Miért fáj Gotovina és Haradinaj Magyarországnak?

A hágai Nemzetközi Törvényszék tegnapi döntése egy laza 20 évet visszadobta Szerbia demokratikus fejlődését.

Az elmúlt hetek, napok eseménye, hogy nemcsak a horvát hadsereg egykori parancsnokát, Ante Gotovina tábornokot, de az UCK, a Koszovói Felszabadító Hadsereg egykori vezetőjét, Ramush Haradinajt is felmentette az ICTY. A bíróság közleménye mindkét esetben hangsúlyozta: a helyi szerbek és mások ellen elkövetett kegyetlenkedés és etnikai tisztogatás megtörtént, de a bíróság nem találta egyértelműen bizonyítottnak, hogy Gotovinát vagy Haradinajt személyes felelősség terheli. Kétségkívül érdekfeszítő jogi elemzések várhatóak a két ítéletet követően, minden bizonnyal a nemzetközi jogi tankönyvekbe is bekerülnek esettanulmányként, elvégre az nem mindennapi, ha egy elsőfokon 24 évre ítélt vádlottat végül felmenetenk, de egy biztos: a két ítélet sokakban felveti az „igazságosság” kérdését. Ha belegondolunk, hogy a kegyetlenkedéseket, emberek elüldözését, házaik felgyújtását (hogy ne is térhessenek vissza) a bíróság is tényként kezelte, továbbá hogy Gotovina és Haradinaj egységei is egészen biztosan részt vettek a műveletekben, nehéz nem látni az említett egységek legfelsőbb vezetőinek személyes felelősségét. Természetesen a bíróság másodfokú ítéletét nem lehet pusztán politikai alapon vitatni, azt azonban meg kell kérdezni: ha ezek a nagyhalak valóban nem bűnösök, akkor hol vannak azok, akik valamikor kiadták a parancsokat? Mert ez így nagyon bénán néz ki. Még Budapestről is, pláne Belgrádból. Az ICTY 145 személy ellen járt el, ebből 9 bosnyák, 29 horvát, 9 albán, 4 egyéb (montenegrói, macedón), a maradék, azaz 94 pedig szerb. A csaknem kétharmadnyi szerb vádlott már eleve gyanús, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy azért a szerbeket az egész jugoszláv háborúért valamivel nagyobb felelősség terheli, mint a többi nemzetet. De az etnikailag mára szinte tiszta Koszovó és bosnyák-horvát federáció, vagy a teljesen elnéptelenedett horvátországi Krajina azért ott vannak mementónak: a háború alatt több százezres szerb tömegek is megváltoztatták lakóhelyüket – és ne higgyük, hogy azért, mert odaát olcsóbb volt a Jelen sör. A májusi választás után Szerbiában egy jobboldali kormány állt fel, akik igencsak igyekeztek, hogy magukat européer konzervatívként fogadtassák el, ezért még olyan kellemetlen húzásokat is bevállaltak, amiket például elődjük, a Demokrata Párt nem. Még az a „csúfság” is megtörtént, hogy a szerb miniszterelnök személyesen találkozott koszovói kollégájával. Az is benne volt a pakliban, hogy a szokásos díjazásért (egy elmosódott dátumú, ámde határozottan EU-pecsétes szerződéstervezet belengetése) az enyhén nacionalista színezetű kormány kapható lett volna valami konstruktív Koszovó-megoldásra. Ennek most vége, Belgrádban amerikai-, EU-s, koszovói zászlók égnek, a szerb politikusok pedig immár nyugodt szívvel mondhatják: igen, most már papírunk van róla, hogy a Nyugat tényleg utál minket, bezzeg az oroszokkal meg milyen jóban vagyunk, most írtunk velük alá egy kellemes hitelszerződést… A szerbek csalódása az európai intézményekben, ha úgy tetszik a „nyugati rendszerben”, alighanem Magyarországnak is fájni fog. Lakosságszáma, gazdasági potenciálja alapján a szomszédos Szerbia Magyarország egyik létező kitörési pontja lehetne, és nagyon nem mindegy, hogy egy közeli EU-csatlakozásra készülő, a kohéziós programokkal megtáplált országba lépünk-e be Röszkénél, vagy egy rosszkedvű, befelé forduló, a szomszédait gyűlölő, gazdaságilag lefelé tartó pária államba. Talán meg kellene találnia valakinek a bosnyák, a koszovói albán és a horvát háborús bűnösöket.