A kuvaiti választások és következményeik

Az arab világot tavaly bejáró korszellem Kuvaitban is felütötte a fejét, és parlamenti választásokat idézett elő. A február 2-i parlamenti választások az emirátusban a jobboldali-konzervatív, szunnita-iszlamista ellenzék előretörésével jártak.

2011 a Kuvaiti emirátusban sem múlt el nyomtalanul, a vissza-visszatérő tüntetések eredményeként december 7-én az emir feloszlatta a nemzetgyűlést. A választásoknak, ha lehet, még a többi arab országtól (Tunézia, Egyiptom, Marokkó) is konzervatívabb dimenziója lett.

A síita-ellenes Takattol as-Sábí (Népi Tömb), az iszlám törvénykezés kuvaiti bevezetését fő céljának tekintő Iszlám Szalafita Szövetség, és az al-Harakatu’d-Dusztúríjjatu’l-Iszlámíjja (Iszlám Alkotmányos Mozgalom), amely a kuvaiti alkotmány második cikkelyét módosítva szintén a sarí’át tenné meg a törvényhozás kizárólagos forrásának, összesen 34 mandátumot szerzett az 50 fős parlamentben.  A kuvaiti alkotmány rendelkezése értelmében az új kormány megalakítására az új nemzetgyűlés első ülésnapja előtt kell sort keríteni. A minisztériumi tagozódás tizenöt tárcára bővül, női miniszter nem lesz.

A szunnita-iszlamista előretörés borítékolható volt. A rendszerkritikus, szabadelvű csoportok marginalizálódása a politikai palettán már évek óta tart, a jobboldali-vallásos hatalmi erők a legerősebbek a mezőnyben, súlyuk a lakossággal, és a vallási központokkal folytatott kapcsolattartásuk miatt nőtt meg.

A toldozott-foldozott állami költségvetés, a törzsi rendszer béklyói, a vidék és a beduinok társadalmi súlya meghatározták a választás eredményét. A városiasodó beduin csoportok, a többnejűség, a nagycsaládok, a jólét és az utazások fedezése miatt elsősorban a közpénzekből való nagyobb részesedés esélye miatt az ellenzékre voksoltak, amelyek között a közös nevező a szunnita-iszlamista felekezeti jelszavak, a vélt iráni fenyegetésre és a központi kormányzat pénzügyi visszaéléseire történő összpontosítás volt. A kuvaiti középosztály képtelen volt ésszerűsíteni és állíndósítani politikai felllépését, vagy megszólítani a tömegeket – ahogy az Egyiptomban és Tunéziában történt – ezáltal marginálissá téve a társadalmi és politikai jogok kérdését, amely ilyesformán nem nyerhetett össztársadalmi mélységet. A Muszlim Testvéreknek az Arab-félszigeten nem sikerült meghonosítania a demokratikus jogtudomány és szellemiség kultúráját, sokkal nagyobb teret hagyva a konzervatívabb szalafita mozgalmaknak, és eszmerendszerük politikai foglalatának ezekben az országokban.

A választások szociális következményeire vonatkozó kérdések, a szekularizált politikai-gondolkodási mintáinak eltűnésével, a társadalmilag láthatatlan nők esetlegesen tovább romló szociális helyzetével és apadó jogaival, a demokrácia omladozásával, a szellemi és társadalmi szabadság sorvadásával, illetve a kulturális szolgáltatások lankadásával kapcsolatban, Egyiptommal ellentétben, várhatóan nem kapnak majd nagy nemzetközi figyelmet, miközben a szunnita iszlám igazságszolgáltatás doktrínái által formált társadalmi konvenciók itt sokkal mélyebb gyökeret verhetnek.