Nehézkes megbékélés balkáni módra

A szerbiai választásokat követően hivatalosan most találkozott először a két délszláv miniszterelnök. A belgrádi tárgyalások célja egyértelműen az volt, hogy hosszú hónapok után ismét lelket öntsenek a már sokadjára sárba tiport „jószomszédi” kapcsolatokba. Azonban a jelek alapján azt sem lehet kizárni, hogy mindehhez igen kényes témát választott az egyaránt fiatal szerb és horvát kabinet.

A délszláv háborúk borzalmait követően többnyire állítható, hogy Szerbia és Horvátország lehetőségeikhez mérten igyekeztek jó szomszédjai lenni egymásnak. Az elmúlt években a volt jugoszláv tagköztársaságok sokszor még az igen kényes kérdések mentén is képesek voltak arra, hogy önnön fejlődésük érdekében megtalálják azt a bizonyos közös nevezőt. Azt a mindenki számára elfogadható, s némely területen igen szorossá váló kapcsolatrendszert, mely az utóbbi hónapokban megrogyni látszott.

Tényként kezelhető, hogy Zágrábban a politikai elit nem fogadta kitörő lelkesedéssel a radikális múlttal rendelkező Tomislav Nikolić szerbiai elnökké választását, de a Hágában másodfokon felmentett horvát tábornokokért sem ejtettek túl sok örömkönnyet a Belgrád utcáin tüntető emberek.

Ilyen előzmények után utazott Zoran Milanović horvát miniszterelnök Belgrádba, ahol szerb kollégájával folytatott puhatolózó, ugyanakkor a témákat ismerve minden bizonnyal igen kimerítő tárgyalásokat.

A beszámolók szerint ugyanis a két kormányfő nem csupán olyan területek kapcsán egyeztetett, mint az európai integráció vagy a manapság mindenhol elsődleges prioritást élvező gazdaság, hanem szóba kerültek a két délszláv ország által mindmáig lezáratlan kérdések is. Így példának okáért a menekültkérdés, a még rendezetlen határszakaszok ügye, illetve az is, hogy Horvátország és Szerbia a mai napig kölcsönösen háborús bűnök elkövetésével vádolja egymást a nemzetközi fórumokon.

A fentebb látható, s egyben a két ország kapcsolatait beárnyékoló kérdéskörök ellenére a kormányfők mindenképpen pozitívan ítélték meg belgrádi találkozójukat. Ivica Dačić, Szerbia miniszterelnöke sajtótájékoztatóján nem is mulasztotta el felhívni arra a figyelmet, hogy a délszláv államok közötti rendezett viszony alapfeltétele a térség biztonságának és fejlődésének. Horvát partnere hasonlóképp vélekedett, majd biztosította a szerb kormány első emberét arról, hogy Zágráb biztosan nem fog akadályokat görgetni Belgrád uniós célkitűzései elé.

Zoran Milanović emellett kormánya azon álláspontjára is rávilágított, hogy a két nemzet között húzódó falakat mindenképpen le kell rombolni, s most nincs idő azon merengeni, hogy ki is emelte azokat. A horvát kormányfő szerint itt az ideje, hogy mindkét ország önmérsékletet tanúsítson bizonyos kérdések mentén, amelyek bizony érzékenyen érinthetik a szomszédos állam közvéleményét.

Hogy lesz ebből megbékélés?

Kétségtelen, hogy a fagyosnak nevezhető időszakot követően már önmagában a kétoldalú találkozó létrejötte is pozitívumként értékelhető, azonban az álláspontok valódi merevségégét egyértelműen bizonyítja, hogy a belgrádi tárgyalások másnapján a szerb külügyminiszter már keményebben nyilatkozott a Večernje novosti újságíróinak. Ivan Mrkić szerint ugyanis elvárható Zágrábtól, hogy a horvátok vonják vissza először népirtásra vonatkozó keresetüket a Nemzetközi Bíróságon, mondván: „ők pereltek először”.

Ezzel párhuzamosan – nyilván a megbékélés jegyében – a szerb igazságügyi miniszter azért utazott Hágába, hogy meggyőzze Serge Brammertzet, az ICTY főügyészét arról, szervezetének minden lehetséges lépést meg kell tennie a november közepén felmentett horvát tábornokok ítéletének felülvizsgálatáért.

Mátraházi Tibor