Kim Dzsongil halála összehozza Kelet-Ázsiát a változás évében?

Kim Dzsongil halála tovább fokozta az Észak-Koreával kapcsolatos nemzetközi félelmeket, ugyanakkor phenjani hatalmi átmenetet körbelengő bizonytalanságnak akár pozitív hozadéka is lehet, amennyiben a közös kihívás képes lesz összehozni a térség külpolitikai viták közt őrlődő államait, különösen Japánt és Dél-Koreát. Ugyanakkor régió tágabb helyzetét illetően a Kim-rezsim ügyes-bajos dolgainál komolyabb változásokat hozhatnak a térség számos államában idén esedékes parlamenti és elnökválasztások, illetve mindezek kínai típusú változata is.

Kim Dzsongil december 19-ei halála az észak-koreai vezető hosszú betegeskedésének fényében korántsem volt váratlan, korunk egyik legprominensebb zsarnokának eltávozása azonban tovább fokozta a világtól elzárkózó kommunista állammal kapcsolatos nemzetközi félelmeket. Amint arra számos elemző és szakértő rámutatott az elmúlt hetekben, az észak-koreai hatalmi átmenet gördülékenysége hosszabb távon annak ellenére is kérdéses, hogy egyelőre úgy tűnik, az utód, Kim Dzsongun, illetve a mögötte álló, az idősebb Kimhez és irányvonalához lojális klikk különösebb ellenállás és belső palotaforradalom nélkül lesz képes tovább vezetni az országot.

Akadémikusok arra figyelmeztetnek, hogy a fiatalabb Kim színre lépése bizonytalanságot szül, különösen annak fényében, hogy Phenjan a múltban rendre külső provokációkkal reagált belső gondjaira, így a közeljövőben nem kizárhatók újabb, a 2010-es eseményekhez hasonló atrocitások a Koreai-félszigeten. Ezen bizonytalanságnak, illetve a hatalmi átmenet menedzselésével kapcsolatos félelmeknek ugyanakkor egy másik, sok szempontból pozitív oldala is van, ugyanis az, ha időlegesen is, de szorosabb együttműködésre sarkallhatja a számos területen egymással vitában álló kelet-ázsiai hatalmakat.

A Kína–Dél-Korea–Japán–Egyesült Állomok négyszög

A külföldi szemek akárcsak korábban, úgy Kim halálát követően is az észak-koreai helyzet kulcsjátékosának tekintett Kínára szegeződtek. Ennek jele, hogy a Phenjan esetleges lépései miatt aggódó mindhárom ország magas rangú delegációt küldött Pekingbe Kim halála óta.

A Koreai-félsziget biztonsági helyzete volt a fő témája Noda Josihiko japán miniszterelnök – már jóval Kim halála előtt leegyeztetett – karácsonyi kínai útjának, a napokban pedig Kurt Campbell amerikai külügyi államtitkár és a phenjani propagandagépezet által a közelmúltban rutinszerűen „USA-barát fasiszta őrültnek” és „árulónak” nevezett Li Mjungbak dél-koreai elnök is Pekingben tárgyalt a kérdésről. Mindhárom találkozót követően nagyjából hasonló nyilatkozatok és hivatalos állásfoglalások láttak napvilágot: mind a négy ország arról számolt be, hogy elkötelezett a térség békéjének biztosítását illetően, amelynek érdekében készek fokozni együttműködésük és egyeztetéseik intenzitását.

Habár Kína volt az első – és mindezidáig az egyetlen komolyan vehető – ország, amely támogatásáról biztosította az új észak-koreai rezsimet, Kim halála óta jól érzékelhetően nagyobb vehemenciával hangsúlyozza a félsziget nukleáris leszerelésére irányuló, hatoldalú tárgyalások (amelyen a már említett öt országon túl Oroszország vett részt) újraindítását, mégpedig a „segélyt a leszerelésért” elv mentén. Ugyanakkor annak ellenére, hogy Peking a phenjani rezsim egyetlen támogatója, továbbá hogy Észak-Korea gazdaságilag is teljesen ki van szolgáltatva Kínának (tavaly a teljes észak-koreai kereskedelem 80%-a Kínával folyt), a közelmúlt fejleményei arra engednek következtetni, hogy a Kim-dinasztia nem teljesen elkötelezett a szomszédos elvtársaknak a szocializmus gazdasági megújítására vonatkozó elméletei iránt. Erre utal, hogy Peking az elmúlt években elég egyértelműen és határozottan próbálkozott gazdasági modelljének Észak-Koreába való exportálásával, ez idáig sikertelenül. Mindebből adódik a következtetés, miszerint Kína Észak-Korea feletti befolyása korántsem olyan jelentős, mint amilyennek távolabbról látszik.

Számottevő előrelépések történtek ugyanakkor az amerikai–dél-koreai–japán vonalon. Ahogy várható volt, az amúgy is intenzívebb regionális jelenlétre törekvő Egyesült Államok azonnal biztosította két szövetségesét támogatásáról, az viszont egy igen jelentős és meglepően pozitív folyamat, hogy a Noda-kabinet szeptemberi beiktatása óta Tokió és Szöul történelmi viták és kereskedelmi érdekellentétek közt őrlődő kapcsolata komoly javulást mutat. Ennek jele, hogy októberben Noda és Gemba Koicsiro külügyminiszter első hivatalos útja is Szöulba vezetett, ezt megelőzően pedig Dél-Korea megfigyelőként részt vett a tavalyi éves amerikai–japán közös hadgyakorlaton is. Kim halála, illetve az az által teremtett légkör természetesen tovább erősíti a közeledést, mivel a Koreai-félsziget biztonságának szavatolása mindkét ország elsődleges védelmi politikai célja.

2012 a változás éve lehet –

A hatoldalú tárgyalások újraindulását, a koreai helyzet menedzselését és a régió egyéb vitás ügyeit illető előrelépéseket is hátráltathatja ugyanakkor, hogy a Kim-rezsim ügyes-bajos dolgai mellett az 2012 számos más, sok szempontból talán még jelentősen változást hozhat a régióban. Idén kerül sor a Kínai Kommunista Párt vezetőségváltására, választásokat tartanak Dél-Koreában, Tajvanon, a térségben jelentős katonai–politikai–gazdasági jelenléttel és érdekekkel bíró Egyesült Államokban és a mérsékeltebb kelet-ázsiai orientációjú, de a hatoldalú tárgyalásokon résztvevő Oroszországban, továbbá könnyen lehet, hogy a miniszterelnök-faló Japán is ismét kormányfőt vált majd 2012-ben.

Bár az említett országok regionális mozgástere jól körülhatárolható, a választások nagyban változtathatnak a térség konfliktusaihoz való hozzáállásukon: Kína esetlegesen (még) erélyesebb külpolitikai fellépése, egy Barack Obamánál keményvonalasabb republikánus amerikai elnök színre lépése vagy a Kínával szemben konfrontatívabb tajvani Demokrata Párt győzelme tovább erodálhatná a kelet-ázsiai békét, ugyanakkor a mérsékeltebb erők hatalmon maradása könnyíthetné a regionális együttműködést.

A Kim által jelentett kihívást illetően különös jelentőséggel bírnak majd az áprilisi dél-koreai parlamenti választások és a decemberi elnökválasztás. A jelenlegi helyzetben, illetve az elmúlt évek történéseinek fényében valószínű, hogy a Phenjannal szembeni keményebb fellépést propagáló erők maradhatnak majd hatalmon Szöulban, kérdés ugyanakkor, hogy erélyességük bizonyítása érdekében meddig fognak majd elmenni a várhatóan tovább rakoncátlankodó északi szomszéddal szemben, akár a kampány részeként, akár a voksolást követően.

– de nem a koreai kérdésben

Nagy változásra persze rövidtávon egyelőre nem lehet számítani a Koreai-félszigeten. Észak-Korea a régi-új rezsim bejelentése szerint korábbi politikáját kívánja folytatni, a gyors változás pedig nemcsak Phenjannak, hanem a szomszédoknak sem áll érdekében: a kommunista diktatúra esetleges hirtelen összeomlása vagy egy polgárháborús helyzet kialakulása amellett, hogy a fegyverarzenál rossz kezekbe kerülésének veszélyével fenyegetne, továbbá a békefenntartás kérdésében nyilvánvalóan a kínai–amerikai–koreai érdekek ütközéséhez vezetne, gazdaságilag igen érzékenyen érintené Dél-Koreát, részben a menekültáradat, részben pedig a fejlettségi szint tekintetében jó pár évtizedes lemaradásban lévő észak felzárkóztatásának súlya miatt.

Az egyesítést emellett tovább nehezítenék a phenjani propagandagépezet évtizedes eredményei. Habár azt szinte lehetetlen megbecsülni, hogy az északi lakosság agyát mennyire sikerült átmosnia a rezsimnek, illetve hogy a népre is az az elvakult radikalizmus jellemző-e, amely a hivatalos retorikára, az biztos, hogy az immár nagyjából két emberöltő óta tartó teljes bezárkózottság és a külvilág egészét bűnös, aljas és válságban tengődő területként jellemző propaganda következtében meglehetősen eltorzulhatott az észak-koreaiak világképe, így földöntúli és nehezen feldolgozható élmény lenne számukra a valósággal való találkozás. Intő jel, hogy az Észak-Koreából megszökött menekülteknek csak egy nagyon apró kisebbsége tudott beilleszkedni Dél-Koreában – nagy részük egyszerűen képtelen túltenni magát a kultúrsokkon, illetve hozzászokni az életmódbeli különbségekhez.

Annak ellenére azonban, hogy a status quo minden érintett nagyhatalom, valamint a két Korea számára is megfelelő, hosszabb távon nem tartható, a jelenlegi tendenciák alapján ugyanis reformok nélkül az észak-koreai gazdaság összeomlásáig már nincs sok hátra. A gazdasági szükségszerűségeknek – illetve az elit köreiben igen népszerű nyugati luxuscikkek beszerzéséhez szükséges keményvalutához való hozzájutás igényének – már sikerült kisebb lyukakat ütniük a dzsucse elvéhez való hűségen, a néhány, dél-koreai és kínai befektetőkkel közösen létrehozott különleges gazdasági övezet azonban mindeddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.