Küszöbön áll a kongói beavatkozás?

Hosszas viták után végre megszületett a döntés: a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) fogja vezetni azt a missziót, melynek feladata a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti határvidékén garázdálkodó milíciák semlegesítése lesz. Bár a kompromisszum létrejötte örömteli hír, egyes szakértők máris kételkednek a kontingens sikerében.

A Dél-afrikai Fejlesztési Közösség és a Nagy-tavak Régiójának Nemzetközi Konferenciája (ICGLR) között nyélbe ütött megállapodás értelmében a négyezer fősre tervezett misszió főparancsnoka Tanzániából fog érkezni, a kelet-afrikai állam mellett pedig Malawi, Mozambik, Lesotho, Zimbabwe és a Dél-afrikai Köztársaság küld majd csapatokat. Dél-Afrika ugyanakkor jelezte, hogy bár logisztikai eszközökkel is kész támogatni a „Semleges Intervenciós Erőket”, a kontingenshez delegált katonái a térségben már jelen lévő MONUSCO békefenntartó misszió állományából fognak kikerülni.

Maga a többnemzetiségű kontingens is a MONUSCO, vagyis az ENSZ égisze alatt jön majd létre, a békefenntartók eddigi kudarcaira való tekintettel azonban különálló mandátummal, mely nem csak önvédelem esetén teszi lehetővé az erőszak alkalmazását. A „békekikényszerítő” erők a remények szerint így hatékonyabban gátat szabnak majd a helyi milíciák térnyerésének, de a puszta védekezés helyett hajtóvadászatot is indíthatnak a dzsungelben rejtőző lázadók ellen.

Tanultak a korábbi kudarcokból?

Tavaly novemberben a MONUSCO erői tétlenül nézték, ahogy az M23 felkelő csoport két hétre megszállta Észak-Kivu tartomány központját, az egymillió lakosú Gomát. A lázadók végül a nemzetközi nyomás hatására kivonultak a megszállt városból, a helyzet azonban továbbra is feszült maradt. A felkelők tárgyalások megkezdését követelték a kongói kormánytól, mely állításuk szerint megszegte a 2009-ben kötött megállapodásukat (eszerint a lázadók amnesztiában részesültek és csatlakozhattak a hadsereghez). A tarthatatlan helyzet békés rendezése érdekében a kormány beadta a derekát, az azonban már ekkor nyilvánvaló volt, hogy kétoldalú tárgyalásokkal nem lehet véget vetni a harcoknak.

A konfliktust ugyanis jelentősen bonyolítja az a körülmény, hogy az M23 mögött sokan a szomszédos Ruanda támogatását sejtik, sőt egy októberi ENSZ-jelentés egyenesen a lázadás irányításával vádolta meg Paul Kagame védelmi miniszterét, a szintén szomszédos Ugandát pedig a felkelők felfegyverzése miatt állították pellengérre. A vádakat természetesen mindkét ország vezetői hevesen cáfolták, annyi azonban bizonyos, hogy az M23 katonáinak jelentős része a 2009-es megállapodással feloszlott tuszi milícia, a CNDP tagja volt, mely a központi kormány mellett a ruandai népirtásért is felelős, a tuszik győzelme után a Kongói Demokratikus Köztársaságba menekült hutu csapatok ellen harcolt. A konfliktus rendezése ezért reménytelennek tűnt a kétes módon, de mindenképp jelentősen érintett Ruanda és Uganda nélkül.

 A Kampalában megindult tárgyalások január végéig minden szemmel látható eredmény nélkül folytak, akkor azonban az ENSZ berkeiből felröppent egy határozott fellépést sürgető tervezet híre. Az ennek nyomán elérni kívánt keretmegállapodás többek közt a békekikényszerítő misszió létrejöttéről, a régió államainak be nem avatkozási kötelezettségéről, és a kongói intézmények reformjáról szólt. A tervek szerint a felek az Afrikai Unió januári csúcstalálkozóján írták volna alá a dokumentumot, ám ez a kontingens vezetését illetően felmerült ellentétek miatt nem történt meg. A mostani megállapodással úgy tűnik, végre elhárult ez az akadály, az aláírásra pedig várhatóan február végén kerül majd sor.

Aggodalom a határ másik oldalán

A békefolyamat gördülékenysége azonban továbbra is kérdéses. A lázadók támogatásával vádolt Ruanda és Uganda máris aggályokat fogalmazott meg az SADC vezette beavatkozással kapcsolatban. Bár a tanzániai főparancsnok kinevezése elsősorban a két ország nyomására történt, a helyi vezetők attól tartanak, hogy az így „felpuhított” misszió is veszélyeztetheti saját határ menti területeiket. Egy neve elhallgatását kérő ruandai tisztviselő szerint az intervenciós csapatok hiányos helyismerete és a hegyvidékes térség útvesztői miatt könnyen előfordulhat, hogy a katonák tudtuk nélkül a határ másik oldalára keverednek, ezzel komoly biztonsági kockázatnak kitéve a szomszédos államokat.

A régió szakértői ugyanakkor az ilyen eshetőségektől eltekintve sem túl optimisták a tervezett missziót illetően. Több elemző is felhívta például a figyelmet arra, hogy a kelet-kongói térségben nem az M23 az egyetlen lázadó erő, a tucatnyi felkelő csoport között fennálló viszonyok meglehetősen szövevényesek, ráadásul mindegyik más-más okokból ragadott fegyvert a központi kormány ellen.

További kétségekre ad okot, hogy az összesen négyezer főt számláló kontingens katonái hat különböző államból érkeznek, ami nyilvánvalóan megnehezíti majd a kommunikációt és harctéri műveletek hatékony koordinációját. Mivel az intervenciós erő így nem tekinthető teljes értékű hadosztálynak, a négyezres létszám kevésnek bizonyulhat a terepet jól ismerő lázadókkal szemben, a műveletek offenzív jellege miatt pedig a kontingensen belül kiugróan magas lehet az áldozatok száma.

Jacob Zuma hadjárata

Ennek fényében felmerülhet a kérdés, hogy miért hajlandó az SADC, szűkebb értelemben a Dél-afrikai Köztársaság vállalni ezt a kockázatot. Az egyik értelmezés szerint Dél-Afrika büszkeségét kifejezetten sértik a kontinensen (legutóbb Líbiában és Maliban) végrehajtott európai intervenciók, az egyébként is agresszívabb politikájáról ismert elnök pedig így próbálja bebizonyítani, hogy Afrika képes megbirkózni a saját problémáival.

Bár egy ilyen ideológiai alapú motiváció sem zárható ki, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Zuma olyan lehetőségként tekint a misszióra, melynek révén megerősítheti befolyását az ásványkincsekben bővelkedő Kongóban, a jövőben pedig komoly gazdasági előnyöket remél az esetleges véráldozattól.

Végül egy harmadik elmélet szerint az sem zárható ki, hogy a művelet célja nem a lázadók erőinek megsemmisítése, hanem egyes kulcsfontosságú vezetőik foglyul ejtése lesz. Ennek révén Dél-Afrika olyan leleplező erejű információk és dokumentumok megszerzését remélheti, melyek segítségével nyomást gyakorolhat Ruandára és Ugandára, hogy teljes mellszélességgel támogassák a békefolyamatot.

Humanitárius katasztrófa fenyeget

Ám bármilyen burkolt szándék is húzódik meg a katonai beavatkozás terve mögött, Kelet-Kongónak óriási szüksége van a segítségre. A napokban mintegy negyvenezer ember menekült el Punia városából és környékéről a milíciák támadásai és a hivatásos hadsereg fenyegetései miatt. Az ENSZ Humanitárius Ügyeinek Koordinációs Hivatala (OCHA) szerint a kongói katonák etnikai alapon félemlítették meg a helyi lakosság jelentős részét. Az Élelmezési Világalap (WFP) tisztviselői már tegnap bejelentették, hogy húsz tonna élelmiszert szállítanak a térségbe a belső menekültek megsegítésére, a becslések szerint azonban ez a mennyiség csupán a rászorulók ötödének biztosít elegendő élelmet a következő öt napban.

Az OCHA adatai szerint összesen 2,6 millió belső menekült lehet a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Jelentős részük olyan nem hivatalos menekülttáborokban él, melyeket sem a kongói kormány, sem az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR) nem ismer el. Az M23-felkelés által legsúlyosabban érintett Észak-Kivu tartományban mintegy nyolcszázezer ember él ilyen táborokban, melyek a hivatalos státusz nélkül nem részesülnek elegendő élelmiszer- és gyógyszerszállítmányban, ráadásul mindenféle katonai védelem nélkül a milíciák támadásainak is ki vannak szolgáltatva.