Városi legendák a kínai terjeszkedésről

Kína afrikai jelenléte más szemszögből. Az egyoldalú – főként nyugati – nézőpont helyett kísérletet teszünk a terjeszkedő óriás valódi szándékának megismerésére. Földrablás, kizsákmányolás, gyarmatosítás, diktátorokkal való paktálás és invázió – avagy mi igaz a Kínát övező tévhitekből?

Így születnek a legendák és mítoszok

Nem telik el nap, hogy ne hallanánk Kína egyre növekvő gazdasági és – ennek következményeként – politikai dominanciájáról. A nemzetközi közösség aggodalommal követi az eseményeket, emellett próbálja megérteni a nagy keleti sárkányt. Kétségtelen tény: Kínát immár nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Afrika és Kína egymásra találása az utóbbi évtized egyik legjelentősebb külpolitikai és nemzetközi fúziója. Az egyesülés természetéről megoszlanak a vélemények. Az afrikai olaj utáni sóvárgása miatt a nyugati világ hamar megbélyegezte Kínát. A keleti óriás szabályosan kizsákmányolja a fekete kontinenst, Kína így inkább parazita, mintsem nagy adományozó – vélik a nyugati kapitalista államok. Kína ezzel szemben  szimbiózisról beszél, mondván, afrikai jelenlétéből a szubszaharai országok is profitálnak. A két blokk, Nyugat és Kelet szóváltásai közt viszonylag kevés szót kap maga az érintett: Afrika.

Valójában igen kevés ismerettel rendelkezünk arról, mit is csinál Kína Afrikában. Nem csoda tehát, ha ezt az információhiányt túlzások, téves következtetések, mítoszok és városi legendák töltik ki, amik aztán tényként terjednek tovább. Kína teljesebb – ez esetben afrikai tevékenységének – megértéséhez egy realisztikusabb megközelítést célszerűbb alkalmazni.

Az alábbiakban áttekintjük Kína Afrika-politikáját illetően a legismertebb és leginkább elterjedt – gyakran legvadabb – tévhiteket, rávilágítva arra, hogy Kína nem pusztán fekete vagy fehér. Annyi leszögezhető, hogy a kínai jelenlét mozgatórugója sem nem gonosz összeesküvés vagy ördögien kiforralt terv, sem nem önzetlen adakozás. Pusztán racionális, saját tapasztalaton alapuló gazdasági-politikai önérdek.

“Szeretlek, mígcsak Kína meg Afrika össze nem ér…”

Az Európai Uniót és az Egyesült Államokat követően Kína az afrikai kontinens harmadik számú kereskedelmi partnere. A világgazdasági vezető szerepre – baljósabb, nyugati szóhasználatban: világuralomra – törekvő Kína próbára teheti vezetői képességeit Afrikában. Elemzők szerint Kína egyfajta kísérleti terepként kezeli a földrészt, ami a nemzetközi közösség szempontjából is jelentőséggel bír. Az itteni folyamatok ugyanis bepillantást engednek egy későbbi, Kína által dominált világba.

Illusztris példája a kínai politikai és diplomáciai önbizalom megerősödésének, hogy míg korábban kétoldalú kapcsolatok kötötték az egyes afrikai országokhoz – vagyis egyenként tárgyalt mindegyikkel –, mára a francia-afrikai találkozókhoz hasonlóan egy egyetemes Kína-Afrika csúcson zajlik az egyeztetés. A létező, gyarmati múltból fakadó „Françafrique” mintájára egyesek már “Kínafrikáról” beszélnek, utalva a két fél mind komplexebb összefonódására.

S noha a brit poéta, W.H. Auden 1937-ben – mégha nem is ilyen értelemben, de – az idő- és térbeli távolság érzékeltetésére használta költői hasonlatát, szavai ma, alig több mint egy emberöltővel később, módfelett különösen hatnak:  “Szeretlek, mígcsak Kína meg Afrika össze nem ér…” (Esti séta).

Tulajdonképpen, mit keres Kína Afrikában?

Kína Afrika-stratégiája saját korábbi tapasztalatán alapszik. A mai, a Nyugat által erősen kritizált finanszírozási model értelmében – amit Angolában és a Demokratikus Kongói Köztársaságban is alkalmazott – az afrikaiak különböző természeti erőforrásokkal fizetnek Kína fejlesztési befektetéseiért cserébe. Hasonló befektetésekkel támogatta Kínát a hetvenes években Japán. Az invesztálás kínai szemszögből megtérült, a viszonyok megfordultak: most ők támogatnak náluk szegényebb országokat.

Az új szuperhatalmat három fő tényező hajtotta Afrikába. Először is, saját források hiányában égető szüksége van nyersanyagokra, hogy tartani tudja a tempót saját fejlődésével. Másodsorban, politikai síkon fontos, hogy biztosítsa a nemzetközi közösséget – és általában a közvéleményt –, hogy képes felelősségteljesen vállalni a vezető szerepet. Érzékeny pontja a kínai külpolitikának Tajvan kérdése. Afrikában kereken 50 országot tudott Kína maga mellé állítani, elérve, hogy kizárólag őt ismerjék el egyetlen létező és legitim Kínaként. A harmadik ok pedig a nyitás új piacok felé, a felvirágoztatott belföldi gazdaság továbbfejlesztése és bevezetése a nemzetközi porondra.

Kína közeledése Afrika felé nem pillanatnyi fellángolás, azt nem rövidtávú érdekek mozgatják. Pozíciója nem kiforrott, még alakul, olykor befolyásolhatja a nemzetközi nyomás, vagy éppen afrikai belügyek. Ami biztos, Kína maradni fog. Afrikai jelenléte egy megtervezett, stratégiai jelentőséggel bíró, hosszútávú, ugyanakkor még csak körvonalazódó befektetés.

Kína, a megátalkodott gonosz

Megannyi kritika éri az “afrikai missziót”. Gyakran hangoztatott vélemények – nemzetközi szervezetek és a helyi lakosság részéről egyaránt –, hogy Kína nem törődik tevékenységei környezeti hatásaival, semmibe veszi a biztonsági és munkaügyi előírásokat, veszélybe sodorva az afrikai munkásokat. A kizsákmányoló munka ellenére az infrastrukturális beruházások minősége sokszor igencsak hagy kívánnivalót hagy maga után.

Mindezek, valamint az emberi jogi visszásságokat illetően elnéző magatartása, illetve a kontinens erőforrásainak kizsákmányolása következtében Afrika 21. századi gyarmatosítójává vált, függésbe döntve a vele kereskedelmi kapcsolatba lépő kiszolgáltatott országokat. Ismert vád a széleskörű korrupció. A belügyekbe való be nem avatkozás politikája – s így olyan vezetők támogatása, mint például a nyugati világban persona non grata zimbabwei elnök, Robert Mugabe – politikai instabilitáshoz vezet a kontinensen.

A nagy kínai-afrikai egymásra találás és a szuperhatalmat érő legyakoribb vádak megismerése után nézzük meg egyesével, mik azok a tévhitek, amelyeket a nyugati világ tényként kezel!

1. Kína nem alkalmaz afrikaikat, saját – hozott – munkaerővel dolgozik

Az, hogy egy kínai vállalat milyen arányban alkalmaz helyi munkaerőt, több dologtól függ: mióta van jelen a kontinensen, milyen könnyen talál megfelelő afrikai munkásokat, vagy éppen milyen erős az adott ország vezetése. Egyes afrikai kormányok – mint például Angola és a Kongói Demokratikus Köztársaság – rendelkeznek akkora gazdasági és politikai tekintéllyel, hogy meghatározzák, milyen arányban köteles a külföldi vállalkozó helyiekkel dolgozni.

Kína megjelenése előtt az afrikaiak a náluk fejlettebb nyugati cégek telepein dolgoztak, ideális munkakörülmények között. Jött azonban Kína és hozta magával saját – ismert – biztonsági, környezet- és munkavédelmi színvonalát. Az utóbbi évtizedben megszaporodott bányabalesetek (melyek áldozatai főképp afrikaiak voltak) szomorú bizonyítékai annak, hogy igenis alkalmaznak helyi munkásokat. A munkakörülményeket illetően híresen veszélyes zambiai szénbányában például 62 kínai felügyelt 455 zambiai munkást.

Általában jellemző, hogy míg az afrikaik a nehéz fizikai munkát végzik, a kínaiak a menedzsmentben és felügyeletben vesznek részt. Magasabb pozíciókban – a nyelvismert fontossága miatt – kizárólag kínaiak találhatók. Ezeket a posztokat a kínaiak nemhogy afrikaiaknak, de senki másnak nem engedik át. A kínai menedzsereknek egyszerű, puritán körülmények között kísérik figyelemmel a projekteket, a nyugatiak ezzel szemben inkább hotelekben oldják meg a lakhatást. Kína tehát sokszor nem azért szerez meg megbízásokat a nyugati cégeket megelőzve, mert olcsó munkaerővel dolgozik, hanem mert kevesebbet költ vezetőire.

A hivatalos adatok szerint 2007-ben 114 ezer kínai dolgozott állandó jeleggel a kontinensen, 2141 projekten, ami átlag 53 kínait jelent kivitelezésenként. A szektor, ahol Kína nem szívesen ad helyet másoknak, az az építőipar.

2. Kína főként a nyugat által elutasított rezsimekkel paktál

Peking, ellentétben a nyugati országokkal – elsősorban az USA-val –, nem köti politikai és emberi jogi feltételekhez kereskedelmi-gazdasági kapcsolatait Afrikában sem. Az ún. washingtoni konszenzussal szemben gyakran “pekingi konszenzusnak” nevezett jelenség oda vezetett, hogy sok nyugati ország egyenesen azt állítja, hogy Kína kifejezetten arra utazik, hogy hasznot hajtson a nyugat által szabotált diktatórikus államok piacain. Mindez logikus következtetés is lenne, hiszen ezeken a piacokon – konkurencia híján – kénye-kedve szerint kereskedhet.

Wikileaks-források szerint az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, Johnnie Carson egy megbeszélésen azt mondta: “Kína kízárólag a Mugabe– és Bashir-félékkel üzletel”. A valóság azonban az, hogy a nyugatnak legnagyobb fejfájást okozó Zimbabwén és Szudánon kívül Kína olyan demokratikus államokkal is gazdasági kapcsolat ápol, mint Ghána, Namíbia és Mauritius. Második legnagyobb kereskedelmi partnere pedig – az olajban gazdag Angola után – Dél-Afrika.

Egyenlítői-Guinea, Gabon és Nigéria kevésbé demokratikus államaiban pedig nem egyedüliként van jelen: amerikaiakkal és európaikkal osztoznak a piacon. Kína tehát tulajdonképpen minden szubszaharai országgal üzletel, leszámítva azokat, melyek elismerik Tajvant. Az “egyetlen Kína”-elv Kína kizárólagos feltétele az együttműködést illetően. Ennek értelmében Kína szóba sem áll olyan országokkal, amelyek a Kínai Népköztársaságon kívül “másik” Kínát is ismernek hivatalosan (Tajvan = Kínai Köztársaság) – ezek közé tartozik Burkina Faso, Gambia, Sao Tomé és Principe szigetek és Szváziföld.

Megjegyzendő továbbá, hogy az említett két “gonosz” állam sem megingathatatlan szövetségese Kínának, aláaknázva azt a tényként kezelt elméletet, hogy a keleti óriás azért támogatná őket, mert a nyugat hátat fordított nekik. Zimbabwét Robert Mugabe 2008-as választási szabotázsát követően elhagyták a kínai befektetők, amikor az emberek az utcára vonultak. Szudántól pedig, melynek elnöke a Nemzetközi Büntetőbíróság által körözött Omar al-Bashir, Dél-Szudán kiválását követően csakhamar elpártolt Kína. Az ok? Az olaj Dél-Szudánban van.

3. Kína fegyvereket ad el diktároroknak

Ismét Wikileaks és ismét Johnnie Carson: “Kína egy rendkívül agresszív és veszedelmes gazdasági versenyző, morálok nélkül”. Általános és magától értetődő elképzelés, hogy, maga is autoriter állam lévén, Kína más autoriter államoknak fog elsősorban fegyvert eladni.

Egy tavalyi stockholmi tanulmány azonban feje tetejére állította a fenti feltevést. A fegyvereladást a hidegháborútól 2006-ig számszerűsítő kutatás szerint, ha fegyverek diktátoroknak történő árusításáról van szó, Kína labdába sem rúg az Egyesült Államok mellett. Mi több, Kína inkább részesít előnyben olyan relatíve demokratikus államokat, mint Zambia vagy Namíbia, míg az USA évtizedeken keresztül temérdekszám szállította a tankokat és harci helikoptereket az emberi jogokat kevéssé tisztelő Egyiptomba. Miközben a világ Kínát ostorozta Zimbabwe és Szudán fegyverrel való támogatása miatt, Oroszország 2001 és 2008 között ötször több fegyvert adott el Szudánnak.

Fontos kiemelni azonban a stockholmi vizsgálat egyik igen fontos hiányosságát. Az adatok közt nem jelennek meg a töltények, kisebb fegyverek – tipikusan AK-47-esek – és hasonló harci eszközök eladása, holott pont ezek a cikkek teszik ki a Kínai támogatás nagy részét. Elemzők hangsúlyozzák tehát, hogy helyén kell kezelni a svéd tanulmányt.

Kínát nem szabad felmenteni a vádak alól, azonban nem árt emlékeztetni, hogy nem ő az egyetlen bűnös, még kevésbé a főbűnös. Teljesen érthető továbbá, hogy egy ilyen gazdasági tempóban növekvő nagyhatalom katonailag is lépést kíván tartani saját expanziójával. Ennek ellenkezője nem várható el, és nem is lenne életszerű.

4. A kínaiak nem rég érkeztek Afrikába, elárasztva a kontinenst

Gyakran hallani, hogy a kínai munkások és családjaik az utóbbi években elözönlötték a kontinenst. A The Economist egyik cikkében egy, az Afrikai Fejlesztési Bank szakemberére hivatkozva azt írta, hogy “az elmúlt tíz évben több kínai érkezett Afrikába, mint európai az elmúlt négyszázban”. Az idézet egy szélsőséges vélemény, de jól érzékelteti a folyamat keltette visszatetszést.

Először is, nem állnak rendelkezésre adatok arról, hogy hány kínai érkezett Afrikába. 750 ezer és egymillió közé szokták tenni, azonban még ez is túlzás. Hivatalos adatok szerint 700 ezer kínai dolgozik külföldön, de elsősorban nem Afrikában, hanem Ázsia más országaiban és a Közel-Keleten. A legkedveltebb afrikai célország Nigéria és Dél-Afrika, jóllehet itt sem valószínű, hogy a kínaiak száma meghaladná az európaiakét. A gyarmatosítás alatt a kontinensre érkező európaiak száma viszont jól dokumentált: annak idején elérte a tízmilliót. Manapság hat és fél millióra becsülik számukat.

Kína nem tegnap érkezett Afrikába, több évtizede aktívan jelen van. A 19. és 20. században kivándorló kínai családok sarjai mára miniszteri és képviselői szintre jutottak Mauritiuson, Mozambikban, Zimbabwében, Gabonban és Dél-Afrikában. Elég csak a kínai kereskedő apával és gaboni anyával rendelkező Jean Ping-re utalni, aki országa külügyminisztere is volt, jelenleg pedig az Afrikai Unió Bizottságának elnöke. A kontinens kapcsolata Kínával tehát mély gyökerekkel rendelkezik, épp emiatt – annak ellenére, hogy valószínűleg szemmel látható a kínai létszámnövekedés a fekete kontinensen is – nem tartják vadonatúj jelenségnek a kínai expanziót.

5. Kína elveszi az afrikai földeket, egyfajta modern gyarmatosítást idézve elő

A Guardian egyszer – egy megint csak kétes hitelességű forrásra hivatkozva – megírta, hogy “egymillió kínai farmer lepte el Afrikát, és ezzel egy a 19. század óta nem látott, ellenőrizetlen földfelvásárlás vette kezdetét.”

A valóság azonban az, hogy Kína döntően a bányászati és infrastrukturális fejlesztési szektorban van jelen. Egy kínai cég a közelmúltban írt alá egy koncessziós szerződést az etióp kormánnyal, melynek értelmében 25 ezer hektárnyi földterületen termel majd cukornádat. A cég büszkén állította, hogy övéké az első kínai mezőgazdasági vállalat Afrikában. Általános vélekedés, hogy a kínai állam egy szélesebb körű élelmiszerbiztonsági stratégia keretében támogatja gazdálkodó szervezeteit, hogy azok így jussanak afrikai földekhez.

Nem tudni, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e hamarabb. Az aggodalom szülte a városi legendákat, vagy fordítva: először kreálták a tévhiteket. Két híres eset a közelmúltból. 2003-ban Kína “állítólag” 100 ezer hektár földet vásárolt Zimbabwében – terjedt futótűzként a hír. Valójában annyi történt, hogy egy állami cég, a Kínai Nemzetközi Vízi és Elektromos Rt. (CIWEC) megnyert egy a zimbabwei kormány által kiírt szerződést. A megállapodás tárgya egy 100 ezer hektáros terület kukoricatermesztésre alkalmassá tétele. A kormány így próbálta pótolni a termeléskiesést, ami a fehérektől illegálisan elkobzott földek miatt keletkezett. Amikor a Mugabe-kormány fizetésképtelenné vált, a kínaiak felhagytak a munkálatokkal és továbbálltak.

Egy másik óriási volumenű koncesszió a Kongói Demokratikus Köztársaságban köttetett. A pontosnak nem mondható adatok szerint a ZTE Agrobusiness egy 100 ezer és hárommillió hektár közti földterületen kellett volna, hogy pálmaolajat termesszen. A kivitelezésből azonban 2010 végéig semmi nem lett, miután egy környezettanulmány megállapította, hogy különböző szállítási és infrastrukturális problémák miatt egyszerűen túl költséges lenne a pálmaolaj előállítása és exportálása.

Mint arról már szó volt, nem tudni pontosan, hány kínai érkezik munkavállalás céljából a fekete kontinensre. Az azonban bizonyossággal állítható, hogy döntő többségük sokkal inkább érdekelt saját boltja megnyitásában és a kereskedésben, mintsem a rizstermesztésben.

6. Kína csak az áskánykincsekért jött – elsősorban olajért

Kínának nyersanyagra, energiára és természeti forrásokra van szüksége. Az “otthoni” készlet nem látja el kellőképpen, így létfontosságú, hogy máshonnan szerezze be a forrásokat. Afrikában olcsón jut kőolajhoz, ami ahhoz vezetett, hogy a kontinens – Ázsiát megelőzve – a Közel-Kelet után Kína második számú importőrévé nőtte ki magát. Beszédes adat, hogy 2006-ban Angola már felülmúlta Szaúd-Arábiát a Kínába irányuló olajexport volumenét tekintve.

Kína azonban nem csupán az olajért van Afrikában. Jelenlétét gazdasági, politikai és diplomáciai motívumok egyaránt magyarázzák. Kína a kontinens szinte valamennyi államával (54-ből 50-nel) diplomáciai kapcsolatban áll, köztük olyanokkal, amelyeknek semmilyen exportálandó nyersanyaga nincs (pl. Szenegál, Mali, Mauríciusz, Togo, Ruanda és Benin).

Szintén az ásványkincsek utáni hajtóvadászatot árnyalja a tény, hogy a gyáriparba történő befektetések összege az utóbbi öt évben messze meghaladta a bányászatba invesztált tőkét. A szudáni olajból Japán például többet vásárol Kínánál, míg utóbbi Indiával és Malajziával közösen vesz részt az olajkitermelésben.

Kína legtöbbször valóban nyersanyagot kap afrikai üzletei ellenszolgáltatásaként, ez a juttatás azonban csak rövid távon elégíti ki szükségleteit. Az olajért cserébe soha nem készpénzzel fizet, hanem kórházakkal, utakkal, fejlett vízellátással, duzzasztógátakkal, egyetemekkel, több ezer kilométernyi vasúthálózattal és olcsó házak felhúzásával. Mindez hozzájárul az adott ország gazdasági növekedéséhez, ami hosszú távon további kínai hasznokat hajthat egy későbbi együttműködés során. Nem beszélve a helyi ismeretről és kapcsolatrendszerről, ami mind a mostani dübörgő terjeszkedés hozadéka.