Ázsia számára három lehetséges jövő létezik

Az Egyesült Államok és Kína közötti verseny kimenetele döntheti el az ázsiai kontinens sorsát. Az alábbiakban három lehetséges forgatókönyvet vizsgálunk meg.

Manapság igen sok színtéren folyik a játék Ázsiában: ott van az egyre növekvő kereskedelmi konfliktus az Egyesült Államok és Kína között, Észak-Korea bővülő nukleáris arzenálja és rakétatesztjei, a fokozódó feszültség Dél-Korea és Japán között, valamint az Egyesült Államok és a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) közti egyre szorosabb együttműködés. Ehhez még hozzájönnek az afganisztáni béketárgyalások, valamint az indiai kormány kemény fellépése Kasmírban, és máris kész a teljes diplomáciai káosz, aminek minden pontjával sürgősen foglalkozni kell.

Az ilyen időkben hasznos, ha eggyel hátrébb lépünk, és megpróbáljuk az egészet egyben szemlélni. Ha így teszünk, hamar rájövünk, hogy a két legfontosabb szempont, amelyet figyelembe kell venni, az egyrészt az Egyesült Államok és Kína között fennálló hatalmi egyensúly, másrészt más ázsiai országok valószínű válasza ezen egyensúly változásaira. Természetesen nem csak ezek az elemek számítanak, ám a világ két legerősebb nemzetének relatív képességei – amelyek közül az egyik Ázsiában található – árnyékot vetnek a térség összes többi országára.

Az első forgatókönyv

Eszerint miközben Kína továbbra is gyorsan növekszik, az Egyesült Államok gazdasága megtorpan, mégpedig vagy az elhibázott belpolitikai döntések miatt – ilyen lehet például az oktalan és rosszul értelmezett adócsökkentések, az oktatás alulfinanszírozottsága, a nem megfelelő pénzügyi szabályozás, a politikai megosztottság, stb. -, vagy a költséges tengerentúli nehézségek és zavargások okán. Ez a változat olyan elemzők “agyszüleménye”, mint Martin Jacques és Arvind Subramanian, akik szerint Kína végső soron fel fogja váltani az USA-t mint a világ elsőszámú nagyhatalma, és akik szerint a Trump-adminisztráció minden bizonnyal a kínai dominanciától való félelem miatt próbálja minden eszközzel lassítani a kínai növekedést.

Ha ez a kimenetel – persze nem azonnal, de az elkövetkező évtizedekben – bekövetkezik, nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Államok fenntarthatja jelenlegi biztonsági pozícióját Ázsiában. Egy nagyobb és egyre gazdagabb Kína végül legyőzheti az USA-t egy fegyverkezési versenyben, továbbá folyamatosan fejlődő technológiai kapacitása lehetővé teheti számára, hogy olyan fegyverekkel küzdjön, amelyek legalább olyan jók (vagy akár még jobbak is), mint az amerikai fegyverrendszerek. Ebben az esetben az Egyesült Államok ugyanolyan kínos döntéssel szembesül, mint amilyennel Nagy-Britanniának kellett a 20. század hajnalán – amikor Washington aktívan próbálta kiszorítani a nyugati féltekéről -, és valószínűleg úgy dönt, hogy felszámolja ázsiai szerepét, lehetővé téve Kínának egy saját befolyási övezet létrehozását.

Előfordulhat, hogy Kína ázsiai szomszédai egyesítik erőiket Peking ellen – akár az Egyesült Államok támogatása nélkül is -, hogy megteremtsék az erőegyensúlyt, de nem biztos, hogy sikerrel járnának. Sőt. Hacsak Indiának nem sikerül lépést tartania Kínával, a kizárólag Ázsiában tevékenykedő esetleges koalíció még mindig gyengébb lenne, mint ez a feltételezett kínai kolosszus, és mindemellett a kollektív fellépés szokásos dilemmáival is szembe kellene néznie.

Ez a jövőkép kétségkívül az, amit Peking szeretne: az Egyesült Államok kiszorítása Ázsiából, valamint az, hogy közvetlen szomszédait a kínai preferenciákhoz kényszeríti, maximalizálná a kínai biztonságot, miközben megkönnyítené számára a hatalom kiterjesztését más olyan területeken, amelyeket stratégiai szempontból létfontosságúnak tart (ilyen például a Perzsa-öböl).

Mindezen okok miatt borítékolható: a kínai vezetők azt remélik, hogy az USA továbbra is bennragad a stratégiai szempontból jelentéktelen országok értelmetlen konfliktusaiban, és hogy az országot továbbra is olyan emberek vezetik, akiknek döntéseit a kifinomult érdekek és stratégia helyett inkább a szeszély és az ego alakítja.

A második forgatókönyv

A fent vázolt, az USA szempontjából igencsak komor forgatókönyv nem elkerülhetetlen. Valójában néhány tudós – nevezetesen Michael Beckley a Tufts University-ről – úgy véli, hogy valószínűbb az ellenkezője. Eszerint Kína fog botladozni, míg az Egyesült Államok sikeresen dacol a hanyatlással.

Az amerikai hanyatlást hangoztató próféták tévedtek az 1980-as években, és elképzelhető, hogy ma is tévednek. Kína számos súlyos akadállyal szembesül – ilyen például az öregedő népesség, a környezet pusztulása, a megfelelő vízellátás hiánya, a geopolitikai korlátozások, a zúgolódó kisebbségek, a pénzügyi egyensúlyhiány stb. -, míg az USA számos fontos erősséggel bír, mint például a rendkívül kedvező földrajzi elhelyezkedés, a bőséges természeti erőforrások és a még mindig innovatív gazdaság.

Ha ez a jövő valósul meg, az Egyesült Államok továbbra is ideális helyzetben lesz, hogy ő vezesse az erőegyensúly miatt megalakuló ázsiai koalíciót. A legfontosabb ázsiai országokkal (Japán, Dél-Korea, Szingapúr stb.) már most is jó kétoldalú kapcsolatokat ápol, és együttműködése Indiával és az ASEAN-nal szintén javul. Egy ilyen koalíció célja alapvetően védekező: megakadályozni, hogy Kína megfélemlítse szomszédait, vagy túlzottan kiterjessze befolyását.

Az óvatosság azt diktálja: az Egyesült Államoknak és partnereinek nem szabad megkísérelni, hogy szegénységbe taszítsák Kínát, vagy arra törekedni, hogy aláássák a Kínai Kommunista Pártot – ez egy olyan politika lenne, amely megrémítené az USA ázsiai szövetségeseit és növelné a háború kockázatát. Ehelyett Washington feladata, hogy elsimítsa a különféle partnerei közötti különbségeket – aminek elvégzésére egyébként központi szerepe számos eszközt biztosítana a számára.

Egy ilyen világban egyértelmű, hogy mit tenne a legtöbb ázsiai állam. Bár továbbra is az Egyesült Államok lenne a legerősebb nagyhatalom a nemzetközi rendszerben, Kína – a szomszédaihoz való közelsége miatt – nagyobb fenyegetést jelentene számukra. Ennek megfelelően az ázsiai államok többsége szoros partnerséget kívánna fenntartani az USA-val, ami biztosítékként szolgálhatna számukra a bizonytalansággal szemben. Az amerikai védelem szüksége persze teljesen eltűnik, ha a kínai hatalom meredek hanyatlásnak indul, de ez valószínűleg nem történik meg.

A harmadik forgatókönyv

A második lehetséges kimenetel talán a legjobb az USA szempontjából, a harmadik azonban a legvalószínűbb. Ez azt feltételezi, hogy Kína továbbra is növekszik, az Egyesült Államok azonban lépést tart vele. Bár a két nagyhatalom közti jelenlegi különbség némileg csökkenhet, Kína nem előzi meg az USA-t. A világ ezáltal vagy a bipolaritás állapotába (mint az amerikai-szovjet hidegháború során), vagy a multipolaritás erősen aszimmetrikus állapotába kerül, amelyben az Egyesült Államok és Kína messze elhúz a gyengébb nagyhatalmak mellett.

Nem világos, hogy Ázsia többi része hogyan reagálna, ha a jövő ilyen módon alakul, ám a realista elmélet azt sugallja, hogy többségük még mindig inkább az Egyesült Államokkal való egyensúlyt részesíti előnyben. Ha bizonyos ázsiai országok esetleg úgy döntenek, hogy semlegesek maradnak, az sem lesz könnyű, mivel az USA és Kína valószínűleg őket is arra kényszerítené, hogy válasszanak oldalt. Számukra első pillantásra csábító lehet, hogy Kína mellé álljanak, azonban ez egy alárendelt helyzet elfogadását és a kínai szeszélyeknek való teljes kiszolgáltatottságot jelentené. Ez pedig sebezhetővé tenné a szóban forgó az államokat, amennyiben a kínai szándékok “ragadozóbbá” válnak.

Ezzel szemben az Egyesült Államokkal való összefogás segítene sakkban tartani Kínát, Washington ráadásul rá lenne kényszerítve, hogy kellő figyelmet fordítson szövetségesei kívánságaira, mivel nélkülük nem tudná fenntartani pozícióját Ázsiában. Ha tehát az USA és Kína között fennálló hatalmi egyensúly nagyjából így marad, akkor az ázsiai országok is jobban járnak, ha inkább az előbbivel szövetkeznek.

A hiba az egyenletben: Trump csapongó külpolitikája

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy biztosan ez a forgatókönyv fog megvalósulni. Mint azt már korábban is megfigyelhettük, egy kiegyensúlyozó ázsiai koalíció irányítása nem könnyű feladat, mégpedig a hatalmas távolságok, az érintett gazdasági kompromisszumok, valamint az egyes ázsiai országok (például Dél-Korea és Japán) közti kényes kapcsolatok miatt. Ha van egy olyan terület a világon, amely kapcsán figyelmes, ügyes és gyakorlott vezetésre van szükség, akkor az Ázsia.

És éppen emiatt annyira kiábrándító és aggasztó a jelenlegi amerikai vezetés teljesítménye. Donald Trump amerikai elnök ugyanis: 

• ahelyett, hogy Barack Obama korábbi elnök politikáját folytatta volna, néhány nappal a beiktatása után egy tollvonással kiléptette az Egyesült Államokat a TPP-ből, azaz a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Egyezményből;
• ahelyett, hogy felsorakoztatta volna maga mögött Japánt, Dél-Koreát, az EU-t és más nagyobb gazdaságokat, hogy együtt szálljanak szembe Kínával annak tisztességtelen kereskedelmi gyakorlata miatt, szinte mindenkivel összeakasztotta a bajszát, így az USA-nak most egyedül kell “megküzdenie” az ázsiai óriással;
• ahelyett, hogy következetes és kifinomult megközelítést alkalmazott volna az észak-koreai nukleáris leszereléssel és a rezsim rakétaprogramjával kapcsolatban, ő inkább a személyeskedést és a vagdalkozást választotta, ami természetesen sehová sem vezetett, ráadásul új kételyeket vet fel Washington megbízhatóságával és stratégiai hozzáértésével kapcsolatban;
• és ahelyett, hogy gőzerővel az ázsiai hatalmi egyensúlyra összpontosítana – amely még évekig mély hatást gyakorol a globális politikára -, Trump továbbra is megragadt Afganisztánnál, valamint folytatja az úgynevezett maximális nyomásgyakorlást Iránnal szemben, egy olyan stratégiát, amely Teheránt is egyre inkább Peking karjaiba űzi.

A helyzet messze nem helyrehozhatatlan, megmentéséhez azonban olyan amerikai külpolitikai csapat szükséges, amely képes egyben szemlélni a nagy képet, tudja, hogyan kell meghatározni a prioritásokat, hozzáértő módon tud szövetséges támogatást toborozni, továbbá nem hagyja, hogy kevésbé fontos ügyek eltereljék a figyelmét.

Ha az amerikai külpolitika nem változik, akkor amikor majd 25 év múlva visszatekintünk, azon fogunk gondolkodni, hogy hogyan tudta Kína kiszorítani az Egyesült Államokat Ázsiából.

Forrás: Foreign Policy / Kitekintő