A férfi, aki megölte bin Ladent

Az egykori kommandós, aki a gyilkos golyót repítette bin Laden fejébe, úgy érezte, az Egyesült Államok kormánya cserbenhagyta. 16 év szolgálat után leszerelt, nyugdíj, állás és megfelelő védelem nélkül maradva. A veteránok sajátos helyzetét kívánta megvilágítani, ezért döntött úgy, vállalja a szócső szerepet és kitálal.

2011. május 2-án az Egyesült Államok hadseregének elitcsapata, a SEAL Team 6 kommandósai a pakisztáni Iszlámábádban a CIA közel tíz évig tartó hajtóvadászata és elemzői-federítői munkájának eredményeként megölték az al-Kaida vezérét, Oszama bin Ladent.

A SEAL Team 6 az USA egyik legjobb katonai egysége. Ők az elitek elitje, a legkeményebb kiképzést kapják annak érdekében, hogy fizikálisan és mentálisan is a legjobbakká váljanak, váratlan helyzetekben is zökkenőmentesen együtt tudjanak működni. 

Phil Bronsteinnek, a Center for Investigative Reporting tapasztalt újságírójának lehetősége volt interjút készíteni a férfivel, aki végzett bin Ladennel, akit biztonsági okokból, személyazonosságának védelme céljából Lövésznek nevez. Az esetleges bosszú-terrortámadások fényében kiemelt fontosságú a névtelenség. Bin Ladent saját köreiben már-már prófétaként tisztelték, így a kommandós és családja nyilván a terrorszervezet célpontjává válnának. Története bemutatásával a Lövész elsősorban a hasonló helyzetben lévő veterántársaira kívanja irányítani a figyelmet. Mivel maradandó testi sérülései miatt nem tudott optimálisan teljesíteni az elitcsapatban, úgy döntött, a nyugdíjazási szolgálati idő teljesítése előtt elhagyja a haditengerészetet, melynek következtében nyugdíj és állás nélkül maradt.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági minisztere, Leon Panetta szerint bin Laden korunk leghírhedtebb terroristája, a gonoszság első számú híressége volt, aki több mint egy évtizeden át az amerikai kollektív kultúra túlságosan nagy részét emésztette fel. Nem csoda, hogy bin Laden halálhírét országszerte kitörő lelkesedés fogadta. Sokféle történet látott napvilágot az al-Kaida vezér kiiktatásával kapcsolatban, amelyek között, a hivatalos forrásokat is beleértve, voltak pontatlanságok. Az akciót véghez vivő kommandósok az egyetlenek, akik pontosan tudják, mi is történt valójában azon a májusi napon, ők azonban saját maguk és családjuk védelme érdekében anonimitásba burkolóztak, profikhoz méltóan hallgattak. Eddig. 

Miután a Lövész szembesült azzal, hogy 16 év szolgálat után se nyugdíjat, sem egészségügyi ellátást, se védelmet nem kap a nemzettől, melyért életét kockáztatta, úgy döntött, kitálal. Tarthatatlan, hogy a férfinek, aki sikeres és különösen veszélyes küldetések sokaságát tudhatja maga mögött, bizonytalan az egzisztenciája a civil életben, és ezzel nincs egyedül. Tetőzi a problémát, hogy azok a veteránok, akik rokkantsági kérelemmel fordulnak a Veteránügyi Minisztériumhoz (Department of Veteran Affairs), átlagosan több mint kilenc hónapot várnak a döntésre. Közel 820 000 veterán van ebben a helyzetben, köztük a Lövésszel.

Mike Myatt, a Marines Memorial Center vezérigazgatója szerint szörnyű, hogy ezeknek a katonáknak, akik generációjuk legjobbjai, üres kézzel kell kisétálniuk az ajtón. A veteránok magas munkanélküliségi rátáját és esetleges hajléktalanságát méltatlannak és elfogadhatatlannak tartja. Szerinte az Egyesült Államok a legsikeresebb nemzet, ahol civilekből katonát képeznek, fordítva azonban a legsikertelenebb. A civil életbe való visszatalálás nem zökkenőmentes az egykori katonák számára, amit mi sem mutat reprezentatívabban a hadseregben öngyilkosságot elkövető tisztek számának növekedésénél. 

Gyors megoldást követel a leszerelő veteránok társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése. A folyamatosan zajló csapatkivonások egyre több veteránt jelentenek. Az akár 20 évig szolgáló katonák sajátos, a civilektől távol álló világban élnek. A Lövész elmondása szerint a leszerelés után többségük nem tud mit nyújtani a társadalom számára. A háborús körülmények miatt nem mindennapi eseményekkel szembesülnek, ami megváltoztatja őket. A szolgálati idő, különösen a harcokban való részvétel nem törlődik ki egykönnyen az emlékezetükből azzal, hogy fizikailag már nincsenek a helyszínen, a bevetések hatásai velük maradnak. A profi kommandósok akár évi 300 napot is távol töltenek családjuktól, mialatt küldetéseiket teljesítik. Amikor nem a harctéren küzdenek, társaikkal edzenek. Emiatt elzárkóznak, kerülik a társasági életet, barátaik és kollégáik személye egybeesik. Nem csoda, hogy hivatásuk gyakran házasságuk rovására megy. A Lövész is elvált, volt feleségével azonban jó kapcsolatot ápol. A nő elmondása szerint a Lövész prioritásai szerint elsősorban SEAL, másodsorban apa és harmadsorban férj. A feleségek is hasonlóan kasztosodnak, ezért gyakran Rózsaszín Szakasznak is nevezik magukat.

Így kezelné az USA a hőseit? Akiket Obama a legjobbak legjobbjainak, Biden a világtörténelem legkiválóbb harcosainak nevezett? Érdekes ellentmondás mutatkozik a hangzatos szavak és a valóság között. Az elnök a 2012. november 11-én tartott veterán-napi megemlékezésen kihangsúlyozta, a nemzet hálás minden egyenruhásnak, aki valaha az Egyesült Államok szolgálatában állt, illetve kijelentette, nem lehet, hogy a leszerelőknek megélhetésük miatt kelljen aggódnia, miközben a lehető legtöbbet, az életüket kockáztatták az országért. Szent kötelességnek nevezte a veteránokról és családjukról való gondoskodást. State of the Union beszédében is nyomatékosította, elkötelezett az ország veteránjai helyzetének javításában. Ennek eszközét többek között juttatásokban, oktatásban, átképzésben, munkahelyteremtésben és mentális egészségükről való gondoskodásban látja. A First Lady, Michelle Obama és Jill Biden, az alelnök felesége mindketten személyes ügyüknek tekintik a veteránok társadalomba való visszailleszkedésének elősegítését, de ezek megmaradnak a gesztusértékű kijelentések szintjén.

A Lövész történetének megosztása remek lehetőséget nyújtott arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek a hányatott sorsú veteránok. Bin Ladenról az egész világ hallott, így a tény, hogy aki végül végzett vele, nem kap megfelelő támogatást az országától, kellően felkeltette a figyelmet, és rávilágított a rendszer hiányosságaira. 

Az események következményeként a Lövész több privát megbeszélést is folytathatott kongresszusi vezetőkkel a probléma megoldása érdekében. Úgy tűnik, eljött a változás ideje. Egy kongresszusi tanácsadó, aki jelen volt a találkozókon, a Lövész érvelését nagyon meggyőzőnek találta. Elmondása szerint ritkán beszélt magáról, inkább az egységét helyezte előtérbe, melyben szolgált, és a veteránok kollektív problémáira nyújtandó megoldás kidolgozását sürgette. A találkozón Bronstein is jelen volt. Elmondása szerint a Lövész kiállt amellett, hogy rövidebb szolgálati idő teljesítése után is járjon nyugdíj, automatikusan jogosultak legyenek egészségügyi ellátásra, továbbá biztosítsanak megfelelő munkafeltételeket számukra. A Lövésznek egyébként leszerelése után egy tanúvédelmi programhoz hasonló védelmet ajánlottak fel, kamionsofőri állással. Ha ezt elfogadja, meg kellett volna szakítani a kapcsolatot ismerőseivel, barátaival.

Miután Bronstein sztorija napvilágot látott, a CIR közel 500 emailt kapott, a legkülönfélébb segíteni vágyó magánszemélyek ajánlataival: volt, aki seattle-i házát ajánlotta fel, más álláslehetőséget kínált. Ez is mutatja, ezeket a problémákat meg lehetne oldani, az emberek hálásak és készek segíteni, talán csak egy szócső-szerep betöltésére volt szükség. A Lövész megköszönte a lehetőségeket, nagyra értékeli a széleskörű támogatottságot és a nagylelkűséget, amit az Egyesült Államokon belül és nemzetközi szinten kiváltott története, ugyanakkor leszögezte, ez nem róla szól, az ő elsődleges célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a hasonló esetekre, nem azért hozakodott elő történetével, mert szánalomra vagy alamizsnára vágyott. Reméli, ezáltal végre megkezdődik a szükségszerű folyamat, ami megjavítja ezt a rosszul funkcionáló rendszert. Tudja, őt is kötik a titoktartási szabályok és az egysége iránti lojalitás, azonban a történet nyilvánosságra hozatalában látta az egyetlen utat a változás kiprovokálására.