Ukrajna és a civilizációk összecsapása

A most zajló ukrajnai események paradox módon fontosabbak Európa jövőjének szempontjából mint az EU-s országok aktuális belügyei. Ukrajnában ugyanis Európa külső határának meghúzása zajlik: a két fő kérdés az, hogy Ukrajna körül melyik irányban (keleten és északon, vagy pedig nyugaton és délen) és milyen vastagon húzzák majd meg az új geopolitikai körvonalakat.

Az, hogy az EU és Európa szinonímákká válnak, egyszerre rejt előnyöket és hátrányokat. Előnyökről főleg abból a szempontból beszélhetünk, hogy az európaiság, mint olyan, értékes és értelmezhető tartalom a kontinens lakosainak nagy része számára. Olyan fogalom, amit nem kell magyarázni – ami persze nem azt jelenti hogy mindenki ugyanazt érti alatta –, sőt mi több olyan, amivel komoly lakossági támogatottság szerezhető a legkülönfélébb politikai ügyekben is. A hátrányt viszont az jelenti, hogy az EU földrajzilag ma sem fedi le az ún. európai kultúra határait, és ezáltal egy leszűkítő, sőt kizáró értelmezése az európaiságnak.

A legkisebb probléma nyugaton van: annak ellenére, hogy Izland, Norvégia és Svájc változatlanul nem EU-tagok, az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagjaiként mégis viszonylagos integráltságot élveznek az EU-s államokkal, és a két szervezet összetartozását senki sem kérdőjelezi meg. Kelet felé azonban korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Délkeleten Törökország okoz gondot; a törökök EU-csatlakozása a 90-es években reálisnak tűnt, ott meg is volt hozzá a lakossági támogatás, de a kezdeményezés végül elbukott (ha nem is formálisan). A török emberi jogi és jogállamisági problémák legalább akkora szerepet játszottak, mint az EU konzervatívabb, keresztény irányultságú lakossági csoportjainak és politikusainak ellenállása.

Törökországtól északra az EU potenciális külső határa egyértelmű: ezt Oroszország jelenti, amely ugyan már nem a régi szovjet ellenség/gyarmatosító szerepet tölti be, hanem a potenciális partnerét, fejlődése azonban korántsem egy Európával kompatibilis irányban halad. Az orosz érdekszféra részét képezi Fehéroroszország is, amelynek vezetői putyinabbak az igazi Putyinnál is. Ukrajna azonban kérdéses: és pont ez a kérdésesség áll a jelenlegi konfliktus magjában.

Samuel Huntington 1992-ben fogalmazta meg azóta klasszikussá vált elméletét a civilizációk összecsapásáról. Tette ezt azon nézettel szemben, hogy a történelem a végéhez ért (Fukuyama). Huntington szemében az országok civilizációkba tömörülnek, mely civilizációkat történelmi-kulturális közösség fűz össze. Európa nagyobbik fele a nyugati civilizációba tartozik, Észak-Amerikával, Ausztráliával és Új Zélanddal együtt. Nem úgy a kelet-európai ortodox országok – Szerbiától Görögországig és Oroszországig –, amelyek önálló civilizációt alkotnak. Bosznia pedig az iszlám közösséghez tartozik, legalábbis Huntingtonnál.

A civilizációk összecsapása tézis azonban nem teljesen kompatibilis azzal, amit a valóságban látunk. Európa legalábbis nagyon igyekszik, hogy valós határai ne a huntingtoni civilizációs határokkal essenek egybe. Teheti ezt azért is, mert az „ortodox civilizáció” Huntington elméletének egyik gyenge pontja. Ami a jugoszláv háborúk idején működött (katolikusok, ortodoxok és muszlimok egymás ellen), és ezáltal inspirálta is a szerzőt, az ma némileg megkopni látszik. Az ortodox keresztény országok egy jelentős csoportja – Görögország, Románia, Bulgária – az EU részét képezi, mások pedig – Montenegró, Szerbia, Moldávia – az EU felé gravitálnak. Mindeközben a balkáni muszlim államok (Bosznia, Albánia, Koszovó) szintén pro-européer irányítás alatt állnak, és integrációjuk inkább tűnik stabilitási problémának, mint civilizációsnak. Ráadásul délkeleti irányban az iszlám civilizáció korántsem tűnik annyira homogénnak, mint ahogy azt Huntington láttatná.

Huntington is tudja – sőt írja is – hogy a valós civilizációs határvonal országokon is keresztül tud hatolni. A tipikus példát erre az erdélyi magyarok jelentik, tradícionálisan nyugati orientációjukkal a romániai ortodox blokk közepén. Ukrajna azonban egy egész más mechanizmusra példa, hiszen ott a nyugat – az ortodox vallás ellenére – EU-barát tendenciákat mutat, a kelet pedig oroszbarátokat. Ennek etnikai dimenziója van (ukránok és oroszok Ukrajnán belül), kevésbé vallási vagy civilizációs.

Ukrajnán belül tehát valójában nem huntingtoni civilizációs harc van, hanem éppen az ortodox kultúrkör belső vívódásának újabb köre. Nem szabad elfelejteni, hogy az ortodoxia igazi központja évszázadokon át a görög-római Bizánc volt – ma Isztambul – és Moszkva csak azután lett „harmadik Róma”, hogy a bizánci civilizáció letörlődött a térképről. Az ortodox országok egy jelentős csoportja – Bulgária, Románia, Örményország, Grúzia – tradícionálisan bizánci irányultságú, és nem orosz. Nem meglepő, hogy az orosz hegemóniához képest ők a jelek szerint inkább az európai alternatívát választják – egy másik utat, mint amit a ma az orosz kultúra által meghatározott huntingtoni ortodox civilizáció jelent.  (Az örményeket is csupán az azeri fenyegetés és ezáltal az oroszokra és hadseregükre való rászorultság riasztja el a szorosabb EU-s integrációtól.) Ezt az alternatív lehetőséget látja Ukrajna lakosságának egy része is; hogy nem csak Oroszországgal, de Európával is viszonylag magas fokú kulturális kompatibilitásuk van. Hogy a máshogy korrupt, másféle társadalmat, politikát és kultúrát ismerő közép-európai ortodox országok is be tudnak illeszkedni a közös Európa képébe és gyakorlatába.

Ukrajnán belül a választóvonal a nyugati és a keleti orientáció között etnikai és földrajzi. Ez a vonal a választási térképeken is jól látható; az orosz kisebbség által nagy számban lakott délkelet így, az északnyugat meg úgy szavaz, minden egyes választáson. (A magyarok ezúttal a keletet támogatták, elsősorban Janukovics elnök az orosz kisebbségnek – és ezáltal áttételesen a magyar kisebbségnek is – kedvező nyelvpolitikája miatt.) Kijev ezen összecsapások szimbolikus központja, a főváros ami egyszerre van a nyugatbarát orientáció középpontjában és az oroszbarát erők kezében.

A kijevi tüntetések tehát erről a kettősségről szólnak, és ezt a még ma is létező potencialitást próbálják befolyásolni. A vilniusi társulási szerződés aláírásának elmaradása egyértelművé tette, hogy a közeljövőben nem születik európai siker ebben a játékban. A tét ma inkább az, hogy mekkorát tudnak nyerni az oroszok; hogy mennyire sikerül hozzáfűzniük az ukrán államot a saját érdekszférájukhoz. Ez viszont még nem lefutott kör: Janukovics elnök még kénytelen lehet kompromisszumokat tenni a tüntetőknek. A döntetlen pedig nem is lenne teljesen elfogadhatatlan eredmény Európa számára: a demográfia nem az oroszokkal van, ahogy a szocialista évtizedek után új erőre kapó ukrán nemzeti ébredés sem, annak szélsőséges tendenciája ellenére sem. Persze ez már a sokadik döntetlen lenne ezen a terepen, és vélhetőleg még csak nem is az utolsó.