Növekvő idegesség a skót népszavazás miatt

Négy nappal a skóciai függetlenségi népszavazás előtt végsőkig feszült a légkör Skóciában és a brit belpolitikában. A közvéleménykutatási eredmények 48 óra alatt kétszer is megfordultak, de mindannyiszor 2-3 százalékos különbséget mutattak csak az igen-nem táborok között. A fő kérdés továbbra is az EU-tagság megőrzése.

Múlt héten drámai földindulást idézett elő a brit belpolitikában, hogy egy hét elején készített felmérés először mutatott 52 százalékos többséget a skót függetlenség-pártiak javára. A hírre már másnap Edinburghba utazott a három vezető brit parlamenti párt vezetője, David Cameron konzervatív párti kormányfő, Nick Clegg liberális párti miniszterelnök helyettes, és Ed Miliband az ellenzéki Munkáspárt feje, hogy személyesen hassanak a skót szavazókra a brit egység megőrzése érdekében.

Cameron szívhez szóló beszédben bizonygatta, hogy számára mennyire fontosak a skótok, amit aztán a másnapi Daily Mailben megjelent cikkében is megismételt, hangsúlyozva, hogy „Nagy Britannia többi része kétségbeesetten óhajtja, hogy velünk maradjanak”. A skót függetlenségi mozgalom vezetője, Alex Salmond, a tartomány miniszterelnöke gúnyosan jegyezte meg mindezek kapcsán, hogy a „Westminster Csapat láthatóan pánikol”.

London rákapcsolása azonban annyi hatással talán mégis volt, hogy a hét végére ismét az elszakadást elutasítók néhány százalékos többségét mutatták ki, miközben változatlanul folyamatosan zúdul a 4,1 millió skót szavazóra az egyik, vagy másik opció előnyeit vagy hátrányait taglaló fejtegetések sora. A Financial Times hétvégi számában például Martin Wolf, a lap tekintélyes elemzője vezette le, hogy a független Skóciából Londonba települnek majd a nagy bankok, és Skóciában pénzhiány lesz.

A valuta-kérdés – sikerül-e megőrizni a fontsterlinget – és az EU-tagság kérdése egyébként változatlanul a véglegesen meg nem válaszolt ügyek közé tartoznak. A brit kormány és a brit nemzeti bank köti az ebet a karóhoz, hogy nem ismer majd el valutaközösséget egy független Skóciával, miközben Salmond továbbra is arról beszél, hogy a végén sikerülhet „ésszerű megoldást” találni.

Belülről, vagy kívülről válhat-e EU-taggá?

Még zavarosabb a helyzet a leendő EU-tagság tekintetében. A skótok nagy többsége szeretné megőrizni az uniós tagságot, olyannyira, hogy Salmondék egyik – elszakadásra bátorító – központi érvelése megkerülhetetlenül mindig ki kell, hogy térjen annak bizonygatására, hogy a tagság folyamatossága 2016 márciusáig, a függetlenség hatályossá válásáig megvalósítható.

A tét nem kevés. Ha előbb jön a függetlenség, és csak ezt követően lehet újbóli taggá válásról beszélni, ez azt is jelenti, hogy az önállóvá válás után egyik napról a másikra minden tagsági jog, eszköz, forrás egy csapásra eltűnik az ország életéből. Skót farmer nem kaphatja tovább az agrártámogatást, a skót halász elveszti a halkvótáját, EU-pénzből folyó beruházásokat skót pénzből lehet majd csak befejezni, a skót diák eldobhatja az Erasmus-ösztöndíját. És akár éveket is várni kell újbóli elérhetőségükig.

Ezért is, hogy az EU-tagság körül pillanatnyilag a lehetséges időbeli menetrend, illetve a mindehhez jogalapot adó szerződés értelmezése körül folyik a legnagyobb vita. Ami az utóbbit illeti, az EU intézmények jogi szolgálatai – tanács, parlament, bizottság – egyelőre egyetérteni látszik abban, hogy függetlenné válás után a skót EU-tagság csakis az alapszerződés 49. cikke alapján képzelhető el. Eszerint az újonnan függetlenné vált ország kormányának annak rendje és módja szerint csatlakozási kérelmet kell benyújtania, amelyet majd véleményeznek, és megindul nyomában az ilyenkor szokásos – jóllehet, a szokottnál gyorsabban haladó – tagfelvételi tárgyalás.

Ennek az érvelésnek a magva az, hogy az EU alapszerződései kizárólag tagországokra vonatkoznak. Ha valamely korábbi tartomány többé nem része egyik tagországnak sem, akkor a szerződés szempontjából attól kezdve az új entitás, aminek viszonyát újra kell tárgyalnia az EU egészével.

A skót nacionalisták jogi szakértői az alapszerződés 48. pontjára hivatkoznak, amely szerintük szerződésmódosítás útján is lehető tehetné az elszakadó rész EU-tagságának a megőrzését. Azzal érvelnek, hogy a függetlenség kimondása és a tényleges önállóvá válás között 16 hónap van, amely idő alatt a leendő skót EU-tagság minden részlete kitárgyalható – még „belülről”. Hiszen a tartomány amúgy is négy évtizede már a közösség tagja, a brit tagságon keresztül teljes uniós joganyag átültetésre és alkalmazásra került eddig is Skóciában, miért ne lehetne mindezeket érvényesnek tekinteni a kiváló országrész esetében is?

Mások szerint ez nem ilyen egyszerű. Kezdve ott, hogy amíg Skócia nem teljesen önálló – tehát még „benn van” Nagy-Britanniában és rajta keresztül az EU-ban is -, addig még nem önálló entitás, és ezért jogilag nem értelmezhető önálló (saját döntési szabadsággal rendelkező) tárgyalófélként. A szerződést a brit kormány írta alá, ezért a többi tagország – valamint az EU-intézmények felé – is szerződésmódosításra az egyetlen releváns tárgyalópartner kizárólag a brit kormány lehet.

Az sem feltétlen áll, hogy az önálló Skóciára egyszerűen csak át kell származtatni a brit tartományként már megérlelt jogi feltételeket. Ezek között ugyanis szép számmal akadnak speciálisan Nagy-Britanniára kitárgyalt tételek, mint amilyenek az euróból, a Schengenből, vagy az alapjogi chartából kimaradást biztosító „opt-out”-ok, vagy a bel- és igazságügyi együttműködésnél élvezett rugalmas választás brit joga (csak akkor kell Londonnak e témakörbe tartozó közösségi együttműködésben részt vennie, ha ezt maga kezdeményezi), nem beszélve az EU-költségvetési visszatérítés (a brit „rebate”) intézményéről.

Ezeket nem lehet automatikusan „átszármaztatni”, főként, hogy skót vezetés az egyes kivételeket saját országukra vonatkoztatva különböző mértékben óhajtja alkalmazni. (Az euróból mindenesetre ők is teljesen ki akarnak maradni – ez alapján is tartják kivitelezhetőnek a fontsterlinggel a valuta-unió megőrzését -, amit mellesleg uniós részről azonnal erőteljesen vitatnak, mondván, hogy ha Skócia új tagállam, akkor az euró bevezetésének kötelezettsége alól nem térhet ki. Skócia egyébként jelenleg nem felelne meg a maastrichti kritériumoknak.)

Megfigyelők rámutatnak, hogy az egész dilemma oka voltaképpen az, hogy jelenleg nincs világos leírás az alapszerződésben valamely tagországból kiváló országrészek önálló taggá válásának a mikéntjére. Teljes tagországok kilépésének lehetőségét is csak a Lisszaboni Szerződés vezette be, de az elszakadókra vonatkozóan még csak említés sincs. Itt tehát a jogászok kreatív értelmezésére és a politikusok rugalmasságára és együttműködésére volna szükség, miként az történt a német újraegyesítés idején, amihez akkoriban szintén hiányoztak az előre elkészített jogi feltételek.

Egyes skót elképzelések ennek kapcsán azt sem zárják ki, hogy 2016-ig maga a brit kormány tárgyalhatná ki esetleg a majdani skót EU-tagság feltételeit. Kérdés, hogy hajlandó volna-e erre.

Ugrásra készen

A tét azért is nagy, mert a skót példát több európai tartomány árgus szemekkel figyeli, és ügyet példaértékűnek tekinti. Katalónia vezetése minden madridi tiltakozás – és tiltás – ellenére ragaszkodik hozzá, hogy november 9-én függetlenségi népszavazást fognak tartani, és ismét mozgolódnak az észak olasz „Padánia” függetlenségét elérni akaró Északi Liga héjái is.

Emellett sokan tudni vélik, hogy nem kevesebb figyelemmel követik az eseményeket a Belgium ketté válását dédelgető flamand nacionalisták, sőt, akad, aki a francia bretonokat is ebbe a táborba sorolja.

Matteo Salvini, az Északi Liga vezetője mindenesetre nemcsak az észak olasz függetlenség ügyében bontott zászlót, amikor egy a Financial Times által idézett nyilatkozatában kijelentette: meggyőződése, hogy beköszönt az európai határok – gazdasági-földrajzi realitásokhoz igazodó – újra írásának a korszaka.

Erről jegyezte meg – ugyancsak a Financial Times-ban – egy hétvégi nyilatkozatában Christine Lagarde, az IMF főigazgatója, hogy pillanatnyilag az egyik legaggasztóbb világjelenségnek azt tartja, hogy miközben a gazdasági realitás a globalizáció felé visz, a politikában ezzel ellentétes, szétforgácsolódó irányzatok kezdenek erőteljessé válni. Márpedig a kettő elegye robbanásveszélyes is lehet.

A skót szavazás eredményének a jelentősége ennyiből sokak szerint messze túl mutat majd a brit egység kérdésén. Az elszakadás pártiak sikere nehezen feltartóztatható lökést jelenthet egy sor már tagállamban is az elszakadási törekvések felerősödésének. Az önállóság esetleges kimondása után pedig a kapcsolódó körülmények – így mindenképpen az EU-tagság kérdésének a kezelése – is sokak számára példaértékűvé válhat.

Ugyanez az összekapcsolódás viszont – más vélemények szerint – éppen a skót ügyre üthet vissza negatívan. Akad ugyanis, aki nem tartja kizártnak, hogy egy netán önállóvá váló Skócia EU-tagságát éppen más tagországok – saját belső egységüket féltő spanyol, olasz, belga vétók – tehetik majd esetleg lehetetlenné.