Német vita a gyermektelenségi adóról

„Diszkrimináció”, „demográfiai tervgazdaság”, „erőszakos beavatkozás a magánéletbe”, „büntető adó”, „rossz tréfa” – ilyen és ezekhez hasonló jelzőkkel kommentálta a német sajtó azt a napokban felmerült ötletet, amely extra adó kivetésével pótolná a csökkenő gyerekszám miatt folyamatosan apadó szociális bevételeket. A napokban ismertetett elképzelés új lendületet adott az igazságos társadalmi tehervállalásról szóló diskurzusnak, amely nekünk, magyaroknak is tanulságos lehet.

Kevés gyerek, kevés nyugdíj

Nem ez az első és minden bizonnyal nem is az utolsó olyan vita, amelyet a demográfiai válság robbantott ki. A probléma egész Európában, így nálunk is közismert, a sajtó gyakran hangos a csökkenő gyerekvállalási kedvről, a szociális rendszer fenntarthatatlanságáról vagy a nyugdíjkorhatár emeléséről szóló hírektől. A német társadalmat – lévén az egyik legelöregedettebb – különösen érinti a kérdés.

Ez a megfontolás vezethette a kormányzópárt CDU/CSU fiatal képviselőiből álló csoportját, amikor elnökük, Marco Wanderwitz benyújtotta javaslatát, amelyben azt szorgalmazza, hogy a gyermektelen 25 év felettiek fizetésük kb. egy százalékával járuljanak hozzá a szociális rendszer egyensúlyban tartásához (tekintet nélkül a gyermektelenség okára). Az egy gyermeket nevelő szülőknek fél százalékot kellene adózniuk, két gyermek esetén pedig megszűnne a fizetési kötelezettség. A pénzből egy kvázi-„demográfiai tartalékot” képeznének, és legnagyobb része a társadalombiztosítási alapba folyna. Wanderwitz mindezt az alkotmányban rögzítené, hogy a politikai széljárások ne változtathassák kedvük szerint.

Merkel: kategorikus „nem”

„Úgy gondolom, a gyermeket vállaló és a gyermektelen emberek közötti felosztás nem célravezető” – ezekkel a szavakkal vetette el az ötletet Angela Merkel kancellárasszony, azt azonban elismerte, hogy a cél alapjaiban helyes, csak más megoldási alternatívákat kell találni.

A politikai és közéleti szereplők reakciója változatos, de többségében elutasító. Abban semmi meglepő nincs, hogy a liberális FDP, a zöldek és a szociáldemokrata SPD határozottan támadja, ellenben a katolikus családok szövetsége üdvözli a tervezetet. A kereszténydemokrata CDU/CSU képviselői között már nincs ekkora egyetértés, a bajor szociális miniszter, a kormánytagok, számos parlamenti képviselő, sőt Hans-Werner Sinn, a müncheni ifo Gazdaságkutató Intézet nagy tekintélyű közgazdásza is kiállt a javaslat mellett, szembemenve Merkel vagy Schröder családügyi miniszter véleményével.

Érvek pro és kontra, avagy meddig terjed a társadalmi igazságosság?

A probléma létét illetően konszenzus uralkodik, sőt azt sem vitatja a többség, hogy a jelenlegi családtámogatási rendszer nem hatékony, igazságtalan, komplikált és átláthatatlan, vagyis átalakításra szorul. A vita inkább a megoldás mikéntjéről szól.

A javaslat mellett leginkább az az érv hozható fel, miszerint azoknak, akik gyermek(ek)et nevelnek, dupla tehertétellel kell megbirkózniuk: egyrészt fizetnek a nyugdíjkasszába, másrészt (csak) ők nevelik fel azokat a generációkat, amelyek a jelenlegi (gyermektelen) munkavállalókat (is) eltartják a jövőben, utóbbiak ráadásul egyre többen vannak és egyre tovább élnek. Ezenkívül fontos megemlíteni, hogy a gyermektelen vagy kevés gyermeket nevelők jellemzően jobb anyagi helyzetűek. Röviden: a rendszer igazságtalan.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a gyermektelenségi adó lenne az egyetlen megoldás, a többség úgy véli, hogy eredmény inkább ösztönző, semmint büntető jellegű intézkedésekkel lenne elérhető. Sokak által támogatott javaslat a bölcsődék és óvodák ingyenessé tétele és továbbiak építése, gyermekbarát környezet és munkahelyek támogatása, az adópolitika átalakítása, vagy annak a tervnek a megvalósítása, amely a nyugdíjkorhatár és -életkor megállapításánál fokozottan venné figyelembe a nők gyermeknevelésre fordított idejét. Ezek kevésbé hatnának direkt állami beavatkozásnak, valóban elősegíthetnék a gyermekvállalást, és nem büntetnék azokat, akiknek önhibájukon kívül nem lehet gyermeke, viszont bevezetésük komplex és sok időt igénylő folyamat. És muszáj hozzátenni: ha az egyéni belső motiváció nincs meg, akkor mindegy, hogy mit tesz az állam.

Miről is szól tehát a vita?

A szolidaritás, vagyis a javak újraelosztásának mértéke a jóléti társadalomban örök vita tárgya. Elképzelhető, hogy a demográfiai változások ki fognak kényszeríteni egy új társadalmi közmegegyezést, és ilyen szempontból könnyen lehet, hogy Wanderwitz úrnak lesz igaza: „Mi most épp ezt a modellt javasoltuk, hogy újra elindítsuk a vitát. A gyermektelenek megadóztatása helyett követelhettünk volna további juttatásokat is a családoknak. Végeredményben ez ugyanaz a vita, mert azt is ki kellene valakinek fizetnie.