A diplomácia csődje

A diplomácia csődjeként lehet jellemezni egyes nyugati politikusok hozzáállását a görög-macedón névvitához. Immáron 20 éve fogy a türelem és mégis egy tapodtatnyit sem haladt előre Szkopje európai integrációja az elmúlt időkben. Miben rejlik a macedón csatlakozás nehézsége, diplomáciai tehetetlenség, avagy makacs nacionalizmus áll a háttérben? Legújabb elemzésünkben a mediációs diplomácia elavultságát kívánjuk bemutatni a macedóniai névvitán keresztül.

Gond van az európai uniós diplomáciával, a macedón-görög vita jól szemlélteti, hogy mennyire is sérülékeny az alig működő közös uniós külpolitika. A nyugati politikusok minden egyes évben hangoztatják, hogy már „tényleg” fogytán van az EU és a diplomáciai hagyományokkal rendelkező országok türelme a bő 20 éve tartó névkonfliktus miatt, ám a valóság teljesen mást mutat. Az igazság az, hogy a széles közönség számára kevésbé látható háttérben folynak bizonyos tárgyalások Macedónia integrációjának fellendítése érdekében, ám igazából a személyek, akik vezetik őket már évek óta belefáradtak és elkényelmesedtek e kusza diplomáciai hálóban. A régi nevek, mint például Matthew Nimetz ajánlatai már nem tudnak új lendületet vinni a holtponton lévő egyezkedésben és az Európai Bizottság is rendkívül kínos helyzetben lesz, ha ismét, immáron negyedik alkalommal is elutasítják éves jelentését Macedóniáról.

Az EU-hoz delegált tagállami nagykövetek parázs vitája előzte meg az esedékes tanácsi ülést, ahol prominens diplomaták próbáltak konszenzust tükröző álláspontról dönteni azt illetően, hogy az EU elkezdheti-e csatlakozási tárgyalásait Szkopjéval, mielőtt rendeződött volna a bilaterális konfliktus a két szomszédos állam között. A legtöbb uniós tagállam (köztük Magyarország is) támogatná Stefan Füle bővítési biztos azon javaslatát, hogy párhuzamosan a csatlakozási tárgyalásokkal, de még azok befejeződése előtt folytatódjanak és záruljanak le a görög-macedón tárgyalások. E koncepció mögött világosan látszik, hogy Brüsszel célja egy újabb szlovén-horvát kényszeregyezség kicsikarása. Az Európai Unió azzal a motivációval kívánja elindítani a tárgyalásokat, hogy Macedónia jelentős előrelépéseket tett a többi területen, viszont a görög blokád miatt jelentősen lelassulhat ez a fejlődés az eljövendő években. A valódi indok pedig ennél burkoltabb. Brüsszel tudja, hogy Görögország a tárgyalások elkezdése és esetleges lezárása után már nem lesz döntő pozícióban, ha vétóra lenne szüksége. Ha Macedóniának sikerülne lezárni a legtöbb problémamentes csatlakozási fejezetet, akkor az EU nyugodtan rámutathatna Görögországra, hogy igenis ő az egyetlen akadály Szkopje uniós integrációja előtt. Jelenleg nem ez a helyzet, ma még több nyugat-európai ország is szkepticizmussal néz más macedón problémákra, mint például a gazdaság helyzetére, a rendezetlen albán kérdésre, avagy a döbbenetesen magas munkanélküliségre.

Szkopje számára a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az éppen regnáló Gruevszki-kormány nem rendelkezik hosszú távú stratégiával ahhoz, hogy érvényesítse pozícióját.  Ha közelről megfigyeljük a macedón diplomácia stratégiáját, akkor egy rendkívül kapkodó folyamatot vehetünk észre – a macedón külpolitika általában valamely fontos esemény előtt csak fél évvel korábban kezd tapogatózni a nemzetközi partnereknél. A macedón külügy tapasztalatlanságában rejlik a kudarc oka – Szkopje nem tud igazodni a görög lépésekhez, erre jó példa a nemrég kiadott görög memorandum, amelyet Macedónia hosszú időn át hallgatással fogadott és közvetlenül néhány héttel az Európai Tanács ülése előtt reagált rá.

A Nimetz-féle tárgyalások is kudarcra vannak ítélve Macedónia szempontjából. A diplomáciai kezdeményezések általában az USA-ban vagy Görögországban születnek, de a folyamatok kezdeti stádiuma soha sem Szkopjéból indul ki. Az a téves sejtés alakulhat ki a külpolitikai elemzőben, hogy a macedón tétlenség hátterében kizárólag a diplomáciai felkészületlenség áll. Ennél sokkal többről van azonban szó, hiszen Gruevszkinek és VMRO-DPMNE pártjának folyamatosan lavíroznia kell ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa a belföldi lobbi-érdekeket. Macedóniában populista eszközként használják fel a csatlakozási tárgyalások megkezdését, erről tanúskodik például Teuta Arifi miniszterelnök-helyettes véleménye, amely szerint Macedónia nagy eséllyel már 2013 júniusában meg fogja nyitni első csatlakozási fejezeteit. Ez nehezen valószínűsíthető, ugyanis nehéz elképzelni, hogy közös nevezőt találnának a nagykövetek és tagállami képviselők 2-3 nappal az ülés előtt. A diplomáciában általában hetekkel a záróesemény előtt már létezik egy konkrét konszenzuson alapuló döntés, amelyet csak megerősítenek a záróaktusok, azonban ezt az egyszerű tényt nem hajlandó megérteni Macedónia. Amíg nem egyezik meg Athénnal, vagy nem sikerül a szövetségesekkel meggyőzetni Görögországot a névvitáról, addig felelőtlenség lenne bízni a csatlakozás folyamatának megkezdéséről.

A helyzet bonyolultságát jól mutatja, hogy párhuzamosan több konszenzusos megoldáson dolgoznak a nemzetközi közvetítők, ám valós háromoldalú párbeszéd nem alakult ki. Felső szinten történik az egyeztetés, ám mivel a nemzeti stratégiai irányvonalakat nem közösen hozzák létre, biztos kudarcra voltak ítélve azon kevés közös tárgyalások, melyekre 2012-ben került sor. Jól mutatja az egyeztetés teljes hiányát, hogy időről-időre egyik-másik diplomata bedob egy javaslatot a nevet illetően, annak reményében, hogy kellő egyeztetés és közvélemény-kutatás hiányában is elfogadják a felek. A legutóbbi biztos kudarcra ítélet ötlet Nimetz-től érkezett, mégpedig az, hogy az országot Észak Macedón Köztársaságnak nevezzék. A probléma ott kezdődik az ilyen javaslatoknál, hogy Görögország nem kizárólag az ország nevét ellenzi, hanem minden olyan nemzeti jelzőt (mint például a nyelv, az állampolgárok nemzetiségének megnevezését stb.), amelyben a macedón/makedón szó raggal, vagy nélküle szerepel. Se Macedónia, se pedig a diplomaták mediációs gárdája nem tud megbirkózni ezzel a felállással. Jól mutatja Nimetz immáron a kreativitás magas fokát súroló javaslata, hogy a hivatalos nyelv megnevezése „az Észak Macedón Köztársaság hivatalos nyelve” legyen, az állampolgárokat pedig nem macedónoknak, hanem „az Észak Macedón Köztársaság állampolgárainak” nevezzék külföldön.

Megoldást találni erre a konfliktusra legalább olyan nehéz, mint békét teremteni a Közel-Keleten, avagy közös döntést hozni a szerb-koszovói ügyben. A nyugat-európai, sőt az általában felkészült amerikai diplomácia továbbra sem képes a fő gondot észrevenni a macedón-görög konfliktusban, nevezetesen, hogy ez már nem az ország nevéről szól, a probléma ennél sokkal szerteágazóbb. Ha figyelmen kívül hagyjuk a nemzeti büszkeség kérdését és más fundamentális kérdéseket, mint például a nyelv, a kultúra, a történelmi események közös értelmezését és az identitás megnevezését, akkor is számolni kell a személyes tényezővel. Ha megfigyeljük a tárgyaló oldalakat, akkor észrevehetjük, hogy olyan politikusok állnak az asztal két oldalán, akik hosszú éveken át személyes imázsukat tették kockára e kérdés megoldása érdekében. Sem Szamarasz, a görög kormány képviseletében, sem Gruevszki nem fog engedni, ugyanis ez belső népszerűségvesztéshez vezetne. Egyik fél számára sem lenne nyerő taktika, ha egy köztes megoldást találnának a számtalan problémára, ugyanis nagy eséllyel ezt követően ismét kiújulnának az ellentétek.

A megoldást kizárólag radikális szemléletváltással lehetne elérni, mégpedig alacsony szintre kell vinni a tárgyalásokat. Munkacsoportokat kellene létrehozni, amelyek megfelelő konszenzust dolgoznának ki minden egyes olyan kérdést illetően, amely napjainkban feszültséget okoz. A vegyes munkacsoportokat a nemzetközi szereplők irányítanák, akik a mostani diplomatákkal ellentétben nem távolról figyelnék a folyamatokat, hanem közvetlenül a térségből. A tárgyalásokat a legalsó szintekről kellene elindítani és nem pedig az állam nevéből kiindulva.