Kissinger, a magányos cowboy

Az 1970-es években az amerikai sajtó Richard Nixon elnök helyett a nemzetbiztonsági tanácsadót emlegette úgy, hogy „a valódi elnök” – idézte föl a hamburgi Der Spiegel abból az alkalomból, hogy az illető, Henry Kissinger hétfőn tölti be 90. életévét.

    Amikor a nemzetbiztonsági tanácsadó sebesen cikázott a világban, hol az egyik kontinensen bukkanva föl, hol egy másikon, publicisták azzal viccelődtek, hogy legalább öt Kissinger van: négy dublőr és a valódi.

    Egyszer megkérdezték tőle, hogy miként válhatott annyira népszerűvé az Egyesült Államokban, s Kissinger azt felelte: „Mindig egyedül intéztem az ügyeket, az amerikaiak pedig szeretik a magányos cowboyokat.”

    Tizenöt éves, amikor a családjával elmenekül a nácik elől a frankföldi Fürthből. A Harvardon Metternichről, a 19. század egyik legbefolyásosabb államférfijáról írja a szakdolgozatát – 388 oldal terjedelemben, ami miatt az elitegyetem később terjedelmi korlátozást vezet be.

    Kissingernek sok közös vonása van szakdolgozatának tárgyával: oroszlánszerepe volt jól kiszámított sakklépéseinek abban, hogy a sikerült megteremteni a hidegháborúban egymással szemben álló atomhatalmak közötti kényes egyensúlyt. Az észak-vietnami kommunistákkal folytatott titkos tárgyalásai biztosították a viszonylag rendezett amerikai kivonulást Indokínából, miközben sokáig ellenezte a háború korai lezárását. Azt írta erről Nixonnak, a csapatkivonás olyan, mint a sós mogyoró: az emberek egyre többet akarnak majd belőle.

    Kissinger nyitott Kína felé, sikerült megnyernie Mao Ce-tungot stratégiai partnernek, ezzel szalonképessé tette a pekingi nómenklatúrát. A mai napig csodálattal beszél „a kínai bölcsességről”. Latin-Amerikában bismarcki reálpolitikát folytatott, Chilében támogatta Augusto Pinochet tábornok diktatúráját. Azt vallotta: a nyugtalanság mindig veszélyesebb, mint az igazságtalanság; egy működőképes hatalmi egyensúly fontosabb, mint az emberi jogok.

    Ez a politika azonban sokszor ütközött Amerika önmagáról alkotott képével. Az ország minimum meg akarja váltani a világot, de, ha lehetne, újrateremteni. Ám mindemellett még azt is akarja, hogy szeressék, s ezt a kívánságot Kissinger nem tudta, s nem is akarta valóra váltani. Kissingert ellenfelei jobb esetben „német akcentussal beszélő manipuláló szörnyetegként”, rosszabb esetben „háborús bűnösként” emlegették, aki – mint Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai újságíró fogalmazott – „úgy hazudik, ahogy más levegőt vesz”.

    A Kissinger-féle realizmus azonban ma is érvényes – állapította meg a Der Spiegel, s a jelenlegi elnök, Barack Obama politikáját hozta föl példának.  

    A választási küzdelemben Obama „a világ idealista polgárának” mutatta magát, de amint hatalomra került, már azt a bölcsességet követte, hogy az idealisták szép beszédeket mondanak ugyan, a politikát azonban a realisták alakítják.

    Az elnök józanul belátta, hogy a háborúskodásokba belefáradt amerikaiak inkább odahaza kívánják a haladást, semmint a világ más részein. Így aztán fenyegeti ugyan Bassár el-Aszad szíriai diktátort, tenni azonban vajmi keveset tesz. Amint azt Kissinger Chilével kapcsolatban csinálta, Obama is szívesen fordítja félre a fejét, ha Amerika szövetségesei Bahreinben, vagy Szaúd-Arábiában szolgaságban tartják népüket, vagy Kína zaklatja az ellenzékieket. Jacob Heilbrunn, a The National Interest külpolitikai magazin szerkesztője „neokissingerizmusnak” nevezte a mostani elnök külpolitikáját. 

    Kissinger realista ugyan, de van egy gyengéje: hiú, s sohasem volt számára mindegy, hogy mások mit gondolnak róla. Irigykedhet arra, hogy Obamát a világ legtöbb részén nagyon kedvelik, bár hidegvérűen cselekszik. A 90. születésnapon azonban kedvét lelheti abban, hogy az elnök egyre inkább hasonlít rá – írta a Der Spiegel.