak az unió alapértékeit megsértő tagországok fegyelmezéséhez is. Mindez egybevág Merkel korábbi javaslatával.

A jogkörök bővítésével egyidejűleg bővíteni kellene az Európai Parlament demokratikus ellenőrzési jogkörét is. Westerwelle szerint ez a jogkör bővítés egy második kamara felállítását tenné szükségessé, amelyben az euróövezeti tagállamok képviselői dolgoznának, de részt vehetnének a munkában nem euróövezeti tagállamok képviselői is.

Az újabb válságok hatékonyabb kezelése érdekében az ESM rendszerét, egy, az IMF stabilizációs rendszeréhez hasonlóhoz kell fejleszteni. A német külügyminiszter szerint nem várható el egyetlen szegényebb tagállamtól sem, hogy lemondjon a neki járó segítségekről, hiszen az Európai Unió a világ leggazdagabb régiója.

A történelmi (és európai) tanulság az, hogy a regionális integrációk távolról sem örökéletűek, de gyakran a rosszul becsontosodott integráció átmeneti felbomlása a kulcsa a hosszú távú fennmaradást garantáló átalakulásnak. Nagy-Britannia mostani búcsúja az élcsapattól csupán az egyik fontos alapfeltétele volt a szükséges átalakulásnak. Azonban mára nyilvánvaló, hogy az euróövezet sem képezheti egy hosszú távon stabil európai integráció alapját. Az EU lényeges átalakulását, esetleges széthullását minden bizonnyal még átéljük, a kérdés azonban az, hogy mi lesz utána? Egy modernizált, ellenállóbb versenyképesebb Európai Unió, vagy egy darabjaira és csoportokra hullott torzó marad nekünk. Európa mélyülő integrációját, egy Európai Egyesült Államok létrehozását már évek óta sokan szorgalmazták, ezt a meglévő gondolatot karolta fel Merkel és Barroso is, de alapvetően azzal az indokkal, hogy Európa ne veszítse el nemzetközi gazdasági és geopolitikai súlyát. 2012-ben már másról van szó: úgy tűnik, mindez már a puszta túléléshez kell – de abban nyilvánvalóan csak a tagországok egy része vehet majd részt.