Miért nehézkes a demokratikus fejlődés Afrikában?

Az elemzők szerint látványos változások történnek manapság Afrikában. Sok országban megjelentek vagy éppen nagyon megerősödtek az ellenzéki erők, sőt néhány helyen sikerült is megnyerniük a választásokat. Egyre gyakoribbak a demokratikus intézmények és a tiszta választások. Vajon ez egy demokratikus hullám lenne vagy csak véletlen események sorozata?

Lassú elmozdulás

Az elmúlt időszakban több választás is volt Afrikában, amelyek jól megmutatták, hogy mennyire tekinthetők demokratikusnak egyes államok. A legtöbb embernek az afrikai politikáról csak a diktatúrák és polgárháborúk jutnak az eszébe, pedig az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy egyre több országban honosodnak meg a demokratikus intézmények, a megerősödött ellenzék pedig tiszta választásokon igenis le tudja győzni az eddigi vezetőket.

Természetesen a helyzet nem ennyire egyszerű, hiszen az ellenkezőjére is lehetne példákat hozni, sok helyen ugyanis a hatalmon lévők foggal-körömmel ragaszkodnak pozíciójukhoz és akár erőszakkal is fellépnek az ellenzékkel szemben. Abban viszont szinte minden Afrika-szakértő egyetért, hogy valamilyen halovány változás az egész kontinensen elindult, s bár az „afrikai demokráciák” még fényévekre vannak a fejlett világ liberális demokráciáitól, nem kizárt, hogy a távoli jövőben egy-két, most még nem demokratikus fekete-afrikai állam a nyugati mércéknek is megfelel majd e tekintetben.

Nehéz helyzetben az ellenzékiek

Általános trend Afrikában, hogy a mindenkori állami vezetés valamilyen szinten megpróbálja meggyengíteni az ellenzéket. Erre nagyon sok eszköz áll a rendelkezésükre, a diszkriminációtól kezdve egészen az erőszakos „leszámolásokig”. Az egyik legkedveltebb módszer a média felhasználása, például Rupiah Bandát, Zambia volt elnökét is érte vád ezzel kapcsolatban, ellenzéki kampányműsorok ugyanis csak elvétve fordultak elő a rádió-, és televízióadásokban.

Kedvelt befolyásoló eszköz a választási kerületek sajátos kialakítása is. Az országok etnikai sokszínűsége lehetőséget ad arra, hogy úgy alakítsák ki a választói kerületeket, hogy azok többségében egy bizonyos népcsoporthoz vagy törzshöz tartozók legyenek többségben. Ez azért nagyon  fontos, mert a pártok általában etnikumokhoz kötődnek. A legutóbbi választások előtt ilyen gyakorlatot folytatott például a kenyai vezetés is. A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court – ICC) jelenleg nyomozást folytat több magas rangú kenyai politikus ellen, akik a gyanú szerint erőszakkal űzték el az ellenzéki törzs tagjait az ország keleti feléből.

Az ellenzékieknek az előbbieken kívül is nehéz dolguk van, sokszor egyszerűen nem tudnak megfelelő bázist kiépíteni. Főleg a vidéki területeken jelent problémát, hogy a kormányok lepaktálnak a helyi vezetőkkel, akik csekély állami támogatásért cserébe meggyőzik alattvalóikat arról, hogy a kormánypártra kell szavazni. A demokratikus szellemiségű politikai erők főleg a városi értelmiség és a fiatalok köréből nyerik támogatóikat, ami sokszor nem elegendő tábor a hatalmon lévők legyőzéséhez.

Miért nehéz lemondani a hatalomról?

Az elmúlt években sokszor előfordult, hogy egy demokratikusan megválasztott államfő nem kezdhette meg időben munkáját, mert elődje vagy éppen az ellenzék nem ismerte el a győzelmét. Elefántcsontpart korábbi elnöke, Laurent Gbagbo például nem volt hajlandó elismerni Alassane Ouattara győzelmét 2010-ben, így a több hónapig tartó fegyveres harcok a polgárháború szélére sodorták az országot. Az ehhez hasonló események rendkívüli mértékben hátráltatják a fekete-afrikai országok fejlesztését és sokszor olyan humanitárius szükségállapotot hoznak létre, amelyet már a Nyugat sem nézhet tétlenül.

Forrás: Al Jazeera

Az, hogy miért ragaszkodnak egyes vezetők a hatalomhoz, nagyon sok okra vezethető vissza. Az egyik legnagyobb motiváció a pénz, hiszen egy magas rangú pozíció olyan jövedelmet biztosít, amely még nyugati szinten is luxusnak számít, nemhogy egy olyan országban, ahol az átlagember napi 1-2 dollárból próbál megélni.

A dinasztikus elképzelések sem idegenek egyes országokban. A 2000-ben hatalomra került szenegáli elnök, Abdoulaye Wade trükkök százait veti be, hogy hatalmon maradhasson, habár legszívesebben fiát látná Szenegál államfői székében, ez az ötlet azonban természetesen nem passzol az állampolgárok elképzeléseihez. Sokan hatalmuk elvesztése esetén a felelősségre vonástól tartanak, ugyanis regnálásuk alatt olyan cselekményeket követtek el, amelyek vagy a belső, vagy pedig a nemzetközi jog normáiba ütköznek. Laurent Gbagbo például saját hazájában állt bíróság elé az elnöksége alatt elkövetett bűnök miatt, noha most már arról is szó van, hogy átadják őt az ICC-nek.

Mit szól mindezekhez a Nyugat?

A hatályos nemzetközi jog szerint egyik állam sem mondhatja meg a másiknak, hogy az miként alakítsa belpolitikáját, ám vannak legális eszközök „az események befolyásolására”. A legtöbb afrikai ország nagyban függ a nyugati segélyektől, amelyet a nemzetközi közösség sokszor ki is használ oly módon, hogy csak akkor folyósítja az összegeket, ha bizonyos feltételeknek eleget tett az adott állam. Ez nagymértékben ösztönözheti a demokratikus intézmények kiépítését egyes országokban, hiszen segélyek nélkül nem vagy csak nehezen lehet növelni a népesség életszínvonalát.

Persze ennek az éremnek is két oldala van, jó példa erre a nyugatbarát Uganda. A kis közép-afrikai ország aktívan részt vesz a nemzetközi szervezetek munkájában, még békefenntartókat is küldött Szomáliába. A sikertörténet azonban eltereli a figyelmet az ország belső gondjairól, például arról, hogy milyen belső feszültségekkel küszködik a népesség, milyen elnyomó rendszert épített ki Yoweri Museveni államfő, vagy milyen komolyan üldözik a homoszexuálisokat.

Nagy probléma, hogy a Nyugat sokszor csak a saját érdekeit követi, így előfordul, hogy fontosabb a stabilitás, mint a demokrácia, így az autoriter rezsimek is komoly segélyekhez juthatnak.

Korrupció, populizmus

Jelentősen megnehezíti a demokratikus intézmények meghonosítását a korrupció. A kenőpénzeknek nagy hagyománya van Afrikában, ami egyrészt romboló hatással van a gazdaságokra, másrészt hatalmas társadalmi igazságtalansághoz vezet. A rendkívül alacsony afrikai bérek tovább súlyosbítják a helyzetet, mert az embereknek minden plusz bevételre szükségük van, ezért nyilván hajlanak a kenőpénzek elfogadására. A Transparency International legutóbbi jelentése szerint Afrikában Csád, Szomália, Szudán, Angola és Burundi tekinthetők a legkorruptabb országoknak, ahol a jelenség már teljes egészében a mindennapi élet részévé vált. Vannak azonban pozitív fejlemények is, hiszen Namíbia, Botswana, Dél-Afrika és Ghána korrupciós indexei szerint ezek az országok „tisztábbak” több európai államnál is. 

Aggasztó az is, hogy egyre elterjedtebb a populizmus mind a hatalmon lévők, mind pedig az ellenzékiek körében, amely később tovább növelheti a feszültségeket.  Sok elemző szerint Michael Sata, Zambia demokratikusan megválasztott új elnöke is a populisták körét bővíti, sok választási ígérete egyszerűen betarthatatlan.

Mit hoz a jövő?

Tény, hogy Afrika a demokratikus intézmények tekintetében is le van maradva a fejlett világtól, de bizakodásra ad okot, hogy valamilyen fejlődés elindult, semmiképpen nem véletlen eseményekről sorozatáról van szó. Az új technológiák elterjedésének köszönhetően (Facebook, Twitter) az emberek már nincsenek úgy elzárva a világtól, mint régebben és az új generációk változást követelnek, nem akarnak úgy élni, mint elődeik. Ez a tendencia valószínűleg állandósulni fog, de a látványos változásokra még sokat kell várni, hiszen nem lehet egyik napról a másikra nyugati típusú demokráciákat felépíteni olyan országokban, ahol semmilyen hagyománya nincs eme intézménynek.

Be kell látni azt is, hogy sok afrikait a legkevésbé sem érdekli, hogy demokratikus rendszerben vagy esetleg diktatúrában él. Amíg olyan humanitárius katasztrófák sújtják a kontinenst, mint amilyen a mostani kelet-afrikai éhínség is, az ott élők legnagyobb problémája a túlélés, nem pedig az, hogy elmehetnek-e szavazni vagy sem.