Kihalás szélén a batwa népcsoport: náluk jártunk

Közhely, hogy a segélyek gyakran a leginkább arra rászorulókhoz nem jutnak el. Így történt a batwák esetében is, akik egy humanitárius paradoxon áldozatai lettek. A paradoxon ott következik be, és erről kevesen tudnak, hogy az UNESCO által támogatott, a világörökség részévé kikiáltott Bwindi Nemzeti Parkban folytatott állatvédelem emberek ezreinek kilakoltatása árán valósult meg, akik semmilyen vagy csekély kárpótlást kaptak. Ennek következtében a batwák mára gyakorlatilag földönfutóvá váltak, s a kihalás fenyegeti őket is.

Az alábbi cikksorozat egy Magyarországon kevéssé ismert népcsoportról, a batwákról szól, akikkel a magyar közönség pigmeus néven találkozhatott leginkább, noha maguk ezt az elnevezést visszautasítják. Jogosan merül fel a kérdés a témaválasztás aktualitását illetően Magyarországgal kapcsolatban 2014-ben. Éppen ezért az alábbi cikket némi magyarázattal kezdeném. Minthogy az írás részben személyes élményekre és általam készített interjúkra támaszkodik, így stílusában is szubjektívebb hangot üt meg.

A kelet-afrikai régióba folyósított magyar támogatás

Történt ugyanis, hogy ez év márciusában az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy Baranyai Tímea újságíróval egyetemben részt vehettem a Minority Rights International Group által szervezett terepgyakorlaton, ami az európai uniós támogatásokról és az ugandai kisebbségekről szólt. A kelet-afrikai régió, még ha erről nem is esik sok szó a médiában, és a politikusok sem e köré szervezik beszédeiket, pénzügyi és szakmai támogatásban részesül a magyar államtól. Ennek oka egyrészt a szocializmus alatt kialakított külkereskedelmi együttműködési tradíciókban, másrészt az uniós csatlakozásban keresendő.

Az Európai Unió etikai alapjai között kiemelkedő helyet foglal el a globális segélyezési programkeret. Fontossága mértéke anyagi vonatkozásban is lemérhető: a világ összes segélyezésre szánt pénzügyi juttatás fele az Európai Unió tagállamaitól származik. Magyarország 2004-es csatlakozásával elfogadta, hogy ezekben programokban részt vesz, mind segélyeket fogadó, mind őket adó szerepben. A fogadás kérdését jelenleg figyelmen kívül hagyva érdemes megemlíteni, hogy 2015-re az Európai Unió által kitűzött anyagi támogatás mértéke a bruttó hazai össztermék 0,33 százalékát kellene, hogy elérje, amelyet a jelenlegi állás szerint Magyarország valószínűleg nem fog tudni teljesíteni, állapította meg az Aid Watch.

Az Afrikába szánt segélyek jelenleg főként Etiópia irányába áramlanak, noha kisebb volumenű kezdeményezések más országokban is előfordulnak. Ugandában például 833 ezer forint értékű ösztöndíjprogrammal és több mint ötmillió forintnyi, a demokrácia fellendítését célzó támogatással veszünk részt. Tekintve, hogy adófizetők pénzéről és állami kötelességvállalásról esik szó, érdemes körbenézni Ugandában, hiszen a kelet-afrikai régió legstabilabb országaként méltán kerülhet hosszú távon a figyelem középpontjába.

Batwák – egy humanitárius paradoxon áldozatai

A cikksorozat ezen és következő részei a batwa népcsoporton keresztül mutatjuk be, hogy a támogatások sokszor nem jutnak el az arra leginkább rászorulókhoz. A tragédiájuk nem lelt visszhangra sem a magyar, sem a nemzetközi sajtóban, amely részlet, a hallgatás, az érdektelenség, betekintést nyújt az őslakosokat világszerte sújtó diszkriminációk világába.

A batwákat a magyar közönség pigmeus néven ismerheti, ám ez az elnevezés, mivel maguk a batwák sem fogadják el, a továbbiakban a cikkben sem szerepel.

Az Ugandát, Burundit, Kelet-Kongót és Ruandát felölelő terület őslakosaiként tradicionálisan az erdők mélyén, gyógyfüveket termesztve, mézet gyűjtve, vadászásból tartották fent magukat. Apró termetükhöz számos legenda fűződik, melyek még ma is továbbélnek, így nem ismeretlen például az a képzet sem, hogy a batwa nőkkel történt szexuális kontaktus elmulasztja a hátfájást. A babonás hiedelmeken túl, leginkább egy humanitárius paradoxon sújtja őket, amely következtében mára földönfutóvá váltak. Ugyanis a fentebb említett négy országban található erdőségek területe, ahol a batwák is élnek, megegyezik a Földön fellelhető utolsó olyan területekkel, amik otthont adnak a vadon élő gorilláknak. Az 1950-es években, ekkor még a brit gyarmatbirodalom égisze alatt, kezdődött az erdőségek lekerítése gorillákat befogadó vadvédelmi parkok létrehozása céljából. Azonban egészen 1991-ig az ott élő törzsek szabadon használhatták a területet, tiszteletben tartva a gorillák életterét, illetve a vadászásukra vonatkozó tilalmat. Az Ugandai Vadvédelmi Hatóság (Uganda Wildlife Authority) személyes közlése alapján 1994-ig évente mindössze néhány száz turista kereste fel a Bwindi Nemzeti Parkot, ahonnan többek között kilakoltatták és kitiltották a helyi lakosokat, köztük a batwákat. Az 1991-es kilakoltatás és az 1994-es turisztikai fejlesztések dátumának közelsége nem a véletlen műve: az ugandai állam igyekszik minél megnyerőbb képet közvetíteni az országról, s annak méltán híres természeti szépségeiről, próbálva megnyerni a turisták bizalmát, akik fejenként napi 600 dollárt fizetnek azért, hogy néhány órát a gorillák közelségében tölthessenek.

A humanitárius paradoxon nem is a gorillák védelmében keresendő, hiszen kipusztulás veszélyezteti a fajt, így védelmük jogossága nem kétséges. A gorillákat Uganda és a környező országok féltve őrzik, országuk turiszitikai programját velük fémjelzik, a brossúrákon a főemlősök néznek vissza ránk. A paradoxon ott következik be, s erről kevesen tudnak, hogy az UNESCO által támogatott, a világörökség részévé kikiáltott Bwindi Nemzeti Parkban folytatott állatvédelem emberek ezreinek kilakoltatása árán valósult meg, akik semmilyen vagy csupán csekély kárpótlást kaptak. Ennek következtében a batwák mára gyakorlatilag földönfutóvá váltak, s a kihalás fenyegeti őket is, csak úgy, mint a gorillákat.

Nyomortanya a város közepén

Kisorróban, a kongói határhoz közeli hegyi városban az Igazságügyi Palota árnyékában áll az a nyomortanya, amit meglátogattunk, és ahol egy batwa törzs leültetett minket, hogy elmeséljék a tragédéiát, ami mintegy húsz éve kezdődött. Megérkezésünkkor fiatal gyerekek fogadnak, majd óvatosabban felénk lépnek a felnőttek. Hívnak, üljünk le köréjük. A padokon helyet foglalva, feszengve, hiszen csak a vendégeknek jut hely, nem kezdenek beszédbe, sem szónoklatba. Tolmácsunktól, aki a jelenleg egyetlen a batwák által alapított érdekvédelmi szervezet munkatársa (UOBDU), annyit kérnek, fordítsa le nekünk örömüket, hogy ellátogattunk hozzájuk, s azt, hogy a következő tánccal kísért zenét nekünk szerezték, amin keresztül kilakoltatásuk történetét mesélik el. Az alábbi, helyben készített videó részletet tartalmaz a táncból. Angolul tudó olvasóink a látogatáson szintén részt vett Emma Eastwood podcastját is meghallgathatják.

A tánc pár perc erejéig feledteti a szürke színeket, a vízhiányt, a heti kevesebb, mint tíz dollárt, ami családonként jut, a koldulásra kényszerülést, a megaláztatást, a dühöt, az alkoholizmust, amibe sokan menekülnek. Nem hiába híres Afrikában messze földön a batwák zenetudása. Esküvőkre, ünnepekre még mindig meghívják őket játszani. A műsor vége felé megérkezik egy lány, iskolai egyenruhában. Az UOBDOU által kapott támogatás egy részét a batwa gyerekek taníttatására fordítják, így néhány szerencsés gyereknek ki tudják fizetni a tandíját, a bentlakásos iskolát, a tanszereket és az egyenruhát. Így jutott iskolapadba Alice is, aki az első gimnáziumot végzett batwa diákként példaképként szolgál mindannyiuk számára. Alice, csak úgy mint Henry, a vezetőnk sírnak a tánc végén. Az ugandai kormányhoz beadták kérelmüket, hogy tartsák tiszteletben az emberjogi előírásokat, s az elvett földterületekért, a lerombolt kunyhókért és a megszűnt élelmiszerszerző helyekért nyújtsanak kárpótlást. Kevés azonban az esély arra, hogy szerződések nélkül, ősi jogon sikerre vigyék követelésüket.

Akik túlélnek a bérelt földön

Márpedig „az erdőben minden ingyen elérhető volt: a méz, a hús, a gyümölcsök, de itt… lassan felzárkózunk, de nehéz, mivel itt minden különbözik”, meséli egy másik batwa törzs tagja a Bwindi Nemzeti Park szomszédságában. Fent a hegyekben ők szerencsésnek mondhatják magukat, mivel kilakoltatásukkor jó kapcsolatban álltak a környező falvak lakosaival, így melléjük telepedtek, s a földterületet jótékonysági szervezetek bérlik számukra. Itt házakat építettek, s mivel az erdőbe nem mehetnek be, a kosárfonáshoz szükséges növényeket házaik mellé ültették. Fonásból, kézimunkából, faragásból, illetve napszámos munkából próbálnak életben maradni. „Az éhes embernek élelemre van szüksége, de az ültetés, a magvak megvétele, az ehhez szükséges út megtétele, mindehhez időre van szükség, s eközben mi szenvedünk”, mondja az egyik férfi kosárfonás közben. A kilakoltatásról nem szívesen beszélnek, hiszen minek felidézni a fájdalmas emlékeket, ha a visszaköltözésre nincsen kilátás, s a várakozás során a gyerekek elfelejtik az anyanyelvüket, amit nem tanítanak az iskolában.

A batwák mellőzött története jól mutatja, hogy noha az Európai Unió Magyarországgal egyetemben, illetve az Amerikai Egyesült Államokkal karöltve jelentős pénzforrásokat invesztál Ugandába, az arra leginkább rászoruló emberekhez ez nem jut el. Meg kell jegyezni, hogy az említett kilakoltatási eset nem egyedi példa. Az őslakosok területi jogait, amik az idő során nem szerződéses alapon alakultak ki gyakran lábbal tiporják, őket elkergetve, letelepedésre kényszerítve, társadalmi struktúrájukat felbontva, és sokszor, mint a batwák esetében, a kihalás szélére sodorva őket, csak úgy, mint a gorillákat. Az ő védelmükre azonban mégsem fog össze szinte senki sem. A segélyezési politikának itt az ideje, hogy átgondolt, hosszú távú, kiszámítható struktúrára támaszkodjon, és ne szétaprózva, utánkövetés nélkül kerüljön szétosztásra. Magyarország az Európai Unió tagjaként nem csak segélyezési célország, hanem donor állam is, aminek nem csak kötelessége, hanem felelőssége is ez irányban cselekedni.

A következő részben a kilakoltatás, az iskolázás és a helyi nyelvek viszonyáról lesz szó, egy kisoroi iskolában tett látogatás alapján.