Kormány kerestetik Berlinben

Németországban jelenleg olyasmi zajlik, amire a Szövetségi Köztársaság történetében még nem volt példa. A politikusok nem tudják, mit kezdjenek a választási eredménnyel; miután az ún. Jamaica-pártok nem tudtak megállapodásra jutni, a szociáldemokraták pedig csak vonakodva vállalnák a kormánypárti szerepet, az ország kormányzóképes többség nélkül maradt. A konszenzusos, kiszámíthatóságot és stabilitást preferáló német politikai kultúra folytatása helyett a választott képviselők menekülnek a felelősség elől, tárgyalás helyett pedig inkább az ellenzéki szerepbe vágynak. A lehetséges megoldások száma limitált, és egyik opció sem ideális.

Kiindulási helyzet

Hiába nyilvánította ki Frank-Walter Steinmeier szövetségi államfő, hogy „egy demokráciában a kormányalakítás feladata egy nagy, talán a legnagyobb megbízást jelenti, amit csak a választók a pártoknak adhatnak…”, miután a liberális FDP felállt a tárgyalóasztaltól, lényegében semmivé váltak az úttörőnek számító Jamaica-koalíció esélyei.

A 2017-es németországi szövetségi parlamenti választások után azt tapasztaljuk, hogy a pártok többsége menekül a felelősség, vagyis a kormányzás elől, és a választási programjukban megfogalmazott maximákra hivatkozva inkább az ellenzéki sorokba kívánkoznak.

A bukáshoz vezető okok

A szeptember 24-i német szövetségi választásokról szóló KKI elemzésben a szerző azt a következtetést vonta le, hogy a német politika a jövőben konfrontatívabbá, kiszámíthatatlanná és instabilabbá fog válni. Olyan forgatókönyvvel azonban kevesen számoltak (beleértve az elemzés szerzőjét is), hogy a kormányalakítás lehetősége már az előzetes egyeztető tárgyalásokon elbukjon (valódi koalíciós tárgyalásokra még csak nem is került sor).

A pártok színei (CDU/CSU: fekete, FDP: sárga, Zöldek: zöld) alapján Jamaica-koalícióként emlegetett kormányzati erő, amely szövetségi szinten még soha nem kormányozott Németországban, mindenképpen politikai újdonság lett volna. Hiába szembetűnőek a világnézeti szakadékok az egyes pártok között, a választóikat tekintve alapvetően a német társadalom egy jól körülírható szeletét képviselte az őket összefogó politikai formáció. Ez az a réteg, amelyet a globalizáció nyerteseinek számító, jól képzett, jól kereső nyugatnémetek alkotnak.

Azonban miután Christian Lindner, az FDP elnöke november 19-én éjjel közölte, pártja nem kívánja folytatni az egyeztető tárgyalásokat, Németország igen messze került attól, hogy a közeljövőben beiktathassa az új kormányát.

Nyolc héttel a választásokat és bő néggyel az eredménytelen egyeztetési sorozatot követően Németország ismét a startvonalon vesztegelt. Egyedülálló pillanat ez a Szövetségi Köztársaság elmúlt 70 évének politikai történetében: arra ugyanis még nem volt példa, hogy egy választást követően ne jöjjön létre kormányzóképes többség a parlamentben.

Az FDP első látásra váratlannak tűnő kiszállására több magyarázat létezik. A pártelnök szerint a tárgyalások félbeszakadásának már korábban is voltak előjelei: a pártok vezetői közötti kölcsönös bizalom hiánya végigkísérte az egyeztetéseket, Angela Merkel pedig végig azt az érzést keltette, hogy igazából a Zöldekkel szeretne megegyezni, míg az FDP politikusai „semmilyen támogatást nem kaptak a kompromisszumos javaslataikhoz”, ezért megalázottnak érezték magukat.

Az elemzők azonban arra mutatnak rá, hogy az FDP-s tárgyalók abból az irreális elképzelésből indultak ki, hogy a választási programjukat egy az egyben át tudják majd ültetni a koalíciós szerződésbe. Ezzel kívánták elkerülni még a látszatát is annak az engedékenységnek, amely 2009-ben jellemezte a pártvezetést. Miután a tervük képtelensége nyilvánvalóvá vált, saját „arcuk” megőrzésére hivatkozva otthagyták a tárgyalóasztalt.

Azt, hogy a liberálisoknak a tárgyalásokon való részvétele csupán az együttműködési látszat keltése és merő taktika volt, a belső beszámolók is alátámasztják: folyamatosan változó álláspontok, a már sikeresen lezárt témák újra és újra felhozása, a megígért támogatás visszavonása jellemezte a párt tárgyalási stratégiáját. A bajorok számára különösen fontos menekültkérdésben pedig a „CSU-t jobbról akarta előzni” a liberális párt. Mindezek arra engednek következtetni, hogy a szabad demokraták hosszú távú érdeke nem a koalíciós kormányban való részvétel volt, sokkal inkább már az ellenzéki szerepre készültek, melyben nemzeti liberális pártként stabilizálhatják a szerepüket, így mind az uniópártoknak, mind az Alternatíva Németországnak (AfD) potenciális kihívójaként tüntetheti fel magát.

A lehetséges opciók

Miután a Jamaica-tárgyalások kudarchoz vezettek, a kormányalakításra három elképzelhető alternatíva maradt:

1. Nagykoalíció

Az SPD-s pártvezetés egyértelműen két tűz közé szorul: egyrészt muszáj megújítani a nagykoalíciós években megfáradt és valamelyest hiteltelenné vált pártot, amire az ellenzéki szerep lenne ideális; másrészt viszont a jelenlegi ördöglakatot csak azzal lehetne feloldani és kormányzóképes többséget biztosítani, ha ismét megvalósulna a nagykoalíció.

Az SPD politikusai a múlt héten tartott pártkongresszuson, hat órán keresztül tartó, és a párt közleménye szerint „intenzív és tiszteletteljes vita” után nagy többséggel megszavazták az elnökség indítványát, amely szerint úgynevezett nyílt végű, nem feltétlenül az SPD kormányra lépésére irányuló tárgyalást kell folytatni a CDU/CSU-val.

A folyamat végeredménye azonban még így sem egyértelmű: még egyaránt fennáll az újabb nagykoalíció lehetősége, egy CDU/CSU-s kisebbségi kormány szociáldemokrata külső támogatása, vagy akár egy előrehozott választás.

2. Kisebbségi kormány

A legelképzelhetetlenebb forgatókönyv a három közül a kisebbségi kormány megalakulása. Jelen állás szerint még egy (az uniópártok és a Zöldek alkotta) ún. „fekete–zöld” kisebbségi kormány létrejöttére lenne a legnagyobb esély (az FDP asztalborítása után nem valószínű, hogy meghívást kapnak egy alakuló kormányba), amely valamely másik párt jóváhagyásával és tolerálásával tudna kormányozni.

A kormányzó párt(ok)nak így azonban minden egyes meghozandó törvénynél biztosítania kellene a parlamenti többséget, ami egy elképesztően időigényes és fárasztó folyamat lenne. Az instabilitás miatt a kormányzati munka gyakorlatilag csak alapjáraton tudna működni: bármilyen nehéz döntésnél vagy komolyabb reformtervnél félő lenne, hogy leszavaznák a kormányt, ami a parlamenti ciklus végét jelentené.

Ennek megfelelően a német alaptörvényben nem is találunk a kisebbségi kormányra vonatkozó rendelkezéseket.

3. Előrehozott választások

A korábban elképzelhetetlennek vélt előrehozott választás egyre esélyesebbnek tűnik. A főbb pártvezetők nyilatkozatai alapján már nem tartják kizártnak, hogy ismét választásokat tartsanak Németországban – ami szintén példátlan lenne. Míg a felmérések szerint a németek többsége ezt az opciót favorizálná a három közül, az ország főbb közjogi méltóságai (így Frank-Walter Steinmeier államfő vagy Wolfgang Schäuble, a Bundestag házelnöke) egyértelműen jelezték, a választói megbízás kötelező jellegű, amelyet nem lehet csak úgy visszadobni, ha nem tetszik az eredmény.

Amennyiben a pártok nem tudnának megegyezni egy többségi kormány létrejöttéről, akkor a német alaptörvény 63. cikke értelmében a szövetségi államfőnek a parlamentből kell javasolnia egy személyt a kancellári pozícióra (a szokásjog szerint a legnagyobb frakciót vezető pártelnököt, bár nem kötelező őt jelölni). Az illetőt a parlamentnek abszolút többséggel kell megválasztania. Ha a jelölt nem szerzi meg az abszolút többséget, úgy 14 napon belül ismét jelölni kell valakit (lehet ugyanaz a személy), akiről szintén abszolút többséggel kell dönteni. Amennyiben a második forduló is eredménytelen, a harmadikban már elég a szavazatok egyszerű többsége is. Ezt követően az államfő mérlegelheti, hogy elfogadja-e a szavazás eredményét, és megbízza a kancellárt a kormányalakítással (kisebbségi kormány), vagy feloszlathatja a parlamentet, és 60 napon belül új választásokat ír ki.

A számítások szerint az – egyelőre példátlan – ismételt szavazásra áprilisban kerülhetne sor. Más kérdés persze, hogy egy megismételt választás esetén a parlamenti pártoknak szintén kezdeniük kell majd valamit az eredménnyel (értsd: többségi kormányt kell létrehozniuk), a jelenlegi trendek azonban azt mutatják, hogy a szeptemberi eredményhez képest csupán 1-2 százalékpontos elmozdulás van a pártok támogatottságában. Magyarán szólva: egy előrehozott választás nem oldja meg az ország jelenleg legnagyobb politikai problémáját.

Értékelés

A Jamaica-tárgyalások borulása egyértelműen megmutatta Angela Merkel gyengeségét: tizenkét éves kancellársága alatt a konkurens pártok (melyek időnként koalíciós partnerekké váltak) már kiismerték annyira a kancellár módszerét, hogy úgy látják, jobban teszik, ha távol maradnak tőle: a koalíciós érdekházasságok ugyanis rendszerint felőrölték őket. Mindez azt eredményezte, hogy nem maradt olyan párt a Bundestagban (a Zöldeket leszámítva), amelyik szívesen működne együtt a konzervatívokkal.

„Én ezt akarom” – jelentette ki a kancellár a párttársai előtt a Jamaica-koalícióra vonatkozóan, így a tárgyalások bukása egyértelmű fiaskó Angela Merkel számára.

A CDU-n belüli palotaforradalom viszont egyelőre még nem fog bekövetkezni, amennyiben ugyanis új választásokra kerül sor, a pártnak még mindig a jelenlegi kancellárral van a legtöbb esélye. Azonban amint sikerül rendezni a kormányalakítás mikéntjét – ami igen nagy valószínűséggel csak jövőre valósul meg –, mindjárt felgyorsulhatnak az utódlás körüli folyamatok.

Az egyértelmű győztes pedig megint csak az AfD, amely külső szemlélőként minden bizonnyal elégedett lehet, hogy a parlamentbe kerülését követően máris ekkora káosz alakult ki a német politikai életben.

A német politika tehát olyan helyzetbe került, amilyenre 1949 óta még nem volt példa. Teljes a köd, a kiszámíthatatlanság, a lehetséges kiutak közül pedig egyik sem tűnik egy igazán vágyott megoldásnak. Márpedig Németországnak jelentős érdeke, hogy lehetőleg minél hamarabb beiktathassák az új kormányt, hiszen a világ több kérdésben is Berlin válaszára vár. Ilyenek Emmanuel Macron EU-s reformtervei, a Brexit-tárgyalások, az EKB-elnök utódlásának a kérdései… A lista pedig csak tovább folytatódik.

Az elemzést Molnár Tamás Levente, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója készítette.

Forrás: Molnár Tamás Levente – KKI / Kitekintő