A privatizáció, az IMF és a nemzeti érdek

Korántsem szokatlan módon az IMF ajánlásai Magyarország esetében is tartalmazzák az állami vállalatok privatizációját. Itthon a kormány ezt túl magas árnak értékelte, az álláspont szerint a „stratégiai vállalatok” magánosítása komolyan sértené a nemzeti érdekeket. Ezt a megközelítést jól példázza az is, hogy Orbán Viktor többször komoly hibának nevezete a MÁV Cargo előző kormányzat alatti értékesítését. A privatizációval kapcsolatos nézetek ugyanakkor nem csak világszerte, de a visegrádi országokon belül is megoszlanak. Robert Fico hasonló vehemenciával utasítja el az ötletet, Lengyelország viszont az IMF nyomása nélkül is nagyobb sebességbe kapcsolta privatizációs projektjei megvalósítását az elmúlt hónapokban.

Szlovákiában is kerülik

Robert Fico kormánya áprilisi hatalomra kerülését követően szinte azonnal leállította az Iveta Radicova által meghirdetett privatizációs programot. Tette mindezt annak ellenére, hogy elődje is óvatosan választotta meg a felkínált vállalatokat, a stratégiainak minősített cégek nem kerültek volna kalapács alá. A Fico-féle retorikájába (főleg közvetlenül a választások után) ez azonban nem fért bele, így a veszteséges cégek is maradtak állami kézben.

Minderre azért volt lehetősége az új kormányfőnek, mert ugyan Szlovákia is magas költségvetési deficitet könyvelhetett el az elmúlt három évben, a válságot megelőző időszakban nem lépték túl a háromszázalékos hiánycélt. Ráadásul a teljes államadósság irigylésre méltó 43 százalék körüli szinten áll, amihez bár csökkenő ütemű, de viszonylag stabil gazdasági bővülés is társul. Így aztán a hitelezői és befektetői bizalom is stabil alapokon áll, vagyis a politikai hasznot – egyelőre – nem ássa alá az államadósság finanszírozásának növekvő kamata, mint történik az Magyarország esetében.

A cseheknél csak óvatosan

Csehországban költségvetési szempontból a szlovákhoz hasonló a helyzet. Az államadósság 41 százalék körüli szinten mozog, a gazdaság pedig ismét növekedő pályára látszik állni. A demográfiai problémák viszont itt is egyre nyomasztóbbak: a nyugdíjrendszer és az egyéb jóléti kiadások egyre nagyobb terhet jelentenek a központi kasszára, így nehéz a költségvetési deficit visszaszorítása, ami most még nem oly égető kérdés (mivel ők sem kapkodnak az euró bevezetéséért), viszont hosszú távon egyértelműen elkerülhetetlen.

A cseh nemzeti légitársaság, a CSA privatizációja régóta napirenden van, ami nem is csoda, hiszen a Malévhoz hasonlóan évek óta veszteséget termel, az állam ezért szabadulna tőle, ráadásul a költségvetési lyukak ideiglenes betömködésére is jó megoldást jelentene.

Bár egyelőre csak „kicsiben”, regionális szinten, de az egészségügyi rendszer kapui is megnyílni látszanak a magánbefektetők előtt, mivel az állam számára egyre nagyobb terhet jelent a korházak fenntartása. Ez természetesen az egyik legkényesebb téma is, melyet az ellenzék ennek megfelelően folyamatosan napirenden tart. A kormány jelenleg egy olyan tulajdonosi koncepció kidolgozásán fáradozik, amivel biztosítani tudnák a lakosság bizonyos körű alanyi jogon járó ellátását, de egyúttal a pénzügyi nehézségesen is enyhítenének. Más kérdés, hogy egyelőre sem a befektetők, sem a lakosság nem látják lehetségesnek, hogy egy „a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad”-szerű struktúra jöjjön létre.

Mivel egyelőre nem égető kérdés a költségvetés befoltozása, így a nyereséges vállalatok eladásán nem gondolkozik komolyan a kormány. Felmerült a Budweiser-t is gyártó, állami tulajdonú Budejovicky Budwar eladása is, mivel a sörfőzés nem feltétlen tartozik azon szolgáltatások közé, amelyek esetében szükséges az állami beavatkozás a közellátás érdekében, ráadásul a főzde stratégiai fontosságúnak minősítése is minimum megkérdőjelezhető lenne. A világszerte ismert név azonban komoly profitot hoz, ami érthető módon hosszú távon gazdaságilag is jobban megéri a kormánynak, mint az egyszeri bevételt jelentő magánosítás.

A pénz mindig jól jön

A lengyel kormányt az előző ciklus kapcsán éppen a privatizációs program vontatott tempója miatt érte a legtöbb bírálat gazdasági téren, Donald Tusk újraválasztása óta azonban ezen nagy erőkkel próbál változtatni, idáig pedig hozza is a magánosítás a meghatározott éves bevételi számokat.

Lengyelország legutóbb már maga adott pénzt az IMF-nek, így az ok korántsem a nemzetközi szervezet rosszallása. Egészen egyszerűen az elmúlt években a sikeres válságmegelőzés-és kezelés komoly összegeket emésztett fel, ami a gazdaság mellett az államadósság számlálóját is felpörgette. A lengyel alkotmány kötelezővé tesz bizonyos intézkedéseket arra az esetre, ha az adósság meghaladja az 50, illetve 55 százalékos szintet (60 százalék felett pedig már egyáltalán nem vehet fel hitelt a kormány), jelenleg pedig már veszélyesen a bűvös 55 százalék határán egyensúlyoz a mutató. Miután az idei szűkösnek ígérkező esztendőtől is 2,5 százalékos GDP növekedést várnak a szakértők, így egyértelmű, hogy Lengyelország – az egyre komolyabb szövetségessé váló Németország elképzeléseivel összhangban – igyekszik ráncba szedni államháztartását.

Ez már csak azért is fontos, mert az IMF helyett a kormány a piacokról finanszírozza igényeit, a jelenlegi kedvező feltételeket pedig még tovább javítaná a költségvetés rendbetétele. Ráadásul a német irányvonallal való azonosulás, az európai példamutatás reményeik szerint az unión belüli presztízsüket is növelné. Egyelőre sikeresnek látszik a terv: legutóbb Sikorski külügyminiszter már német kollégájával, Guido Westerwellével közösen cikkezett az EU megmentéséről.

Tusk és kormánya a kezdetektől liberális gazdaságpolitikát folytat, így a privatizáció 2007-es választási győzelmük óta folyamatosan szerepel a napirenden. Ennek megfelelően a kormányzati kommunikáció is igyekszik hangsúlyozni, hogy az állam nem akar olyan területeket a kezében tartani, amit a magánszektor hatékonyabban, és a fogyasztók érdekeit szolgáló módon, élesebb versenykörülmények között tehet meg. Ez természetesen csak féligazság, a valóságban a száraz számok legalább ennyire fontosak.

Eladó, de nem az oroszoknak

A vezetés nem dobálja ész nélkül az állami részvényeket, minden szempontból megfontoltak a program lépései. A lengyel légitársasághoz, a LOT-hoz hasonlóan veszteséges vállalatoktól persze egészében és minél hamarabb szabadulna az állam, (A Turkish Airlines örömmel le is csapott volna a lehetőségre, ha nem ütközik a légitársaságok tulajdonszerkezetét szabályozó szigorú EU-s előírásokba), a profitot termelő cégeknél azonban már jóval körülményesebben válik meg tulajdonrészétől.

A PKO BPO, a legnagyobb lengyel bank privatizációja például szintén régi téma, ám egyrészt a piaci viszonyok javulását (a részvények ára a jó teljesítmény miatt szépen ívelt felfelé), másrészt a tavalyi rekord osztalék kifizetését is megvárta a kormány mielőtt megtette volna az utolsó lépést. Az államkasszának jól jött a részvények nyolc százalékából befolyó többmilliárd zlotys összeg, miközben a megmaradó 34 százalékos tulajdonrész a továbbiakban is szép bevételt ígér a remények szerint a privatizációnak köszönhetően növekvő profitból. Az eddigi reformok után pedig valószínűleg a lengyelek sem bánják, hogy ezeket a milliárdokat nem további megszorítások árán akarta kisajtolni a kormány.

Következő körben várhatóan a PZU biztosító, a Varsói Értéktőzsde, a PHN állami ingatlan csoport, és a kevésbé nyereséges energiacégek kerülnek kalapács alá. Persze ne legyenek kétségeink, ha kedvezően alakul a gazdasági helyzet, a lengyel kormány sem fog fejvesztve szabadulni a legnagyobb profitot hozó vállalatoktól.

A vegyianyag-és energiaszektorban hatalmas, többnyire nem túl jól teljesítő cégeket birtokol az állam, éppen ezért ezek privatizációja is gyakran felmerül. A veszteséges, ám rendkívül értékes LOTOS olajkonszernre nem is egyszer írtak már ki pályázatot, ám mivel a legjobb ajánlatok mindig orosz cégektől érkeztek, az illetékes minisztérium valahogy minden esetben talált megfelelő indokot az új pályázat kiírására. A vállalat ügyvezető igazgatója a sajtó előtt sem titkolta, hogy nem szeretne oroszokat látni a vezetőségben, főleg nem többségi részesedéssel.

Ezzel szemben a kínai tőkét tárt karokkal várják Lengyelországban. A magas szintű reprezentatív találkozók és az együttműködési szerződések is gomba módra szaporodtak a két ország között az elmúlt fél évben, kínai félről pedig nem is titkolták, hogy a vegy-és energiaipari privatizációból való részesedés fejében nyitják meg hatalmas piacukat a lengyel export előtt. A Bank of China is megkezdte lengyelországi működését, ami nem kis részben privatizációs lobbit takar.

Lengyel oldalról a PKP Cargo-t, Európa második legnagyobb teherszállító vasúti társaságát adnák örömmel kínai kézbe, amitől nem csak gyors vasúti fejlesztéseket remélnek, hanem egy „új selyemút” szívében betöltött logisztikai központi szerepet is. Ez a terület az, amiért valószínűleg Robert Fico is szívesen változtatni ideiglenesen privatizációs elképzelésein, ám ebben a versenyben egyre inkább a lengyelek tűnnek befutónak.

A lengyel kormány privatizációs stratégiája ezidáig beválni látszik. A versenyképességét növekedését várják a magánszektor kiszélesítésétől, csak az idén 10 milliárd zloty (kb. 700 milliárd forint) bevétele lesz a központi költségvetésnek a privatitációból, miközben a valóban hatékonyan menedzselt és profitot termelő vállalatokban azért igyekeznek legalább 30 százalék körüli tulajdonrészt hosszú távon megtartani, hogy az osztalékok révén a későbbiekben is az ideihez hasonló 5-6 milliárdos zlotys fix bevételt könyvelhessenek el ezek révén. A kiárusítás nem esztelen, megnézik, hogy mikor, mit és főleg kinek adnak el; az EU, az IMF és Németország tapsol, az államkötvények kamata tartósan alacsony, Kína és Oroszország pedig szívesen fektetné be megtakarításait.