A mészáros mellettünk, a hóhér közöttünk

Idén 175 halottat temettek el a srebrenicai népirtás évfordulójának alkalmából. Minden évben azokat hantolják el egyéni sírokba, akiket a tömegsírokból sikeresen azonosítanak DNS minták alapján. További legalább 1000 áldozat teteme várja az azonosítást, sok esetben még elő sem kerültek a föld alól, ugyanis a visszavonuló szerbek buldózerekkel szórták szét a tömegsírokat.

Pontosan tizenkilenc évvel ezelőtt már zajlott a boszniai Srebrenica környéki népirtás, amely a szerb ostrommal kezdődött és végüll több tízezer menekült sorsát pecsételte meg. A Holocaust után térben és időben a hozzánk legközelebbi népirtás 1995 júliusában több mint 8000 áldozatot szedett.

A gonosz szerb, a béna ENSZ és a boszniai háború esete

A rengeteg erkölcsi kérdésből, amelyet ez a genocídium felvet, most kettővel szeretnék foglalkozni. Egyrészt azzal, hogy a helyben tartózkodó 400 ENSZ katonát vajon milyen felelősség terheli, másrészt azzal, hogy a történelempolitika milyen súlyos csapásokat mérhet még egy ekkora népirtás emlékére is. Mindkét probléma tanulságos a mai magyar közpolitikai környezetben is. 

Azóta divatos lett a holland ENSZ békefenntartókat szidni a végzetes hibáért, amely ennyi ember halálához vezetett. Tény, hogy súlyos akadályok voltak az ENSZ-en belül a megfelelő reagálást illetően, ugyanakkor az akkor elkövetett genocídium éppen arra kellene, hogy emlékeztessen minket, hogy mennyivel több faktorból áll össze a katasztrófa, minthogy egyetlen bűnbakot kikiáltsunk. 

A történetírás sohasem tudott függetlenül létezni a politikai-társadalmi közegtől, ami azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül rárakódik a legkülönbözőbb csoportok – néha homlokegyenest eltérő – értelmezése. Mindez a balkáni kontextusban még súlyosabb, ahol évszázadok óta – még a magyarországi hagyományoknál is erősebben! – a történelemértelmezés és az aktuálpolitika súlyosan átszövik egymást. 

Egy szerb katona vallomása arról, hogy milyen volt a másik oldalon állni.

Már akkor is mindent elkövettünk, hogy ne keveredjünk bele

Srebrenica hallottainak megszámlálásánál természetesen nincs kétség: több mint 8000 ember a puska egyik végén állt, feltehetőleg 1000-1500 elkövető pedig a másik végén. A vegytiszta képlet ezzel véget ér. 

Az események egy részét éppen ez magyarázza. A Nyugat által dominált ENSZ beavatkozás azért is haladt az első három évben meglehetősen vontatottan a boszniai háború során, mert a transzatlanti szövetségesek maguk sem mertek belelépni ebbe a balkáni konfliktusba, ahol minden oldalnak volt az elején egy kis igaza és sok-sok felnagyított mítosza – ami mások szemében hazugságnak is számíthat. Az EU nemhogy katonai erőkkel nem rendelkezett központi szinten, de megosztott volt és a vasfüggöny leomlása után nem annyira a Balkánra koncentrált, hanem saját magára, a várható bővítésre, az alaposan megerősödött Németországra és a jelcini Oroszországra figyelt. Azt se felejtsük el, hogy a volt szatelit államokból, így Magyarországról is csak 1992-93-ban vonultak ki a szovjet-orosz katonák.

És akkor jöttek a janicsárok…

Mladic a srebrenicai bevonulásakor a rigómezei csatát (1389) idézi fel, és ennek kapcsán kiált bosszúért a bosnyákok ellen halálos komolysággal. Már annak 600. évfordulóján, még a teljes Jugoszláv szétesés előtt többértelmű beszédett mondott Slobodan Milosevic. A jelenséget mi magyarok is remekül ismerjük, ami a történelmi érvelést, revíziós gondolatot illeti. Szerencsére ez nálunk a vasfüggöny lehullása után nem jutott el a népirtásig. A mohácsi ütközet elvesztése kapcsán mégsem merül fel ma az ország török származású vagy muszlim lakosait számonkérni és kiirtani. Ahogy a labancozás már 150 év távlatában is megkopott, a középkori sérelmeinken valamivel jobban túl tudtunk lépni. 

Mladic után ennyi erővel mi magyarok Mongólia esküdt ellenségei lehetnénk a tatárjárás miatt.

Másfelől a Balkánon a XX. század történelme a korábbi sérülések nyomán vágta fel és mélyítette tovább a sebeket, a vallási és etnikai határokat egybekötve, és ezzel meg is erősítve. (Bár arról például remekül vitatkoznak a történészek, hogy a bosnyák/boszniai nép létezik-e.)

Minden családba jut áldozat

A szerbek részét a háborús drámában sokkal jobban ismerjük, mint a horvátokét vagy más balkáni csoportokét. A boszniai, ill. szerb-horvát háborúkban a szerbek lettek a nyugat szemében a rosszfiúk, akik bár ezt az egyetemes erkölcsi mércével nézve megérdemelték több alkalommal is, ezen az erkölcsi mércén alighanem csúnyán elbuknak a horvátok is. 

Az usztasák (horvát fasiszta erők) által a II. világháborúban működtetett jasenovaci koncentrációs táborban szerbek és bosnyákok tízezrei hunytak el, zsidók, cigányok és más „nem kívánatos elemek” mellett. A tábor az egyik legnagyobb volt még a német lágerekkel összehasonlításban is, több mint 200 négyzetkilométeren – közel fél Budapest! – elterülve. Az áldozatok számát sohasem sikerült pontosan megállapítani: az emlékhelyen 100.000 emberről beszélnek, a legvadabb becslések ennek hat-hétszeresét is lehetségesnek tartják. Ahhoz bőven elegendő vér folyt, hogy a következő generációkban minden családra jusson egy áldozat a szomszédos országokból.

A boszniai háború során mindhárom fél követett el civilek elleni súlyos támadásokat. Srebrenica mégis kilóg ezek közül méretével, eltervezettségével és alaposságával. Egyes szakértők szerint boszniai területen az embertelenségek 90 százalékáért a szerbek voltak felelősek. 

Az események megindulnak

A szerb irányítás alatt álló katonák (továbbiakban szerb katonákat írok, de volt ott mindenféle egyéb szláv zsoldos, itt például egy tanulságos interjú olvasható egyikükkel) az ostrom kezdetekor még csak támadási parancsot kaptak. Amikor a szerb vezetés felfogta, hogy hiába egy ENSZ safe area (biztonsági zóna) a támadásuk célpontja, a világ közvéleménye nem fog reagálni a harcokra, akkor döntöttek a teljes elfoglalás mellett. Tehát még lett volna ekkor is lehetőség a fordulópontra.

A népirtás kapcsán az a tipikus kérdés, hogy maguktól találják ki a helyben tartózkodó katonák, vagy parancsot kapnak rá. Itt ez utóbbit igazolják a tanúvallomások. A katonák bár korábban is gyilkoltak és már három éve gyakorolták az etnikai tisztogatást Boszniában, egy ekkora méretű és komoly erőforrásokat igénylő mészárlást csak felsőbb utasításra tudtak és mertek végrehajtani. Közeli források szerint 4 márkát ígértek minden halott bosnyákért a résztvevőknek. 

A szerb narratívában azért „volt szükség” az elfogott bosnyák férfiak kivégzésére, mert ha elengedik őket, akkor biztos, hogy fegyvert fogtak volna a szerb területek ellen. Tehát „önvédelem” volt. Ez a narratíva legalább elismeri a létezését a tömegsíroknak.

Az ENSZ vezetők felé azzal akarták indokolni a biztonsági zónák lövetését a szerbek, hogy onnan a bosnyák erők, a védelmet kihasználva, rajtaütésszerű támadásokat indítottak. Ez egyébként történelmi távlatból igaznak tűnik; tehát az ENSZ már jóval korábban elszúrta a safe area érdemi érvényesítését. Ebből öt volt Boszniában, egy volt a srebrenicai, de mind került a háborúban szerb tűz alá. 

Bosznia szerbekkel szomszédos részén élő bosnyákokat a szerb csapatok a háború kezdetétől igyekeztek elüldözni vagy megölni. Az „etnikai tisztogatás” nagyban folyt, egybefüggő szerb lakosságú területet akartak azzal a céllal, hogy Szerbiához lehessen csatolni. Az etnikai tisztogatás mint kifejezés eredete egyébként a horvát usztasákhoz köthető, noha maga a gyakorlat persze egyidős a történelemmel. A bosnyák lakosok e területekről már hosszabb-rövidebb ideje Srebrenica környékére menekültek és ott gyűltek össze óriási számban. 

A holland katonák dilemmája

A holland különítmény a biztonsági zóna védelmére érkezett. Hivatalosan tehát önvédelemre használhatták fegyverüket, céljük a harcoló felek szétválasztása lett volna. Az ENSZ a 90-es évek elején is küzdött azzal, hogy a „békefenntartók” háborús területen nem a békét tartják fenn, mert azt még előtte meg kellene teremteni…ahhoz viszont más mandátum lenne szükséges. Most Közép-Afrikában gyanúsan hasonló problémák vannak a külföldi csapatokkal.

A srebrenicai bosnyák menekültek közül a harcoló férfiakat az ENSZ katonák lefegyverezték és ezt később, az ostromkor sem adták vissza. Éppen ezért, mikor az ostrom kezdetén az ENSZ erők visszavonultak külső posztjaikról a szomszédos hegyekből, volt, hogy a felháborodott bosnyákok dobálták meg az ENSZ járműveket. A feszültség emellett abból is adódot, hogy az ENSZ katonák ellátása az ostrom kezdetére alaposan megzuhant: sem étel, sem más humanitárius szállítmányok nem nagyon jutottak el az ostromzónába, így a menekültek is éheztek, a lőszer pedig az ENSZ oldalon is minimális volt. 

A körülbelül 400 könnyűfegyverzetű holland katona képtelen lett volna megvédeni a 10 négyzetkilométernyi területet a tüzérséggel és nehézfegyverzettel támogatott szerbekkel szemben. Egész pontosan, ha a légi támogatást megkapták volna, akkor lehet, hogy tovább tudták volna magukat tartani. 

Az ENSZ katonák közül legalább 30-at túszul ejtettek a szerbek, mikor a megfigyelőállomásaikról elhurcolták őket az előrenyomulás közben. Ezt nagyiparban kezdték alkalmazni, a NATO bombázások ellen később a túszokat viszik a fontosabb objektumok köré, ezzel akadályozva meg a légi beavatkozást. A média hatását nem kell ecsetelni akkor, ha egy nyugati döntéshozónak aközött kell választania, hogy néhány tucat saját katonája vagy több ezer helyi haljon meg. A politikai logika itt egyértelmű, ahogy az volt már Szomáliánál is az USA számára, de lehetne sorolni a példákat. Vajon a magyar szavazók hogy viszonyulnak az Afganisztánban elesett magyar katonákhoz…? Ugyanaz a hatás érvényesül. 

Ebben a környezetben kell tehát elképzelni a holland döntéshozatalt. Alapvtően senki sem hitte el, hogy tervezett népirtás következik.

A katasztrófa

Amikor a szerbek beveszik a várost és elvonulást biztosítanak a holland katonáknak, ők átadták a menekülteket szerb kezekbe. Az ENSZ tábor területén belül tartózkodó embereket is (!) kitoloncolták, ezt elvileg a 30 holland túsz szabadonengedéséért cserébe vállalta a parancsnok. A szerb parancsnok, Mladic állítólag megígérte a hollandoknak, hogy nem esik a foglyoknak bántódása.

Mikor a szerbek egyedül maradnak, a leendő mészárosok a fentről kapott elvekhez alkalmazkodva a katonakorú bosnyákokat válogatják ki, ami hivatalosan 16-60 év közötti férfiakat jelentette, a gyakorlatban inkább 14-70 között húzták meg a határt. Ebből is a spontaneitás hiánya és a tervezettség látszik. A több tízezer női, gyermek és idős férfi menekültért buszok érkeznek és szállítják el őket a szétválogatás után. 

A férfiakat számos különböző helyszínen végzik ki, alapvetően agyonlövéssel, de volt, hogy az épületet gyújtották rájuk és gránátokat dobáltak be, vagy más módon végeztek az áldozatokkal, akik nem ritkán a sorukra várva végignézték az előttük agyonlőtt bosnyákok sorsát. A hegyeken át menekülő emberoszlopot tüzérségi tűz alá vették a szerbek, ott is óriási mennyiségű áldozat esik el, alig valamivel több mint 3000 férfi menekült érte el az akkor biztonságosnak számító tuzlai térséget. 

Következmények

A szerb katonai vezetők elfogására nemzetközi összefogás alakul, és külön bíroságot hozott létre az ENSZ Ruandához hasonlóan a jugoszláv háborús bűnösök pereinek vezetésére (ICTY). Az elmúlt húsz évben előbányásztak jó pár felelőst. A közkatonák közül a legtöbben megúszták a számonkérést. Bosznia azóta sem nagyon nevezhető jól működő, fejlődő államnak.

A hollandok nagy önvizsgálatot tartanak, az ENSZ-re mutogattak. A légitámogatás megadásáról döntő francia tábornok is előkerül, vele sem történik semmi, azóta előléptették, a holland parancsnokhoz hasonlóan. Az ENSZ belső vizsgálata egyéni felelősséget nem állapított meg.

A bűnösök, áldozatok, elkövetők és bűnsegédek tehát együtt élnek, néha egy faluban.

A történelmi alapú külpolitika, az ENSZ mint mamut-nemzetközi szervezet nehézkessége, az ember állati ösztönei és a hálátlan döntések előli menekülés vezetett többek között ahhoz, amire most 19 év távlatából emlékezhetünk.

A helyzet az, hogy mindez ma is megtörténhet Európában, hiszen e fenti tényezők mit sem változtak.