Itt még emberek élnek – jelentés Donyeckből

Lassan másfél éve tart az utóbbi évtized legsúlyosabb európai háborúja, egy Magyarországgal szomszédos országban, alig több mint 1000 kilométernyire a magyar határtól. A háborúnak eddig hivatalos számok alapján közel 7000 áldozata van már, jó részük civil. Közel másfél millió ember menekült el az otthonából és a térség a humanitárius katasztrófa küszöbén áll. A TV2 stábja az első magyar forgatócsoport, ami június elején bejutott az oroszbarát szakadárok által uralt Donyeckbe.

„Voltunk Berlinben, leszünk még Kijevben!” – szól világháborús áthallással az orosz nyelvű firka egy jó másfél tonnás betontömbön Gorlovka (Horlivka) határában. Közvetlenül mögötte állnak, akik felírták. Integetnek. És céloznak. “Isten hozott a pokolban” – böki oda nekem keserédes mosollyal donyecki kísérőnk. Átléptük a határt, illetve sokkal inkább: áthaladtunk a fronton. 

A Donyecki Népköztársaság (DNR) első ellenőrzőpontján egészen elképesztő fegyverarzenált halmoztak fel, viszonylag kevés emberre. A szedett-vedett egyenruhát viselő harcosok szinte minden végtagjáról lóg valami. Rutinnak számító AK-47-es a jobbvállon átvetve, illetve most már a kézben, a közeledő autónkra célozva, a balon pedig egy RPG (kézi rakétavető) lóg. Van, aki egy golyószóróval egészíti ki a kalast, de olyan is akad, aki a távcsöves mesterlövész puska mellé csak egy méretes vadászkést akaszt a taktikai mellényére. Amikor kiparkolnak a T-72-es harckocsival, már tényleg azt hiszem, hogy csak nekünk divatolnak, de a “tank” beparkol a betontömbök közötti egyetlen résre, ahol autó addig behajthatott. Záróra.

Sztálin van, bank nincs

Így zajlik egy átlagos este a donyecki front első vonalában. A háttérzene a második minszki egyezményt gúnyoló szerenád, melyet az ukrán és a DNR tüzérség szolgáltat mindkét oldalról. Ezt olykor szégyenlősen elterített golyószóró sorozatok kísérik ritmustalanul. A közelből pedig tyúkólak bágyadt lakóinak méltatlankodása a válasz. A katonákon a fekete-kék-piros DNR felségjelzés, arcukon borosta és unalom. Szakadárok, önjelölt akcióhősök, autonómok, útonállók, oroszbarátok, honvédők. Hogy kik ők pontosan, azt a média szűrőlencséjén keresztül nehéz is lenne megérteni. Ott helyben egy szedett-vetett társaság áll velünk szemben, Rambónak öltözve. Első ránézésre a falu bolondjától, a hidegvérű orvgyilkos prototípusáig.

Átjutni nem könnyű. Nincs akkreditációtok, stop. Igen, azért megyünk Donyeckbe, hogy legyen. Ahhoz előbb ide kell jönnie értetek valakinek. De asárnap este van, a kutya nem fog idejönni! Vissza viszont nem fordulhatunk, mert az ukrán átkelő már bezárt. A belövések egyre sűrűsödnek és egyre közelebb hallani tompa puffanást a beérkezés után. Sötétedik, sötétben pedig életveszélyes úton lenni. Vagy bárhol… Gyorsan el is igazítanak, hova urgorjunk, ha elkezdene hullani az áldás. Aztán 2 óra heves telefonálgatás után hirtelen különösebb felhajtás nélkül elengednek, irány Donyeck!

Akinek sikerül átjutnia a tucatnyi ellenőrzőponton át a városba, az egy egészen szürreális, de szervezett világba csöppen. Az egykori regionális oblaszty-központ épületében székel a szakadár hatalom. Itt adják át az újságíróigazolványokat is, amelyek tulajdonképpen csak tiltórendelkezések arról, hogy tilos katonákról, harcállásokról és tulajdonképpen bármiről felvételt készíteni, ami terepzöldre van festve. Bár a boltok 90 százaléka zárva van, a belvárosban mégis nyugat-európai színvonalú étteremben ehet kiváló steaket, akinek van rá pénze. És persze ha nem bánja, hogy orosz rúbelben kap vissza. 

A legtöbb embernek viszont nincs pénze. Óriási sorok állnak a bankok bejáratainál. Persze nem a számlatulajdonosoké, a pénzintézetek már hónapokkal korábban bezártak. Az irodákban most a helyi közigazgatás rendezett be elosztóközpontokat, ahol a nyugdíjakat és a segélyeket kiadják. Szintén rúbelben. A belváros utcái ettől függetlenül rendezettek, babakocsit tologató párok beszélgetnek a szökőkútnál a Rózsák Városában, ahogyan egykor Donyecket nevezték. És valóban vörös rózsák borítják a környék középületei előtti tereket. Meg Sztálin képek. A DNR-ben ugyanis hangsúlyosan újraéledt a szovjet-kultusz, ami valószínűleg eddig is csak tecchalott állapotban volt. A Győzelem Napjának 70. évfordulóján itt ugyanúgy felvonulást tartottak, mint Moszkvában.

Ahogyan az ember elindul a dél- és észak-nyugati városrészek felé, úgy változik meg a környék. Először csak felhomokzsákozott, majd szétlőtt, felrobbant  benzinkutak jelzik a változást. Később már a lakóházak is mások lesznek. Az ablakokon vastag deszkák, legalábbis azokon, ahol nem egy óriási, tátongó lyuk jelzi egy-egy rakéta, vagy gránát végállomását. Itt már nem csak a benzinkutak, de piacok és szupermarketek is rommá lőve. A távolból állandóan hallatszik az ágyúzás, itt senki nem beszél a minszki egyezményekről, csak arról, hogy légópince szinte sehol és hogy ez nem élet, csak egy rémálom.  

Szembejön a front

Egy gyárépület udvarán egy óvóhelyhez érkezünk. Sötét lépcsősor vezet lefelé, lámpa nincs, a kamera fejlámpájával világítunk. A lépcső alján óriási víztócsa. Valahol alatta lehet a küszöb, mert innen kezdődik a “lakás”. Első saccra legalább tíz visítozó kisgyerek ront ránk. Vidámak és virgoncak, pedig egy átázott, koszos lyukban élnek egymás hegyén-hátán, ágyak helyett raklapokra fektetett matracokon. Felnőttek is vannak, kizárólag nők. Néhány harmincas és egy 70 év körüli mater familiaris. Ő mondja el, hogy Mariupolból jöttek, a szakadárok buszoztatták őket a határtól. Azt mondják a férfiak alkalmi munkát, vagy segélyosztást keresnek napközben. Kaptak egy házat, de azt mondják a frontvonalon van és inkább élnek ebben dohos pincében, minthogy a rakétáktól rettegjenek. Azt mondják, a gyerekek már a hangjuk alapján meg tudják különböztetni, milyen lövedék érkezik és futni kell, vagy hasalni.

Mikor a felszínre érünk, úgy döntünk tovább megyünk a donyecki reptér felé, ahol a mai napig a leghevesebb harcok zajlanak. Az odafelé vezető úton kísérőnk azt mondja ez a frontvonal. “Az ott a jobb oldalon, a házakon túl?” – kérdem. Dehogyis, az út! Amin megyünk”.

A reptér előtti utolsó házsornál kiszállunk. Minden szétlőve. A buszmegállótól az italautomatán keresztül a lakóházakig mindenhol repeszek és becsapódást jelző kráterek. Egy piac van az út másik oldalán. Illetve volt. Most egy füstölgő romhalmaz. Több részén még lángol az árukészletek maradványa, nem sokkal korábban kapott telibe több gránátot. Fojtogató, égett műanyag szag terjeng. Az utca ennek ellenére nem üres, emberek járnak-kelnek, van aki buszra vár. Buszra. A fronton. 

Rengeteg a kóbor kutya. A gazdáik elmenkültek, őket pedig itt hagyták. Elmegyünk forgatni a piac szétlőtt romjaihoz. Nem könnyű, mindenhol üvegcserepek ropognak a lábam alatt és van, ahol nem is látni a füsttől.

A közelből hamarosan megszólalnak a DNR-erők ágyúi. A kísérőink mikor megtalálnak, ordítva parancsolnak ránk, hogy azonnal ugorjunk be a kocsiba, mert hamarosan érkezik a válasz. Aki mellett nem csapódott még be gránát, az lassan, dacosan rohan. Mi legalábbis így. Ők futnak.

Több csájt, kevesebb rakétát

A lövések ritmusából, a válasz-feleletekből olyan érzése van az embernek, mintha az egész háború egy gyár lenne. Mindkét oldalon délután 3-kor megnyomják a gombot és elkezdődik a műszak mindkét oldalon. Csak óvatosan, mert ha túlságosan odakapnak, akkor könnyen elfajulhatnak a dolgok. Mikor kint jártunk éppen ez történt. Egy héttel korábban Gorlovkánál, 1-2 nappal korábban pedig Marjinkánál próbáltak meg új területeket szerezni a szakadárok.

Közben a frontvonalon élő civilek egy külső szemlélő számára normálisnak tűnő életet élnek. Nem zokogva, átkozódva mennek az utcán, még csak nem is lehajtott fejjel. Cvekkeres nénik, micisapkás bácsik. Csak éppen itt a pletykák nem a szomszéd kertjéről szólnak, legfeljebb arról, hogy nem maradt belőle semmi, mert ronggyá lőtték a szomszéddal együtt. A politikusokat senki sem szereti, de itt szídni sem igen merik. Inkább csak a “mieinkről” a katonákról beszélnek és az ukránokat szídják, akik szerintük gondolkodás szórnak meg Grad-rakétákkal lakótelepeket is.

A front másik oldalán, egy most ukrán kézen lévő városban, Avgyevkában beszéltem egy szakaszparancsnokkal, aki a lakótelep egyik blokkjában szállásolta el a katonáit. Azt mondta, két fronton kell helyt állniuk. A helyi lakosság 90 százaléka ugyanis a szakadárokat támogatja, de legalábbis nem utálja őket jobban, mint az ukrán hadsereget. Megmutatja a lakásokat. Mindenhol óriási rendetlenség, üvegcserepek, eltaposott gyerekjátékok, családi fotók, szilánkokra tört életek. A legfelső emeleten mesterlövész. Megkérdezzük, kimehetünk-e a tetőre megnézni a frontot, mert épp a kilátás éppen a donyecki reptérre nyílik. “Még golyóálló sincs rajtatok. Szerintetek csak én célzok innen?” – hangzik a kérdésbe rejtett egyértelmű válasz.

A forgatás után megyünk vissza a kocsihoz. A sofőr egy az első emeleti ablakon kihajoló középkorú nővel beszélget. Az ukrán katonákat szídja, mintha csak az ukrán parancsnok szavait akarná alátámasztani. Nekünk is mesélni kezd, majd pár perc után felhív egy csájra. Azt mondja, a város összesen két hétig volt szakadár terület, de akkor nagyobb volt a nyugalom, mint most. Az ukrán katonák folyton zaklatják a helyi lakosokat, azt a keveset, aki még itt maradt. Mikor megkérdem, ők minek maradtak, azt mondja ezt a lakást egy élet munkája árán hozták össze, nem megy innen sehová. Egyébként sem lenne miből. Az állam nem segít, nekik meg nincs pénzük. Miközben beszél, a tapétát nézem. Több helyen megadta magát és most szomorúan hanyatt kunkorodva fonnyad le a falról. “Amikor találat éri a házat, mindig szétveri a vízvezetéket. Az egész ház elázott. Ha eléggé megnyomja, a kanapéban is érzi még a nedvességet. Pedig ennek már több hete.” Megisszuk a csájt és búcsúzunk. Ahogy jövünk le a lépcsőházban, észreveszem, hogy néhány ajtón ugyanaz a felirat áll. A fordítás: “Itt még emberek élnek”.  

Bihari Ádám