Folytatódik a populista erők feltörése Európában

Mindig is bonyolult volt a többpárti parlamenti rendszerek kormányainak megalakítása. Azonban most, hogy Európa eddigi stabil politikai pártjai gyengülnek és az új, jobboldali populista erők felemelkednek, ez szinte lehetetlenné vált. A patthelyzet pedig szintén csak utóbbiak malmára hajtja a vizet.

Svédország a legutóbbi példa az efféle politikai holtpontra. Egy hónappal a parlamenti választások után, amelyen a bevándorlásellenes Svéd Demokraták (SD) párt megszerezte a szavazatok 17,6 százalékát – ez 62 képviselői mandátumot jelent nekik a 349 fős törvényhozásban – az ország politikai vezetői még mindig küzdenek a kormányalakítás érdekében. A baloldali blokk, a svéd Zöld Párttal eddig koalícióban kormányzó Svéd Szociáldemokrata Párt, illetve a Baloldali Párt együttese 144 mandátumot szerzett, eggyel többet, mint ellenfele, a Szövetségként ismert jobbközép koalíció. A fenti helyzetben egyik politikai erőnek sincs abszolút többsége a parlamentben.

Az SD vezetője, Jimmie Akesson a választás után bejelentette, hogy pártja a választások győztese. „Hatalmas befolyásra tettünk szert abban, hogy mi fog történni Svédországban az elkövetkező hetekben, hónapokban és években” – mondta párttársainak, és igaza is van. Nem sokkal később le is szögezte, hogy egyetlen olyan kormányt sem fognak támogatni, amely nem biztosít jogot nekik a politikai élet befolyásolására.

Andreas Norlén konzervatív házelnök tárgyalásokat kezdett a pártvezetőkkel, hogy felmérje, melyik jelöltnek van a legnagyobb esélye a kormányalakításra és a parlament támogatásának elnyerésére, és meg is bízta ezzel az ellenzéki jobbközép koalíciót vezető Ulf Kristerssont, miután Stefan Löfven  ügyvivő miniszterelnök szeptember végén elveszítette a választásokat követő bizalmi szavazást. Kristersson azonban máris visszadobta a labdát, lévén egykettőre kiderült, hogy nem tud kormányt alakítani.

Norlén második lehetőségként hétfőn Stefan Löfvent kérte fel a kormányalakításra, akinek két hete van egy kormányzóképes kabinetet felállítására, és akinek talán valamivel jobbak az esélyei. Löfven abban bízik, hogy sikerül elnyernie a jelenleg a Szövetséget alkotó jobbközép, illetve liberális képviselők bizalmát. A jobbközép pártszövetség vezetői ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy Kristerssont kívánják kormányfőnek.

Mind Löfven, mind Kristersson jelezte, hogy hajlandóak lennének elgondolkodni egy kétpárti kompromisszumon, amelyben egyikük informálisan támogatja a másik kisebbségi kormányát, azonban abban nincs egyetértés köztük, hogy melyikük vezeti majd a kormányt – nem is beszélve arról, hogy az ideológiai riválisok hogyan tudnának együttműködni a gyakorlatban. Ehhez hozzájön, hogy egyik nagy politikai erő sem hajlandó koalícióra lépni olyan párttal a kormányalakítás érdekében, amelyik támogatja a Svéd Demokratákat vagy akár tárgyalásokat kezd velük.

E kapcsán mindazonáltal Tobias Andersson, az SD ifjúsági szárnyának vezetője azt mondta, hogy csak idő kérdése, mielőtt Kristersson elfogadja a sorsát, mondván: „Ulf nagyon is tisztában van azzal, hogy az SD nélkül nem tud kormányt alakítani.” Ez nem feltétlenül üres beszéd, hiszen a jobbközép koalíció vezetője – aki saját állítása szerint mindent megtett a kormányalakítás érdekében – most mondhatja azt, hogy „megpróbáltuk, de nem sikerült, lássuk, mink van még”.

Ha Löfven is kudarcot vall, a házelnöknek még két lehetősége van, hogy kormányképes többség alakuljon a parlamentben, s ha ez nem sikerül, új választást kell tartani. Elemzők szerint mindazonáltal az új voksolás nem változtatna érdemben az erőviszonyokon. És tessék, máris kész a patthelyzet.

Svédország messze nincs egyedül

„Egész Európában, különböző többpártrendszerekben megfigyelhető, hogy a kormányalakítás rendre hosszabb és hosszabb időt vesz igénybe” – mondta Jakob-Moritz Eberl, a Bécsi Egyetem témában jártas kutatója. „Ez többek között a populista pártok térnyerésére vezethető vissza” – tette hozzá.

Csak hogy néhány példát említsünk, amely bizonyítja a fenti állítást:

Hollandia

Geert Wilders bevándorlásellenes Szabadságpártja a szavazatok 13,1 százalékát szerezte meg a 2017 márciusában tartott választáson. A sajtó akkor ezt úgy értelmezte, hogy „sikerült megállítani a populisták menetelését Európában”, a kormányalakítás azonban 225 napot vett igénybe, ez pedig a leghosszabb idő, ameddig ez valaha tartott Hollandiában.

Ráadásul csak négypárti koalíciót sikerült alakítani – a kabinetben a liberális konzervatív Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD), a Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA), a liberális D66 és a Keresztény Unió (CU) vesz részt –, amelyek jelentősen eltérő politikai nézetekkel rendelkeznek.

Németország

Bár a szavazatok 33 százalékával az Angela Merkel vezette CDU/CSU pártszövetség szerezte meg a legtöbb helyet a német parlamentben a tavaly szeptemberben tartott Bundestag-választáson, sokak már akkor amiatt aggódtak, hogy harmadik erőként debütált a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) 12,6 százalékkal. Igazuk is lett, hiszen közel félévi huzavona után tudott csak felállni az új kormány, a szociáldemokratákkal kiegészült nagykoalíció.

Frank-Walter Steinmeier német államfő a miniszterek kinevezési ünnepségén mondott beszédében rámutatott, hogy a Bundestag-választáson mindhárom kormánypárt veszített támogatottságából. Szerinte az elveszített bizalmat csak úgy tudják visszanyerni, ha változtatnak a kormányzás módján, ha odafigyelnek a mindennapi konfliktusokra. Ő is felhívta a figyelmet arra, hogy az új kormány olyan korszakban kezdi el a munkát, amelyben kívülről és belülről is támadások érik a Nyugat liberális demokráciáit. A liberális demokrácia „autoriter ellenmodelljei” erősödő magabiztossággal jelennek meg.

Olaszország

Az olasz kormányalakítás végeredménye az első alkalom, hogy az Európai Unióban két olyan populista erő került hatalomra, amelyek nyíltan bírálják a brüsszeli politikát. Az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Liga koalíciója közel három hónappal a választás után alakult meg.

Nem csak a jobboldali populista pártok járulnak hozzá a patthelyzetekhez

A politika számos európai országban egyre inkább töredezetté válik, mert egyre több párt kerül be a parlamentbe. Például Hollandiában a 150 fős törvényhozás immár 13 párt tagjaiból tevődik össze, Németországban pedig a Bundestagban képviselt pártok száma négyről hétre nőtt. És nem csak a jobboldali pártok húznak hasznot a hagyományos bal- és jobbközép pártok hanyatlásából: a zöldek, a szélsőbaloldali pártok és egyéb „felkapaszkodott” mozgalmak szintén szavazati jogot szereznek (a németeknél például a Zöldek párt az ország második számú politikai erejévé lépett elő).

Azonban mégis a szélsőjobboldal felemelkedése a legaggasztóbb, mert sok országban még mindig teljesen elutasítják a kormányalakítást ezekkel a politikai erőkkel. A német nagykoalíció pártjai nyilvánvalóan nem hunyhatnak szemet afölött, hogy az AfD 92 mandátumot tudhat magáénak a Bundestagban, lévén ez egyben azt is jelenti, hogy az országgyűlési képviselők jelentős részét automatikusan kizárják a vezetésből. Ez az a probléma, amellyel a Keresztényszociális Uniónak (CSU) is szembe kell néznie a vasárnapi bajorországi tartományi törvényhozási választások után: a párt elveszítette többségét, ezért koalíciós kormányzásra kényszerül, azonban már előre kizárta az AfD-vel való együttműködést.

Forrás: Foreign Policy / Kitekintő / MTI