Vedd észre: mitől lesz más ez a választás?

Idén mindenképpen az átrendeződésé lesz a főszerep az Európai Unióban: először tartanak európai parlamenti választásokat a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta, cserélődik az Európai Bizottság, új elnököt kap az Európai Tanács is. Nehéz időszak utáni őrségváltás lesz, az EP „Ez most más” szlogennel indított kampánya pedig felveti a kérdést: a 2014-es derbi mennyiben lehet vízválasztó a korábbiakhoz képest?

Megmérték: magas az európaiak láza

Európában nem valami kedvező a közhangulat: a Gallup közvélemény-kutató januári felmérése szerint az állampolgárok körében rekord alacsony az uniós vezetés elfogadottsága. A megkérdezettek több mint fele nyilatkozott negatívan, ami főleg a déli országokat (görögöket, spanyolokat, portugálokat) jellemezte, míg legoptimistábbnak az északiak bizonyultak. Ez alig négy hónappal az EP-választások előtt alacsony választási részvétellel fenyeget, ami pedig az Európa-szerte erősödő radikálisoknak és populistáknak kedvezhet. A Gallup-felmérés szerint összességében a fiatalok körében a legjobb a megítélés, ami azonban sovány vigasz annak tükrében, hogy a Franciaországban megkérdezett diákok 55 százaléka a Nemzeti Frontra (FN) szavazna. Nagy-Britanniában és Hollandiában ugyancsak az EU-ellenes erők nyernék a meccset, az olasz Beppe Grillónak (5 Csillag Mozgalom) 1,36 millió twitterkövetője van, több mint bármelyik európai politikusnak. 

Noha az unióellenes pártok között sok koncepcionális ellentét húzódik, Marine Le Pen és Geert Wilders összefogtak a szélsőséges erők egyesítésének érdekében. Kérdéses persze, hogy milyen cuvé alakulhat belőlük: a franciák képesek lennének-e együttműködni az FN-t fenntartásokkal kezelő brit Nigel Farage-dzsal, vagy hogyan jutnának dűlőre a magyar Jobbikkal, akivel Le Pen például egyáltalán nem akar szóba állni. 

Hasonló eredményre jutott a brit Demos intézet, felméréseik szerint vészesen nő a protestmozgalmak támogatottsága a jelenlegi vezetést elutasítók körében. Jamie Bartlett igazgató szerint az emberek egyre kevésbé hisznek a mainstream pártokban. A brüsszeli VoteWatch Europe legutóbbi előrejelzése szerint a szélsőjobboldali pártok 100 mandátumra, míg a szélsőbaloldaliak 50 mandátumra számíthatnak az EP-ben. (A jelenlegi euroszkeptikus EP-frakció 33 tagot számlál.) Túlzás nélkül állítható, hogy a szélsőséges, populista, rendszerellenes erők a második világháború óta nem álltak ilyen jól. 

Mozgósítást, de hogyan?

Már 2009-ben is alacsony (43 százalék) volt a választói részvétel, az eurokraták ezért mindent megtesznek a mozgósítás érdekében. Az EP tavaly ősszel elindított információs kampányának jelszava nyersfordításban „Cselekedj, reagálj, hass”, amit Magyarországon úgy fordítottak, hogy „Vedd észre, légy része, tégy érte”. Az EP öt témakört választott, ezek a gazdaság, az életminőség, Európa a világban, pénz és állások, amiket öt kulcstagállamban (Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Németország) fognak megvitatni.

A 16 millió eurót kóstáló információs kampány természetesen vörös posztó volt az euroszkeptikusoknak, az UKIP pazarló propagandának minősítette, amelyben azon adófizetők pénzén hitegetik az embereket, akik egy része eleve úgy gondolja, hogy Európa legfőbb gondja az euró és maga az integráció. A 28 tagállamban 24 nyelven futtatni tervezett kampány egy főre lebontva valójában mindössze 0,3 eurócentbe kerül. 

Jó, de mitől lesz más, mint a korábbi protest-szavazások?

A kampányban elsősorban azt igyekeznek tudatosítani, hogy a Lisszaboni Szerződés növelte az EP szerepét az uniós döntéshozatali folyamatban, vagyis valóban számít az állampolgárok szavazata saját jövőjük befolyásolása érdekében. Az új parlament összetétele például kihat arra, hogy ki lesz José Manuel Barroso utóda az Európai Bizottság (EB) élén, amely az unió legfőbb javaslattevő-végrehajtó szerve. A parlament legalábbis így értelmezi az alapszerződés 17-ik cikkelyét, miszerint az elnökállításnak az európai parlamenti választások eredményének figyelembevételével kell megtörténnie. A Lisszaboni Szerződés egyrészt nem fogalmaz egyértelműen, másrészt az EP döntését az Európai Tanácsnak is el kell fogadnia. Egyes szakértők nem győzik hangsúlyozni, hogy a jelöltállítás a tagállami vezetők hatásköre, nem kizárt tehát az sem, hogy intézményközi civakodás lesz a dologból.

Az EP növekvő súlya papíron valóban enyhít a demokrácia-deficit szorításán, de amíg az embereket foglalkoztató és őket közvetlenül érintő kérdések (szociális kérdések, nyugdíj, adórendszer) továbbra is nemzeti szinten dőlnek el, részben szépségtapaszként hat. Nehéz lenne megmondani, hogy a kiábrándult, hétköznapi problémákkal küzdő emberek többsége miért járulna az urnákhoz, hacsak azért nem, hogy véleményt nyilvánítson a saját kormányáról. 

Egyébként néha még azok is nehezen látják át az uniós döntéshozatali folyamatokat, akik vigyázó szemüket rendszeresen a brüsszeli buborékra vetik. Az EU-t érintő bírálatok egyik örökös tárgya a lomha döntéshozatali mechanizmus, és az erősen túlbürokratizált Európai Bizottság. Az EB által kidolgozott javaslatok többsége ráadásul olyan területeket érint, ahol a közösségi döntéshozatal nem feltétlenül kívánatos, ami pedig a szubszidiaritást féltőknél veri ki a biztosítékot.

Noha a Lisszaboni Szerződés felértékelte az EP szerepét, az egyetlen közvetlenül választott testület az elmúlt négy évben mindössze 17 saját törvényjavaslatot tudott felmutatni a Bizottság 585 kezdeményezéséhez képest. A parlament szerepe a gazdasági kormányzás szorosabbá válása kapcsán sem nőtt, miközben Brüsszelé – többek közt a „Hatos csomaggal” – erősödött. Az EP szerepének újragondolásához, a Bizottság szerepének kiegyensúlyozásához nem lenne szükség további szerződésmódosításra, csupán a Lisszaboni Szerződés alapelveinek betartására és végrehajtására. 

Ideges politikai garnitúra, nyitott kérdések

Ez lesz a nyolcadik EP-voksolás azóta, hogy 1979-től közvetlenül választják a testületet. Abból a szempontból mindenképpen egyedi lesz, hogy Európa még sosem kereste ennyire kétségbeesetten az „elveszett mojóját”. Az elmúlt évek mentőcsomagokról, bedőlt bankokról, súlyos munkanélküliségi adatokról és kormányellenes tüntetésekről szóltak. Ráadásul nem sikerült teljesen dűlőre jutni olyan fontos kérdésben, mint például a megszorítás vs. gazdasági növekedés, vagy hogy a kormányköziség esetleg a föderalizmus irányába fejlődjön az integráció. 

A politikai elit idegesen lépked az aknamezőkön: lassan formálódik az egységes bankszanálási rendszer, és fél szemmel mindenki a nyugati határokat lesi, hogy vajon mennyi kelet-európai munkavállaló áramlik át a jobb megélhetés reményében, újabb muníciót adva ezzel a bevándorlás szigorítását szorgalmazó politikusoknak. A nemzeti kormányok egy része otthoni csaták megvívására tartalékolja az energiáit. Francois Hollande adminisztrációja az Ötödik Köztársaság leggyengébb francia vezetését produkálja, júniustól a több sebből vérző Olaszország veszi át az unió soros elnökségét, de még az sem biztos, hogy kitart-e addig az Enrico Letta-vezette kormány. A brit kormány mindeközben olyan destruktív uniós retorikát folytat, amit Charles de Gaulle is megirigyelt volna.

Semmiképpen sem állunk könnyed kampány előtt, s a hagyományos európai pártoknak egy vízipisztolynál nagyobb fegyverre lesz szükségük, ha vissza akarják verni a szélsőséges pártok támadásait. Törekedniük kell arra, hogy ne csak Brüsszelben/Strasbourgban ismert, de elismert és megbízható politikusokat jelöljenek a Bizottság élére, kampányüzeneteikben érthető és világos válságmegoldási javaslatokat fogalmazzanak meg. Nem ártana az sem, ha a nemzeti és európai pártok együttes erővel adnának válaszokat a legégetőbb gazdasági kérdésekre, valamint közösen próbálnák tompítani az EU-ellenes populista pártok karizmáját.

Egy nemrég közzétett Eurobarometer felmérés szerint az európaiak sokkal szívesebben szavaznának, ha jobban informálnák őket az EP-választások valódi hatásairól és a pártok programjairól, valamint ha a pártok saját jelöltjeiket javasolnák az EB élére. Utóbbi kívánságuk ezúttal biztosan teljesül.