Ázsiából érkezik az újabb pénzügyi cunami?

A vezetőváltáson átesett amerikai Fed úgy döntött, elzárja a pénzcsapokat, de legalábbis csökkenti az eddigi eszközvásárlás mértékét. A washingtoni döntés elképesztő hatással volt a világkereskedelemre: az év eleje óta a legnagyobb részvénytőzsdék forgalma 5-6 százalékot esett, az extrém esetnek számító Japán pedig már mínusz 14 százalékon áll. A német üzleti lapok egyenesen a feltörekvő országok válságáról cikkeznek, melynek komoly hatása lesz, illetve már van is az európai nemzetgazdaságokra. Lehetséges, hogy a 2008-as pénzügyi világválság csak az előjáték lett volna?

Itthon még meglehetősen nyugodt a helyzet, legalábbis a hazai sajtó még nem kezdte el kongatni a vészharangot, a német Handelsblatt viszont már arról cikkezik, hogy a feltörekvő piacok (elsősorban ázsiai) elindultak lefelé a lejtőn. A negatív hatások pedig igen könnyen elérhetik az USA-t és Európát, figyelembe véve a nemzetközi piacok hihetetlen mértékű összetettségét. Akik rövidtávon keresik az ok-okozati összefüggéseket, azok a vezetőváltáson átesett, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed decemberi döntésre hivatkoznak, melynek értelmében megérkezett tapír (tapering), azaz a pénznyomda visszafogása és az alapkamat fokozatos emelése. A nemzetközi piacok akkor igen kedvezően fogadták a washingtoni döntést, a lelkesedésnek azonban úgy tűnik, vége.

Ben Bernanke tavaly úgy gondolta, a pénzügyi piacok kevesebb pénzből is ki tudnak jönni. A világ legnagyobb részvényindexeinek február eleji állása viszont nem igazolják ezt. Az év eleji álláshoz képest az amerikai S&P500 közel 6, a német Dax majdnem 4, az eurózónát egybefogó Eurostoxx 50 pedig 4,7 százalékkal esett vissza- adja hírül a Handelsblatt. De ez még mindig alacsony értéknek számít a világ többé részéhez képest: a török vezető részvényindex 9, a brazil 10,4, a rekordot jelentő japán Nikkei pedig 13,8 százalékot zuhant. Még Kína is megérezte a kedvezőtlen széljárást, a sanghaji részvényindex 4, a hongkongi Hang Seng 4,5 százalékos mínuszban van az év eleje óta.

2014 a felemelkedés éve lesz- szólt a fáma a tavalyi év végén. A spekulánsok ennek megfelelően jól fel is tankoltak, a Die Welt értesülései szerint csak a Wall Street farkasai 440 milliárd dollár értékben vettek fel hitelt, amiből részvényeket vásároltak világszerte. Ekkora mértékű kereskedés még a veszedelmes 2008-as Lehmann-bukás előtt sem volt. Azonban a Fed kamatemelése és a japán „Abenomics” (az Abe Sinzó miniszterelnök nevével fémjelzett expanzív fiskális és monetáris gazdaságpolitika) bukásáról keringő hírek hatására a befektetők elkezdtek megválni részvényeiktől, ami az előbb felvázolt keresletcsökkenéshez vezetett a részvénypiacokon. Mindez pedig elképesztő tovagyűrűző hatással bír, hogy hol lesz a lejtő vége, és hogy mindez hová fog vezetni, azt egyelőre nehéz megjósolni.

2008 csak figyelmeztetés volt?

Az akkut események tudatában talán érdemes lenne mindezt egy tágabb kontextusba helyezni. A közgazdászok között egyáltalán nem ördögtől való az a megállapítás, hogy a 2008-as pénzügyi világválság csak egy igen erőteljes figyelmeztetés volt, az igazi pénzügyi cunami ugyanis még hátravan (akinek van egy kis ideje, annak érdemes megnéznie Róna Péter, Surányi György és Pogátsa Zoltán vitáját a gazdasági világválság témájában, az alábbi linken).

Az Egyesült Államok korántsem tett rendet a saját háza táján a 2008 szeptemberében bekövetkező pénzügyi földrengés után. Tény, hogy az értékpapírosítás főszereplői, a Wall Street óriásai (Goldman Sachs, Bank of America, Morgan Stanley és társaik) a válság után még koncentráltabban művélhették lényegében ugyanazt, amit korábban tettek. Az amerikai kormányzat pedig kvázi tettestárs volt akkor, amikor meghirdette a történelem legnagyobb bankmentő programját, a 700 milliárd dolláros TARP-ot (mely lényegében nem volt több egy sietve kitöltött csekknél). Ha a 2008-as válság előtt az amerikai nagybankok – kedvelt újságírói szakzsargonnal élve – too big to fail-ek voltak, akkor most már (ha létezik ilyen fokozás) way too big to fail-ek. Ezt bizonyítja, hogy a kilenc legnagyobb amerikai bank (akiket adófizetői pénzből mentettek ki) kezében van az amerikai banki kitettségek közel 80 százaléka, ami óriási rendszerkockázatot jelent.

A másik, szintén az USA-ra vonatkozó szomorú megállapítás az amerikai jegybankra, illetve a Fed politikájára vonatkozik. A fejlett országok jövedelemelosztási perverziója, nevezetesen hogy sok vagyon koncentrálódik kevesek kezében, már egy túltárgyalt téma. Ennek egyenes következményeként az egyes társadalmak igen nagy része képtelen lesz saját megtakarításból beruházni és fejleszteni, tehát hitelhez fog nyúlni. És itt lép be a jegybank és annak keresletstimuláló politikája, vagyis a „nullkamat-éra”, ami ez idáig az USA-ra igen jellemző volt.  A washingtoni pénzpumpa pedig jó néhány lufit felfújt már, 2007 nyarán például a másodlagos adósok (subprime) jelzálogpiaca pukkadt ki, amely végül is a válsághoz vezetett. Anno 2007-ben a Fed kamatemelése – vagyis a likviditás megcsappanása – játszotta az egyik fő faktort, amelynek következtében kitört a válság. Egyelőre talány, hogy a Yellen-éra kamatemelése hova fog vezetni. A jelek mindenesetre eddig nem túl biztatóak.

De ha már a német lapok szerint az új válság Ázsiában fog kitörni, ejtsünk néhány szót az ázsiai szereplőkről is. Elsőre talán hihetetlenül hangozhat, de az évi 7-8 százalékos bővülést simán hozó kínai óriás is gondban van. Ennek egyik oka a kínai gazdaság elképesztő mértékű pénzéhsége, illetve az ezt az igényt kielégíteni nem hajlandó jegybank közti ellentét. A kínai alapkamat jelenleg 6 százalékon van, a kínai bankközi piacok pedig egyre jobban száradnak ki. Viszont mint tudjuk, a kereslet előbb-utóbb megtalálja a maga kínálatát, mely jelen esetben a banki engedély nélkül működő pénzintézetek, azaz az árnyékbankok felfutásához vezettek. Az árnyékbankok által működtetett hitelezés pedig teljességgel átláthatatlan, óvatos becslések szerint az itt keresztülfolyó yüan mennyiségének mértéke már a 2000 milliárd dollárt is meghaladta. És akkor még nem is említettük az államilag meghamisított statisztikákat a gazdaság állapotáról, a nyakig eladósodott önkormányzati rendszert, illetve a pártelit és a gazdaság főszereplői, valamint az átlagkínai között rohamosan növekvő szakadékot (kommunizmus ide, vagy oda), mely egy sor társadalmi feszültségnek kiváló katalizátora lehet.

Végezetül pedig „keleti testvéreinkről”, a japánokról, akik állítólag a washingtoni kamatvágás legnagyobb vesztesei. A keddi 4,2 százalékos újabb zuhanással a Nikkei az év elején mért értékéhez képest már összesen 14 százalékos mínuszban van. Akira Amari japán gazdasági miniszter szerint az egész jelenség túl van értékelve, ám az adatok alapján úgy tűnik, a nemzetközi befektetők már az „Abenomics” végét vizionálják. A tavaly még ünnepelt japán pénzeső idén már nem élvez akkora támogatást a nemzetközi piacokon, legalábbis a számok ezt mutatják. Viszont nem ez az egyetlen problémája Japánnak.  A jen durva inflálása anno akkora hír volt, hogy emellett már-már elfelejtettünk egy igen lényeges folyamatot, ami aztán tényleg térdre kényszerítheti a Távol-keleti szigetország gazdaságát. A tekintélyes japán államadósság – mely a GDP több mint 230 százalékára rúg (meghaladta az egybilliárd jent) – legnagyobb részét a magánnyugdíjpénztárak finanszírozzák évek óta, töretlen lelkesedéssel. Igen ám, de hamarosan nyugdíjba vonul a háború utáni baby boom-generáció, amikor a nyugdíjpénztárak már nem fogják tudni tovább fizetni az állami kötvények, épp elég gondjuk lesz a nyugdíjak kifizetésével. Akkor pedig a japán államnak új finanszírozó után kell néznie, nagy túljelentkezés viszont nincs a posztra.

A helyzet tehát nem nevezhető kimondottan rózsásnak. Azért bízzunk benne, hogy a német lapok által felvázolt helyzet megmarad egy rövid életű pénzügyi turbulencia állapotában, és nem fog abból valami jóval nagyobb kerekedni. Az ugyanis beláthatatlan következményekkel járna a világ nemzetgazdaságaira nézve.