Mi lesz a nagy-britanniai erdők sorsa?

Napjaink eseményei jól példázzák, hogy egy ország lakosságának lelki állapotát és akciókészségét felmérni máig szinte lehetetlen vállalkozás, mégis meglepő, hogy egy olyan stabil demokráciában, mint Nagy-Britannia, a kormány látszólag teljes hátraarcra kényszerül, egy kezdetben súlytalannak tűnő ügyben.

A konzervatív-liberális brit kormány nagy lendülettel vágott neki a David Cameron által vizionált új társadalmi berendezkedés, a Big Society alapjainak lefektetéséhez. Ennek lényege, hogy a társadalom átformálásának eredményeképp az képessé válik a jelenleginél jóval nagyobb hatalom közvetlen gyakorlására, így a nagypolitika visszaszorul a megerősödött civil társadalom javára. A kormánykoalíció szerint ebbe a tervbe szervesen illeszkedett az a kezdeményezésük, mely szerint az állami tulajdonban lévő erdőterületek egy jelentős részét magánkézbe adják. Indoklásuk szerint az érintett területek így közvetlenül elérhetővé válnak a helyi közösségek számára, akik saját igényeik, elvárásaik szerint kezelhetik azokat. Az értékesítési terveket azonban olyan heves társadalmi ellenállás fogadta, hogy a kormány, bár érveit továbbra is helytállónak tartja, mégis feladta korábbi elképzeléseit, és a status quo érvényben maradása mellett döntött.

Tervek és tények

A nem éppen rózsás gazdasági helyzet a brit kormányt is komoly megszorításokra, illetve újabb bevételi források felkutatására kényszeríti, és Ilyen esetekben jól bevált módszer a még állami kézben lévő vagyonok privatizációja. A nagy értékű állami erdők egy részének értékesítése kézenfekvő megoldásnak tűnt, hasonló akcióval már Margaret Thatcher kormánya is próbálkozott, ám a lakossági ellenállás olyan nagy volt, hogy a Vaslady visszakozni kényszerült. David Cameron kormánya nem tanulván a múltbeli kudarcból, tavaly ősszel nagy lendülettel vágott neki  a privatizáció előkészítésének, ám a tél folyamán egyre több aggasztó eseménnyel kellett szembesülniük.

A közvélemény, tudomást szerezvén az értékesítési tervekről, példás gyorsasággal és szervezettséggel építette ki az ellenállás vonalait. Helyi közösségek, egyesületek, civil szervezetek kezdtek kampányolni a tervezett erdőprivatizáció ellen, megmozgatván olyan emberek tömegeit, akik addig soha, semmilyen ügyért nem álltak ki ilyen látványosan. Az egyes parlamenti képviselőket körzetükben saját választóik vonták kérdőre az ügyben, és az egyre növekvő nyomás hatására közülük többen kihátráltak a kormány politikája mögül, melyet tartózkodások, majd váratlan ellenszavatok jeleztek a parlamentben. Az ellenzék természetesen kapott az alkalmon, és parlamenti vitát kezdeményezett az ügyben. Az esemény megnövekedett súlyát jelzi, hogy az ülésen az ilyenkor szokásos 50-60 fő helyett a 650 tagú alsóház több mint 500 képviselője volt jelen. David Cameron ekkor már nem csak az ellenzékkel és pártjának renitens képviselőivel állt szemben, hanem a közvéleménykutatások szerint  a szavazópolgárok 84 százalékával is, akik hallani sem akarnak az állam által kezelt erdők magánosításáról.

A kormány érvei

A kormány tervei David Cameron olvasatában jóval többről szónak, mint az állami bevételek növeléséről. Bár a jelenlegi állapottal sokan elégedettek, a kormányfő szerint a jelenleg a Forestry Commission által végzett munkát sokkal jobb minőségben, a közösségek érdekeit jobban szolgálva is el lehet végezni. A jelenleg központi irányítás alatt álló erdőket vissza kell adni a helyi közösségeknek, hogy ők döntsék el, mihez akarnak kezdeni vele. Ugyanakkor az új tulajdonosok közel sem kapnának szabad kezet az erdők kezelését illetően, mivel biztosítaniuk kellene az erdőkhöz való megfelelő hozzáférést. A tervezet lényege tehát a decentralizálás, összhangban a Big Society alapelvével, és biztosítva a közösség jogainak maximális érvényesítését.

Ellenérvek túlsúlya

A kormányfő hangzatos elképzeléseit az ellenérvek, és a lakosság konzervatív hozzáállása elhomályosította. A privatizáció, jellegénél fogva piaci alapon történik, ami annyit tesz, hogy a helyi közösség megkaphatja az erdőt, amennyiben kifizeti érte a valós árat, amire a forráshiánnyal küszködő helyi szervezeteknek vajmi kevés esélye van. Ha az erdő magántulajdonba kerül, a lakosság használati jogai továbbra is érvényesek ugyan, ám a tulajdonos szempontjából ez a kötelezettség csupán szükséges rossz, melyet igyekezni fog a lehető legkisebb befektetéssel biztosítani. Amennyiben kötelezettségének nem tesz eleget, úgy ennek igazolására és korrekciójára csupán jogi úton kerülhet sor, így a lakosság jogai minden estben csorbulnak hosszabb, vagy rövidebb időre. Mivel az állami erdők egy részét az eddig érvényben lévő szabályozásnak megfelelően már privatizálták, a természetjárók számos alkalommal megtapasztalták mi a különbség egy általuk használható és egy őket kiszolgáló terület és infrastruktúra között. A legerősebb érv a privatizáció ellen, hogy a lakosság túlnyomó többsége maximálisan elégedett a jelenlegi körülményekkel, és bármilyen változtatási kísérletet súlyos kockázatként értékel.

Visszavonulás, vagy csak hadicsel?

A minden oldalról növekvő nyomásnak engedve a kormány visszavonta elképzeléseit, és biztosította a részes feleket, hogy az erdők jövőjéről egy független fórum hoz majd döntést. Az ellenkampányt szervezők jelentős része már ezt a döntést is elégedetlenséggel fogadta, mivel szerintük a jelenlegi állapot konzerválása az egyedüli üdvözítő megoldás. A gyanakvásnak további táptalajt nyújt a függetlennek kikiáltott testület napokban nyilvánosságra került összetétele, ahol bár számos fél helyet kapott, de senki sem azok közül, akik egyértelműen ellenezték az erdők magánkézbe adását. Sokan attól tartanak, hogy a kormány kivárásra játszik, és a közfigyelem lankadását kihasználva szofisztikáltabb módszert eszel ki céljainak elérésére. Bárhogy is taktikázik Cameron kormánya, a naponta kiszivárgó újabb megszorítások még jó ideig ugrásra kész állapotban tartják Britannia lakosait.