Élő adásban csaptak össze a csúcsjelöltek

Hétfő este történelminek kikiáltott televíziós vitát sugárzott az Euronews csatorna: négy jelölt mérkőzött meg, akik az Európai Unió javaslattevő-végrehajtó szervének élére törnek.

Április 28-án a Maastrichti Egyetemen öt európai párt által az Európai Bizottság élére jelölt politikus kapott lehetőséget, hogy első alkalommal vegyenek részt egy nyilvános vitán. Az egyik moderátor által „történelminek” nevezett szópárbajra végül négyen jöttek el: a jobbközép Európai Néppártból Jean-Claude Juncker, a szocialisták képviseletében Martin Schulz, a liberálisoktól Guy Verhofstadt és a zöldek részéről Ska Keller.

A disputa valóban választóvonalnak tekinthető, hiszen az Európai Parlament (EP) manővereinek köszönhetően úgy tűnik, hogy az EU képviselőtestületének május 22-25-ei megválasztása először lesz közvetlen kapcsolatban az Európai Bizottság (EB) új elnökének személyével. Öt európai párt tagjai előre megnevezték, hogy kit jelölnek az EU javaslattevő-végrehajtó intézményének élére, abban bízva, hogy végül közülük kerülhet ki a Bizottság vezetője. Ugyan április 9-én már rendeztek egy jelölti vitát, de ezen csak a két legnagyobb párt képviselője, Juncker és Schulz vett részt.

Az április 28-ai kör demokratikusságát erősítette, hogy a moderátorok a Twitteren feltett kérdéseket is a jelölteknek szegeztek, valamint a diákokból álló – az előadótermet csak félig megtöltő – közönség is lehetőséget kapott, hogy faggassa őket. A vitát élőben lehetett követni a számos európai országban fogható Euronews-on és az interneten keresztül, akár magyar szinkrontolmácsolás mellett is. A kérdéseket három főbb téma köré csoportosították: gazdaság, euroszkepticizmus és külügyek.

Juncker, a kimért

A rövid szünetekkel három részre osztott vitát a néppárti Jean-Claude Juncker nyitotta. A veterán luxemburgi politikus nem sokkal az EP-választások előtt, 2013 decemberében vált „szabaddá”. Akkor a leghosszabb ideje, 1995 óta hivatalban lévő európai kormányfőként kényszerült lemondani posztjáról. Juncker európai uniós téren is igen tapasztalt, mivel 2005-től 2013-ig vezette a közös európai fizetőeszközt használó országok pénzügyminisztereiből álló Eurócsoportot, és kétszer hat hónapig a tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanácsot.

A Néppárt volt az utolsó pártcsoport, amely elnökjelöltet állított, és kezdetben úgy tűnt, hogy Juncker hozzáállása is hasonló lesz a vitához. A tapasztalt politikus kifejezetten erőtlenül indított, amihez ugyan nyelvi problémák is hozzájárulhattak, de nem keltett olyan benyomást, mint aki alaposan felkészült volna. Amikor például az Amerikai Egyesült Államokkal kötendő transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerség (TTIP) került szóba, és Schulz közölte, hogy szerinte nyilvánosságra kellene hozni a felhatalmazást, amely alapján az Európai Bizottság az USA-val tárgyal, Juncker zavartan azzal válaszolt, hogy ő nem is tud erről a mandátumról. Keller ehhez annyit fűzött hozzá, hogy nézze meg az interneten, mert a dokumentum már rég kiszivárgott.

A német EP-képviselőnő egyébként éppen Juncker kárára aratta a vitában az első tapsokat, amikor azzal vádolta meg, hogy az adóparadicsomnak tekintett Luxemburgot vezetve bizonyára nagyok a tapasztalatai az adóelkerülés terén. A néppárti jelölt tagadta a vádakat, szerinte ő éppen hogy fellépett a jelenség ellen, aminek többek között Keller hazájában, Németországban is volt hatása, hangsúlyozván, hogy együttműködésre van szükség a probléma kezelésére. Juncker miniszterelnöki tevékenysége mellett viszont az Eurócsoport vezetőjeként eltöltött időszak miatt is céltáblává vált. Az egyik moderátor kérdésében megbúvó állítást, miszerint a megszorítások szószólója volt az eurót használó pénzügyminiszterek élén, visszautasította, mivel szerinte ő nem támogatta az intézkedéseket. Amikor – egy, a szocialistákkal kötendő nagykoalíció lehetőségét firtató kérdést félreértve (vagy félreértelmezve) – arról beszélt, hogy soha nem lépne koalícióra a szélsőjobbal, Verhofstadt azzal támadta, hogy a Néppártban is vannak euroszkeptikusok. A Silvio Berlusconival és – a vita egyetlen közvetlen magyar vonatkozásaként – Orbán Viktorral példálózó liberális jelöltnek Juncker elismerte, hogy a héten büntetésből közmunkásként debütáló volt olasz miniszterelnök közelmúltbeli kijelentései elfogadhatatlanok. Leszögezte, hogy számára „undorító”, amiket Berlusconi mondott (a „Lovag” két nappal korábban például holokauszttagadónak nevezte a németeket, ami nem az első hasonló megjegyzése volt – 2003-ban Schulz fejéhez vágta, hogy el tudná képzelni egy haláltábor kápójaként). A dolgot azzal igyekezett tompítani, hogy – vélhetően a vitatott megítélésű Victor Ponta román szociáldemokrata miniszterelnökre is célozva – minden pártcsoportnak magába kell néznie. Juncker a róla kialakult képet, miszerint a „hátsó szobás” megállapodásokat kedvelő elitista, azzal az elejtett félmondattal igyekezett eloszlatni, hogy az apja acélmunkás volt.

Junker próbált előnyt kovácsolni az előéletéből, a megoldások embereként, tapasztalt politikusként mutatva magát, higgadtan válaszolva a kérdésekre. Mint azt a nyitóbeszédében aláhúzta, egy komoly, de nem mogorva EU-ért kampányol, amely elintézi a dolgokat, munkahelyeket teremt, és a „nagy ügyekben nagy”. Szerinte befektetésekre van szükség a digitális és a belső piacba, több segély kellene a fejlődő országoknak, a megújuló energiaforrások és az energiahatékonyság pedig csúcsfontosságúak. Egy vélhetően erős tagállami ellenállást kiváltó javaslatot is tett a szociális dömping ellen, a minimálbér bevezetésére. Egy még radikálisabb ötletet, az eurókötvényekét azonban csak szigorú feltételekkel tudná elképzelni, mivel szerinte ahhoz nagyobb fiskális összhang kellene.

Emellett kijelentette, hogy ugyan Barack Obama nem válaszolt megfelelően a hírszerzési botrány után az EU kéréseire, de azt nem fejtette ki, hogy emiatt felfüggesztené-e a TTIP-tárgyalásokat. Az Egyesült Államokkal és az Oroszországgal, valamint Ukrajnával fenntartott kapcsolatokban is az EU „puha hatalmát” hangsúlyozta. Utóbbival kapcsolatban a társulást támogatta, azt viszont kizárta, hogy Kijev a következő évtizedben tag lesz, reálpolitikusként arra szólítva fel, hogy „ne ígérjenek olyat Ukrajnának, amit nem lehet betartani”. Végszavával amellett állt ki, hogy az európaiakat nem az intézmények, hanem a megoldások érdeklik. A végére még egy poénra is futotta a luxemburgi politikusnak, aki az időzavarba került Schulznak ajánlott fel a saját idejéből két másodpercet.

Schulz, a popsztár

Juncker fő kihívója Martin Schulz, a felmérésekben a Néppárttal fej-fej melletti versenyben lévő szocialisták jelöltje. Bár a jobbközép az utóbbi időkben a VoteWatch és az Európai Parlament felmérése szerint is megelőzte a korábban vezető balközép blokkot, a különbség még mindig minimális. Az Európai Parlament jelenlegi elnöke tehát annak ellenére jónak tűnő esélyekkel fordul a választásokon, hogy szinte csak kisvárosi polgármesterként és európai képviselőként vannak tapasztalatai, valamint sokakkal vállalt már konfliktusokat.

A német politikus most sem hazudtolta meg magát: szinte tökéletes ellentéte volt Juncker visszafogottságának, magánál tartva vagy megragadva a szót, sokszor belevágva társai mondandójába. Ha éppen nem a mellette állók valamelyikével vitatkozott, nem ritkán a moderátorokkal tette ugyanezt, így próbálva kicsikarni megszólalási lehetőséget és időt. Egy kérdésre válaszolva, miszerint szükség lenne-e egy „popsztárra” az Európai Bizottság élén, elsőre azt mondta, hogy felelősségteljes nők és férfiak kellenek, de másodjára már kijelentette: ha popsztár kell, ő kész, hogy az legyen.

Schulz szerint az EU-ban egy egész generáció fizet egy olyan válságért, amit mások – így többek között a bankok és a tagállamok – okoztak. A politikus nem kímélte az Európai Tanácsot, amely elvileg a Bizottság elnökét jelöli, de leszögezte, hogy ő demokratikus választások eredményeként és nem hátsó szobás alku révén szeretné a posztot, és a következő EB-elnöknek nem így kellene tárgyalnia. Az Európai Tanácsot azzal vádolta, hogy önhatalmúan kiterjesztette a hatalmát az alapszerződésekkel szemben, és változtatott a jogszabályalkotás módján is. A tagállamok szerinte ellopják az eredményeket, a bukásokat pedig áttolják az uniós intézményekre (ezzel Juncker kivételével mindenki hangosan egyetértett).

Verhofstadt, a föderalista

Miután kilenc évig volt a flamand-vallon ellentéttől ingatag Belgium miniszterelnöke, 2009-ben már felröppent Guy Verhofstadtról, hogy esélyes az Európai Bizottság vezetésére. Akkor a britek hallani sem akartak egy ennyire föderalista jelöltről, így maradt neki az Európai Parlament, ahová abban az évben választották meg. Az európai integrációt mélyítő elvekről itt sem mondott le, és megalapította a frakciókon átívelő Spinelli Csoportot.

A föderalizmus az elnökjelölti szereplését is áthatotta, gyakorlatilag szinte minden problémára abban látta a megoldást, ha tovább bővítik a közösségi jogköröket. Verhofstadt energia- és bankuniót, valamint eurókötvényeket akar, amelyekkel csökkennének a kamatok, és a reformok bevezetését is ösztönözhetné. Verhofstadt egy olyan területen is szorosabbra fűzné az integrációt, amellyel az 1950-es évek óta birkóznak, és amely alapvetően érinti a nemzeti szuverenitást: szerinte mielőbb közös európai védelem kellene, amely nem állna a NATO-val szemben, de csak így lehetne megteremteni a közös külpolitikát. Szerinte nem a határok mögé visszavonulás a válasz, hanem egy olyan politikai vezetés, amely megvédi a politikai uniót. Verhofstadt a személyiségi jogok szerepét is külön hangsúlyozta, amelyekre szerinte európai szabályozás kell.

Szerinte az Európai Tanácstól a Parlament és a Bizottság felé kell elmozdítani a hatalmat, és szégyen lenne, ha nem négyük közül választanának EB-elnököt. A Bizottság leendő fejével kapcsolatban kifejtette, hogy nem azt kellene csinálni, mint amit most José Manuel Barroso tesz, hogy „első dolga” mindig Berlinbe és Párizsba repülni. Jacques Delors idejéhez kellene visszatérni, amikor az EB nem követő, hanem kezdeményező volt (bár Schulz nem mulasztott el rámutatni, hogy Verhofstadt példaképe éppenséggel szocialista volt, amire a liberális képviselő azzal vágott vissza, hogy szociáldemokrata, aki egyébként is szerette Belgiumot). Ennek ellenére a liberálisok jelöltje elmondta, hogy nem egy EU-szuperállamot akar, és kevesebb szabályozást látna a belső piacon, valamint ellenzi a túlzott bürokráciát.

Ahhoz képest, hogy Schulz-cal többször is vitába keveredtek, számtalan kérdésben egyetértettek: a tagállamok szerinte is rosszul kezelték a válságot, valamint szükség lenne legális gazdasági bevándorlásra, munkahelyteremtésre és egy „európai Google”-ra. A leglátványosabban Oroszország kezelésében különbözött a véleményük. Verhofstadt szerint ha Vlagyimir Putyin egy gyenge EU-t lát, amely az USA-éhoz hasonló személyes szankciókat se tud hozni a kíséretére, akkor semmi nem fog történni.

Verhofstadt a két legnagyobb európai pártot együtt is kritizálta, mondván, hogy új Európa kell, amely se nem konzervatív, se nem szocialista. A jelenleg harmadik legnagyobb pártcsoport elnökeként félig viccesen már a vita végén nagykoalícióval vádolta Junckert és Schulzot amiatt, hogy lepaktáltak egymással, amikor előbbi két másodpercet ajánlott fel utóbbi javára.

Keller, az alternatíva

A külsős szerepébe viszont Ska Keller tudott a leginkább belehelyezkedni. Erre predesztinálta, hogy a vitán részt vevő legkisebb párt jelöltje volt, a három hatvan év körüli férfi mellett pedig alig több mint harminc éves nőként is elütött a többiektől. A zöldek társ-elnökjelöltje szép angolsággal hangsúlyozta, hogy ő politikai aktivista, politikusnak lenni pedig többről szól, mint amit a többiek csinálnak (igaz, hogy neki ekkor épp a gazdaságról kellett volna beszélnie, amire a moderátorok figyelmeztették is). Ne szürke öltönyösök vezessék Európát, szólított fel, és kritizálta a többi három pártcsoportot a TTIP-vel kapcsolatban, a két legnagyobbat pedig az EU költségvetésének megvágása miatt. Mikor Juncker azzal csapott vissza, hogy mindenkit, így őket is bevonják a döntéshozatalba, Keller csak ingatta a fejét. A Néppártot külön is elővette, amiért nincsenek mindig az emberi jogok mellett, és a jobbközép átveszi a szélsőséges jelszavakat, ez pedig nagyon veszélyes, mert ha például a bajor miniszterelnök is a bevándorlók ellen van, akkor sokan azt gondolják, hogy „biztos van ebben valami”.

A kívülállóságnak azonban két éle van: az egyik moderátori kérdés a tapasztalatlanságát firtatta, de Martin Schulz kikérte magának a felvetést. A lovagias (más olvasatban lovagiaskodó) Schulznak Keller hamarosan bizonyította, hogy ki tud állni maga mellett, mert amikor a szocialista jelölt csak férfiként utalt az EB leendő elnökére, a zöld képviselő rögtön lecsapott azzal, hogy „or she…”. Esélyegyenlőségi ügyben viszont Guy Verhofstadt az utolsó körben elvitte Keller elől a show-t, kijelentve, hogy az általa vezetett Bizottságban a nemek aránya fele-fele lenne.

Ska Keller kiállt a bevándorlók jogai mellett, felhívva arra, hogy nem teherként kell tekinteni rájuk, és „nem szórakozni jönnek” ide olyan helyekről, mint Szíria. Mint kifejtette, olyan gazdaság kell, amely segítheti az embereket, és fenntarthatóságra van szükség, hogy ne tegyék tönkre a bolygót. Ehhez szerinte ambiciózusabb célok kellenek a megújuló energia és az üvegházhatású gázok kibocsátása terén (ellentétben a Bizottság „nevetséges” 2030-as célkitűzéseivel), valamint többet kell befektetni a megújuló energiába és az energiahatékonyságba, amivel a függőséget is csökkenteni lehet Oroszországtól.

A hétfői vita alapján nehéz lenne egyértelmű győztest hirdetni a négy induló között, de még bőven van alkalom rá, hogy összemérjék a tudásukat. Az Euranet Plus oldal már másnapra újabb vitát hirdetett négyük között, május 15-én pedig a szélsőbaloldali Alexis Tsipras is ott lesz köztük Brüsszelben.

A két legnagyobb párt jelöltjét május 8-án és 20-án is lehet majd látni német adókon, illetve az ORF-en.