Putyin nagyon bízik az olasz barátságban

A legfontosabb olasz politikai erők erősen Kreml-pártinak tűnnek, de ez valószínűleg nem jelenti az Oroszország ellen hozott európai szankciók megszüntetését, hiába bízik ebben Vlagyimir Putyin.

A „kiábrándító” francia elnökválasztás után most úgy tűnik, Vlagyimir Putyin orosz elnök Olaszország révén kapja meg azt, amire vágyik: a márciusi választások után ugyanis szinte biztos, hogy egy oroszbarát kormánnyal és egy jókora, szintén oroszbarát ellenzékkel számolhat Olaszországban. Ezzel Putyin valószínűleg szavatolni tudja, hogy az Európai Unió ne terjesszen be újabb szankciókat Oroszországgal szemben, azonban ez a barátság nem lesz elég ahhoz, hogy a már érvényben lévő büntetőintézkedéseket feloldják.

A Kreml nagymértékben gazdasági érdekeken alapuló politikájának célja, hogy éket verjen az USA és az EU szankciópolitikája közé, hogy biztosítsa Oroszország számára az energiaforrások kivonására és exportjára irányuló képességének fenntartását, valamint az állami és az orosz vállalatok számára a piaci finanszírozás vonzását. A Krím elcsatolása miatt hozott európai szankciók kezdetben összhangban álltak az amerikai intézkedésekkel. De míg az Egyesült Államok továbbra is újabb és újabb szigorításokat vezetett be, az EU nagyrészt csak újragondolta a régieket.

Az Európai Tanácsnak egyhangúlag kell megszavaznia az esetleges újabb büntetőintézkedéseket. Oroszország esetében ez több mint két tucat alkalommal meg is történt. Putyin számára tehát a „nagy díj” egy olyan ET-tag szövetséges lenne, aki a korlátozások további kiterjesztése ellen szavazna.

Ez nem lehet például Ciprus, amelyet az oroszok elárasztanak pénzzel vagy Ausztria, ahol a jelenlegi kormánykoalícióban lévő kisebb partner, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) együttműködési megállapodást kötött a Putyin pártjával, az Egységes Oroszországgal. Ezen kis nemzetek számára az EU egységével szembeni nyílt lázadás miatti költségek ugyanis meghaladnák az Oroszországgal folytatott fokozott kereskedelemből származó gazdasági előnyöket. Az Egyesült Államok haragja, amelyet nem enyhítene semmiféle, az EU-tól kapott védelem, szintén félelmetes lehet számukra.

Tehát a szövetségesnek, amelyre Oroszországnak szüksége van, nagy országnak kell lennie, lehetőleg a közül a négy közül, amely a Kreml nézőpontjából kívánatos „stratégiai partner” lehetne és amely „különleges kapcsolatot” ápol (vagy legalábbis ápolt a múltban) Oroszországgal, továbbá hajlandó lenne alkalmanként aláásni a közös uniós politikát. A jelöltek: Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország. Mindegyik ország elég nagy ahhoz, hogy mind az EU-tól, mind az Egyesült Államoktól függetlenül érvényesítse külpolitikai akaratát.

Közülük kettő eleve „ki van lőve”: Németország esetében Angela Merkel az egyik szószólója annak, hogy szükség van az Oroszország elleni uniós szankciók megerősítésére, illetve Spanyolországban jelenleg Kreml-ellenes kormány működik.

Maradt tehát Franciaország és Olaszország. Előbbihez Putyin nagy reményeket fűzött a tavalyi elnökválasztás kapcsán, ugyanis két, számára nagyon is megfelelő jelölt is indult az elnökségért: a nacionalista jelölt Marine Le Pen és konzervatív riválisa, Francois Fillon. Mindketten szenvedélyesen ellenezték a szankciókat. Azonban a Kreml két szék között a földre ült, amikor helyettük végül Emmanuel Macron került ki győztesként, aki viszont Merkel elképzeléseit támogatja többek között ezen a fronton is.

A megoldás: Olaszország

Olaszország már a szovjet időkben is különleges kapcsolatot tartott fenn Oroszországgal. Csak hogy néhány példát említsünk:

• az 1960-as években Olaszország szolgáltatta az ipari berendezések több mint felét a Szovjetuniónak,
• az ENI kulcsfontosságú stratégiai partnere volt a szovjet olajiparnak,
• és a Fiat építette meg Oroszország legnagyobb autógyárát (ez egyébként a mai napig a legnagyobb autógyár).

Ezen kívül érdekesség, hogy a szovjetek több olasz filmet láttak, mint a hollywoodit.

A Szovjetunió összeomlása után is tovább virágzott a különleges kapcsolat. Még a technokrata, eurocentrikus olasz vezetők is viszonylag oroszpártiak voltak. Romano Prodi olasz ex-miniszterelnök, aki az Európai Bizottság vezetője is volt, egyszer így fogalmazott:

Oroszország és Olaszország együtt olyan, mint a vodka és a kaviár, kiváló kombináció.”

Ez azonban még mindig nem elég jó hasonlat ahhoz, hogy leírja Putyin szoros barátságát egy másik olasz vezetővel, Silvio Berlusconival. Jó példa erre, hogy amikor az olasz iparmágnás és politikus felett összecsaptak a hullámok 2015-ben, Putyin állítólag orosz állampolgárságot, valamint gazdasági miniszteri kinevezést ajánlott neki. Az értesülést persze mind a Kreml, mind Berlusconi cáfolta.

Szintén 2015-ben történt, hogy Berlusconi meglátogatta Putyint, akivel 240 éves sherry-t kóstolhatott Massandra pincéiből, amelyet akkor jogilag még mindig ukrán állami vállalkozásnak tekintettek, de amelyet Oroszország szintén elcsatolt. Tavaly pedig Berlusconi születésnapi ajándéka Putyinnak egy olyan ágytakaró volt, amelyre az olasz politikus egy kettejükről készített fényképet nyomtattatott, amelyen épp kezet fognak.

Természetesen Berlusconi a jobboldali visszatérés mögötti erő a márciusi választások előtt. Bár jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy nem is indulhat a választáson, mivel adócsalásért elítélték, de a Forza Italia (Hajrá Olaszország, FI) elméletileg képes arra, hogy kormányzási koalíciót alakítson ki a szélsőjobboldali Északi Ligával, egy másik erősen oroszbarát párttal. Az oroszországi szankciók felbontása konkrétan a párt programjának része.

A populista Öt Csillag Mozgalom szintén ellenzi az Oroszország elleni büntetőintézkedéseket. Hangos támogatója volt továbbá az orosz katonai műveletnek Szíriában.

Még a baloldali Demokrata Párt (PD) – amely eddig vezette az országot – sem különösebben oroszellenes. Az amerikai nyomás ellenére ugyanis Olaszország megakadályozta az Oroszország további szankcionálására irányuló törekvéseket, amelyeket Putyin szíriai beavatkozása nyomán kívántak bevezetni.

Moszkva, 2017. december 28.
Vlagyimir Putyin orosz elnök a Szíriában harcoló orosz katonák kitüntetési ünnepségén a moszkvai Kremlben 2017. december 28-án. (MTI/EPA/AFP pool/Kirill Kudrjavcev)

Az oroszok olaszországi népszerűsége mögött meghúzódó indítékok azonban nem csupán kulturálisak és történelmiek, hanem gazdaságiak is. Az olasz vállalkozások továbbra is erősen képviseltetik magukat Oroszországban. Az Intesa Sanpaolo bankcsoport például kulcsfontosságú szerepet játszott a Rosznyefty orosz olajvállalat 19,5 százalékos részesedésének vitatott eladásában. A Rosznyefty-nek Igor Szecsin a vezérigazgatója, aki köztudottan Putyin közeli barátja, és akit az USA szintén szankcionált.

Az EU szankciói ártanak az olasz gazdaságnak is. Lévén az EU-ban Németország után Oroszország legnagyobb exportőre, Olaszországnak nagyon nem tetszik, hogy a kivitel 40 százalékkal visszaesett, mióta bevezették a büntetőintézkedéseket.

Putyin tehát most nagy reményeket fűz az olasz barátsághoz. Azonban a választások kimenetele nagyon bizonytalan: az sem biztos, hogy egyáltalán sikerül felállítani egy új kormányt. Egy instabil kormány vezetője pedig valószínűleg nem fog elindítani egy uniós szintű lázadást, csak azért, hogy segítsen Putyinnak.

Nyilvánvaló, hogy Olaszország nem lesz érdekelt abban, hogy felhívja az Egyesült Államok figyelmét a Kremllel szembeni további fellépésre, de sok más ország sem. Ebben az értelemben semmi sem változik Oroszország szempontjából, és a négy ország közül az utolsó, amely megszüntethetné a szankciókat, szintén kiesik.

Forrás: Bloomberg