Lehet-e nagyhatalom Lengyelország?

Az utóbbi időben a hazai politikai vitákban is gyakran előkerül a „lengyel modell” az Európai Uniós kapcsolatok és érdekérvényesítés kapcsán, de a lengyel belpolitikában is komoly törésvonalat jelent a kormányzati megközelítés. A társadalom egy része szerint a kormány az egyetlen valós esélyt igyekszik maximálisan kihasználni a gazdasági növekedés fenntartására, mások szerint azonban a túlzott kompromisszumkészség elárulja a nemzeti érdekeket és veszélybe sodorja a féltve őrzött lengyel szuverenitást. Nézzük meg közelebbről mi is a lengyel kormány külpolitikájának fő irányvonala és mennyiben tekinthető hatásosnak, valamint hosszú távon kifizetődőnek ez a megközelítés.

A sokat emlegetett beszéd, mint az Európa-stratégia összegzése

Magyarország is megtapasztalhatta, hogy a Lengyelországban októberben újraválasztott Tusk-kormány külpolitikájának központi eleme nem a regionális együttműködés, hanem az EU vezető hatalmaihoz, így elsősorban Németországhoz és Franciaországhoz való közeledés. A soros elnökség során is sokszor nyilvánvalóvá tett törekvést, mely szerint az unióban az elmúlt négy évben a legnagyobb gazdasági növekedést elért Lengyelországot immár az EU vezető hatalmaként kívánják irányítani, Sikorski külügyminiszter novemberi berlini beszéde jelképezte legjobban.

Radosław Sikorski nagy visszhangot kiváltó beszédében Németországot cselekvésre szólította, kiemelve, hogy a nyugati szomszédnak el kell ismernie, hogy ő az integráció legnagyobb nyertese, melynek következtében a legnagyobb terheket is Németországnak kell vállalnia. A külügyminiszter történelmi tetteként tartják számon, hogy kijelentette, Lengyelország elfogadja a német vezetést, mert ez az egyetlen mód a legnagyobb veszély, az eurózóna összeomlásának elkerülésére. Természetesen az ellenzék a történelmileg kényes kijelentést rögtön támadni kezdte, azzal vádolva a kormányzó Polgári Platformot, hogy Németország gyarmatává teszi hazáját.

Részletesen vizsgálva a megnyilvánulást, a lengyel külpolitika jellegének tökéletes összegzését látjuk. Sikorski nem kérte a német aktivitást, hanem, mint Európa egyetlen a gazdasági válságot elkerülő országának képviselője, követelte azt. Felsorolta, hogyan profitált nyugati szomszédja az integrációból, valamint hangsúlyozta, hogy a válság kirobbanásának Németország is felelőse. Mindeközben a lengyel EU-politika két legfontosabb elemét is kiemelte: egyrészt a kétsebességes Európa elkerülésének vágyát (vagy legalábbis, hogy a lengyelek az első osztályon utazzanak), valamint a lengyel gazdasági potenciál kihasználását az érdekérvényesítés terén. Két rövid idézet jól jelképezi ezt a megközelítést: „Feltéve, hogy Németország bevesz bennünket a döntéshozatalba, Lengyelország támogatni fogja a német törekvéseket:”– jelentette ki a külügyminiszter. „Azoknak, akik fel akarják osztani Európát, azt mondom: Mit szólnának a növekvő és nem-növekvő Európa természetes felosztásához? De előre figyelmeztetem Önöket: ez a megoldás nem tükrözné a sztereotípiákat.”.

Eddigi eredmények

A hangzatos kijelentések persze szépek, de kérdés, hogy a gyakorlatban mennyire veszi figyelembe a német-francia tandem a lengyel igényeket, vagy esetleg mennyiben látják a könnyen elcsendesíthető, kompromisszumokra hajló támogatót Lengyelországban.Franciaország a németeknél keményebb dió lengyel szempontból, hiszen Sárközy egyértelműen a mag-Európa (vagyis a föderálisabb eurózóna), valamint az azon kívüli konföderális felépítés létrehozásának a híve. Lengyelország pedig pont ezt kívánja elkerülni, hiszen szeretné belülről irányítani a klubot, minél közelebb maradni a döntéshozatali centrumhoz. Ez az ellentét az uniós fiskális paktum kapcsán rajzolódott ki a legélesebben. Donald Tusk és kormánya mindenáron beleszólást, de legalábbis nagyobb belátást akart az eurózóna döntéseibe, mely a jövőben könnyen az EU legfontosabb döntéshozatali fóruma lehet; Franciaország ellenben szerette volna olyan szűken tartani a fokozott együttműködést, amennyire lehet.

A lengyel vezetés felvállalta a konfliktust és a kormányfő azzal fenyegetett, Lengyelország nem írja alá a szerződést, ha nem változtatnak rajta. A végletekig europozitív lengyel külpolitika és külpolitikai retorika igazán itt mutatta meg eredményét: ha a kormány keményen felemeli a hangját érdekei védelmében, Európa hatalmai nem az integráció kerékkötőjét és a problémás kérdést látják benne, hanem a jogos lengyel érdekeket. Sikorski beszélhet nyíltan a német felelősségről, hibáztathatja a válságért a németeket, nem a vádaskodó politikust látják benne, hanem „könnyekig meghatódnak” a történelmi sérelmeken való túllépésen (ezek Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter szavai).

A végül elfogadott megoldás aztán persze erősen kompromisszumos volt, de az eurózónán kívüli tagállamok (így Magyarország is) gyakorlatilag a lengyeleknek köszönhetik a jogokat, amit a módosított tervezet biztosít nekik. Ha úgy tetszik, a magyar érdekeket (ha az eurózónához való jövőbeli csatlakozás annak tekinthető) Lengyelország képviselte a tárgyalások során. A lengyelek így végül a versenyképességet és a foglalkoztatáspolitikát érintő kérdések tárgyalásakor, valamint a fiskális paktumot és az euróövezet működését érintő kérdések megvitatásakor lehetnek jelen. Eredmény továbbá, hogy ezeket a csúcsokat közvetlenül az EU-csúcsokat követően rendezik majd meg, hogy egyszerűbb legyen a részvétel más tagállamok számára is. Így mind Sárközy, mind Tusk választói szemében arcát megőrizve került ki a csörtéből.

Sokat lehet hallani a weimari háromszög, vagyis Németország, Franciaország és Lengyelország informális együttműködésének, ha úgy tetszik lobby-csoportjának, újraélesztéséről is. Bár a valóságban az érdekek sokszor erősen eltérnek, és a német, de főleg a francia vezetés korántsem veszi annyira komolyan a kezdeményezést, mint a lengyelek; egy dolgot azonban jól jelképez a háromszög. Az Európai Unió legnagyobb nettó befizető államai egyértelműen az „új Európa” képviselőjeként és vezető hatalmaként tekintenek Lengyelországra, és a keleti kapcsolatok irányításában is komoly szerepet szánnak neki. Sajnos nem az számít tehát, hogy a magyar elnökség mennyit dolgozott a Keleti Partnerségen, hanem az, hogy Európa vezető hatalmai a lengyelekben látják a potenciális közvetítő államot, aki egyúttal példaként állítható mind a többi új tagállam, mint pedig a keleti szomszédok elé.

Számít-e Lengyelország?

Mindezek ellenére nem szabad túlértékelni Lengyelország szerepét és súlyát, és ezzel a kormány is tisztában van. Pontosan tudják, hogy a lengyelek a Kohéziós Alap legnagyobb haszonélvezői, és tisztában vannak vele, hogy a németek fizetik a számlát; mint ahogyan azzal is, hogy rendkívül korlátozott a mozgásterük abban a pillanatban, hogy Németországnak választania kell, őket vagy a francia érdekeket támogatja-e. Éppen ezért az utóbbi időben Európa gazdasági motorjaként kialakult pozitív megítélésüket igyekeznek arra felhasználni, hogy a jelen pillanatban perifériára szorult nagy tagállamokkal való kapcsolatokat javítsák. Mikołaj Dowgielewicz Európa-ügyi miniszter nem is rejtette véka alá, hogy Spanyolországgal és Olaszországgal igyekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatokat a lengyel kormány mozgástere tágításának érdekében.

Mindezek mellett a német gazdaság szorosan kötődik a folyamatosan növekvő fogyasztású és vásárlóerejű lengyel piachoz. A német-lengyel kereskedelem szintje mára meghaladja a német-orosz forgalmat, a gáz és a kőolaj importját is beleszámítva. A függőség tehát kölcsönös, Németországnak nem csak az az érdeke, hogy a lengyel növekedés megmaradjon, hanem az is, hogy a keleti szomszéd minél előbb csatlakozzon a monetáris unióhoz. Sokat elárul, hogy az Európai Parlament új elnöke, a német Martin Shulz örömmel vizionálta az euró 2015-ös lengyelországi bevezetését, miközben a lengyel kormány soha nem tett ilyen ígéretet. De Lengyelország gazdasági kapcsolatai Franciaországgal is erősek: mind export, mind pedig import szempontjából sok eurót használó államot megelőz a kereskedelmi partnerek sorában.

Akármennyire is elit klubban gondolkodik Franciaország, a lengyelek csatlakozása az övezethez nekik is érdekük. A Bloomberg adatai alapján a lengyel államkötvények megtérülése kockázatmentesebb, mint a német vagy az amerikai állampapíroké. Mi több, Japán után a második legstabilabb és legkevésbé sebezhető befektetés a lengyel állampapír. Ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag továbbra is alacsony – és az elfogadott reformoknak köszönhetően csökkenő – államadósságot, egyértelmű, hogy Lengyelország olyan hozzáadott-értéket jelentene az euróövezetnek, amire nagy szükség van: ez pedig a stabilitás.

Lengyelország fontosságát Nyugat-Európa szemében tovább növeli, hogy a lakosság továbbra is rendkívül pozitívan gondolkodik az európai integrációról, ami a gazdasági mutatókkal karöltve messze kiemeli a keleti bővítés országainak csoportjából. A lengyelekre minta-országként tekintenek és ennek megfelelően is kezelik őket. Ha úgy tetszik, Európa vezetői bennük látják a régió meghatározó hatalmát, és támogatják törekvéseit az EU keleti kapujává válásra (Németország számára geopolitikai szempontból is fontos lenne az eurózóna határainak kitolása). Ez pedig hazánknak nem sok jót jelent, ha velük kívánunk versenyezni az orosz és kínai befektetésekért.

Lehet tehát azt mondani, hogy a lengyel kormány a német gazdaság alá rendeli az országot (a gazdasági függőség megkérdőjelezhetetlen), valamint, hogy másodlagosnak tekinti a regionális együttműködést. Az pedig kétségtelenül igaz, hogy az eurózónán kívül, a támogatások haszonélvezőjeként nem lehet nagyhatalomként cselekedni. A Tusk-kormány azonban teljesen tisztában van lehetőségeivel és külpolitikai tevékenysége révén igyekszik kitolni korlátait. Egyre inkább úgy néz ki, hogy ez a tevékenysége sikeres és egyéb céljaihoz meg tudja nyerni Nyugat-Európa, mindenekelőtt pedig a Merkel-Sárközy tandem támogatását. Ha pedig Magyarország EU-ellenes retorikát folytat, azzal segítünk felértékelni a lengyel szerepet és a régiós versenyben saját magunk ellen dolgozunk hosszú távon. Tény, hogy ha Németország úgy dönt, hogy több pénzt fektet az eurózóna növekedését beindító strukturális átalakításokba, a lengyelek lesznek a támogatások megcsappanásának legnagyobb vesztesei; de az is, hogy meg fognak kapni minden támogatást a térségben egyre nagyobb szerepet játszó orosz és kínai befektetések bevonzásához.