A japán nőknek több kell egy állásnál

Ha az ázsiai ország lassítani akarja a népességcsökkenést, akkor meg kell szüntetnie a kétlépcsős munkaügyi rendszerét.

A japán vezetők örömmel helyezik az ország sorsát a nők vállára. Abe Sindzó miniszterelnök szeretné, ha kevesebben maradnának otthon, hogy így kompenzálják a csökkenő munkaerőt. Aszó Taró kormányfő-helyettesnek ezzel szemben a közelmúltban azért kellett bocsánatot kérnie, hogy a nőket hibáztatta, amiért nem szülnek elég gyereket.

Az ország női lakossága ezek után joggal háborodhat fel és gondolhatja: „Most akkor hogy is van ez? Azt akarják, hogy dolgozzunk, gyereket neveljünk, és mindemellett ellássuk a férjünket is?” (A férfiak Japánban köztudottan igen keveset segítenek a házimunkában.)

Az idei davosi Világgazdasági Fórumon Abe joggal büszkélkedett azzal, hogy 2015 és 2018 között 2 millióval nőtt a dolgozó nők száma Japánban, továbbá a 15 és 64 év közötti japán nők közel 70 százaléka volt foglalkoztatott tavaly – ez a munkaerőpiaci részvételi arány pedig „magasabb, mint mondjuk az Egyesült Államokban”. Ez egy alapvető kulturális váltás, amely az elkövetkezendő években előnyökkel jár majd.

Japánnak ugyanakkor nem csak arra van szüksége, hogy több nő álljon munkába. Az országnak meg kell teremtenie azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik a számukra a szakmai előrelépést egy olyan állásban, amiben jól érzik magukat, miközben gyerekeket szülnek és nevelnek. Ez azonban sokkal szigorúbb és szélesebb körű reformokat igényel, mint amit Abe kormánya eddig hajlandó volt biztosítani.

Amit a miniszterelnök nem szívesen osztott meg Davosban, az az, hogy a női munkaerő minősége Japánban továbbra is kínosan alacsony. A bérkülönbség 2017-ben 24,5 százalék volt, ami azt jelenti, hogy egy japán nő átlagosan negyedével kevesebbet keres, mint egy férfi. A Világgazdasági Fórum éppen az ilyen adatok miatt csak a 110. helyre sorolta az országot a 2018-as globális nemek közötti különbség indexében (Global Gender Gap Index).

Ez a méretes szakadék pedig egy merev, kétlépcsős, Japánra különösen jellemző munkaerőpiac eredménye. Az átlagos munkavállalók – az összes fizetett dolgozó mintegy 62 százaléka a menedzsmentet kivéve – fizetésemeléseket és béren kívüli juttatásokat kapnak a teljes körű felelősségvállalásért cserébe. A többiek ezzel szemben korlátozott felelősséggel és időbeli kötelezettségvállalásokkal rendelkeznek, de nagyrészt alantas feladatokat kapnak, és „szökőévente egyszer” kapnak fizetésemelést.

2017-ben a dolgozó nők mindössze 44 százaléka tartozott az első csoportba, szemben a foglalkoztatott férfiak 78 százalékával. Ez az arány pedig csak tovább romlott 2018-ban: az újonnan munkába állt nők 73 százaléka – a 850 000-ből 620 000-en – csak rendhagyó pozíciókat talált.

A japán vállalkozások szempontjából ez a trend sikerként könyvelhető el. A kormány becslése szerint 2017 és 2030 között Japán 3,8 millió munkavállalót veszít el az öregedő társadalom problémája miatt, ezért most azt reméli, hogy a nők, az idősek és a külföldi munkavállalók kitöltik az ürességet. Ez elég kényelmes megoldás lenne, lévén mindannyian jóval olcsóbb munkaerőnek számítanak, mint a klasszikus japán „fehérgalléros munkások”.

Hosszabb távon azonban ez nem megoldás. A japán termékenységi ráta az 1989-es 1,57-ről 2017-ben 1,43-ra apadt. A születések és a nagy léptékű bevándorlás hiánya miatt – utóbbi továbbra is politikailag lehetetlen – Japán népessége tovább fog csökkenni, és évente közel 400 000 embert (a lakosság 0,3 százalékát) veszítik el.

A kérdés az, hogy hogyan tudják lehetővé tenni a japán nők számára, hogy egy időben gyermeket neveljenek, dolgozzanak és még néhanapján elő is léptessék őket. 2010-ig a nők mindössze 20 százaléka ment vissza dolgozni az első gyermeke megszületése után. Visszatekintve, Abe eredeti célja, miszerint 2020-ig legalább 30 százaléka akarta növelni a női vezetők számát, nem volt valós. A Japan Institute of Labor Policy and Training (JILPT) legfrissebb adatai szerint ez a szám közelebb van a 13 százalékhoz.

Ennek megváltoztatásához mind a szabályokat, mind a kultúrát át kell alakítani. Az előbbi vonatkozásában a legfontosabb dolog a kétlépcsős munkaügyi rendszer eltörlése. A vállalatoknak rugalmasabbak kell lenniük a karrierutak kapcsán, kiküszöbölve az átlagos és a rendhagyó pozíciók közti szakadékot: a munkavállalókat a teljesítményük alapján kell megítélni. Az új szabályok, amelyek a következő évben lépnek hatályba – és amelyek arra kötelezik a vállalatokat, hogy ugyanazért az elvégzett munkáért ugyanannyit fizessenek minden egyes munkavállalónak – már egy lépés a helyes irányba.

Ha a munkavállalók szabadabban mozoghatnak cégen belül, vagy például teljes munkaidőről részmunkaidőre válthatnak anélkül, hogy elhagynák munkáltatójukat, a munkába való visszatérés simább lesz azon nők számára, akik megszakítják a karrierjüket, hogy gyermeket vállaljanak. Ez a rugalmasság egyben lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy sokkal szélesebb körből válogassanak jó és képzett munkaerőt, ami természetesen azt jelenti, hogy a jövőben több nő kerül majd vezetői pozícióba. Mondani sem kell, hogy ez a férfiaknak is segítség, hiszen így ők is több időt tölthetnének gyermekeikkel vagy idősödő szüleikkel.

A kulturális változás pedig nem korlátozódhat kizárólag az irodákra. A férfiaknak és a nőknek a munkahelyen és otthon egyaránt, teljes körűen el kellene fogadniuk a nemek közti egyenlő munkamegosztást. Az oktatás szerencsére nagy szerepet játszik a hozzáállás megváltoztatásában. Ez persze időbe telik, de az újonnan kialakuló trendek reménnyel kecsegtetnek: a Nikkei egy nemrég készült felmérése szerint a fiatal házaspárok (huszonévesek) 60 százalékára igaz, hogy a férj és a feleség egyenlően osztozik a házimunkák terhén – ez éles ellentétben áll azzal, hogy az ötvenévesek körében ez mindössze a háztartások 30 százalékára igaz.

Forrás: Bloomberg