Európában semmi sem működik jól a német-francia tengely nélkül

A Frankfurter Allgemeine Zeitung október 24-i számában Michaela Wiegel, a lap riportere Hubert Védrine volt külügyminiszterrel beszélgetett, ai jelenleg Francois Hollande elnök tanácsadója. Terítékre került a többi közt a német-francia kapcsolatok jelenlegi állása, az európai adósságválság és a NATO- szerepvállalás is. Az interjú aktualitását több nemzetközi esemény adta, mint például a ludwigsburgi 50. évforduló vagy az októberi EU-csúcs.

Merkel és Sarkozy szívélyes viszonya

Angela Merkel és Nicolas Sarkozy kapcsolata a régi német-francia megbékélés időszakára emlékeztetett sokakat, amikor is az együttműködés eredményeként szárnyalt a Közösség politikája, gazdasága, kulturális élete. A német kancellár és a francia köztársasági elnök hamar egymásra találtak, gyakorta lehetett látni őket, amint jókat nevetve beszélgetnek egy-egy európai vagy nemzetközi konferencián. Persze kettejük viszonyát is jellemezték olykor a nézeteltérések, de alapvetően egy kiegyensúlyozott német-francia tandemet alakítottak ki, a „Merkozy” párost. Jól jelzik ezt azok a közös indítványok, politikai és gazdasági lépések, amelyek Sarkozy utolsó elnöki ciklusára estek. Merkel és Sarkozy együtt kampányolt az unióban az adósságválság mielőbbi megoldásáért. Decemberben megállapodtak egy reformsorozat elindításában, amely tartalmazta egy új EU-szerződés megalkotását, rendszeres találkozók szervezését, a szankciók intézményének komolyan vételét, az ESM beindításának előbbre hozatalát. Hónapokig írtak a nemzetközi médiumok kettejük „arroganciájáról”, „az EU-nak ártó, önös érdekeket követő” magatartásukról. Szembementek a többi 25 országgal, és csak ritkán találtak támogatókra.

Terveik mégis megvalósulni látszottak. Még inkább az „összetartozásukról” erősítette meg a nemzetközi életet az a beszéd, amelyben Angela Merkel kijelentette: ő Nicolas Sarkozy győzelmét várja a francia elnökválasztáson. Bár a pártatlanság etikáját erősen sértette Merkel személyes véleménye, érthető, hogy a jól bevált kollégához ragaszkodott volna a jövőben a szocialista Hollande-dal szemben. 

Merkolande?

Elődjével ellentétben a májusban megválasztott Hollande óvatosabb, kerüli a gyors reakciókat, minden kollégával külön-külön egyeztet. Míg Sarkozy szinte kisajátította a külpolitikát, addig Hollande – talán a külpolitikában való járatlansága miatt – egész stábot épített maga köré, sőt előszeretettel konzultál a diplomatákkal is. Ami az uniós gazdasági ügyeket illeti, már kampánybeszédében is kifejezte azt a célját, hogy Franciaországnak lazítania kell a német barátságon, a berlini válságkezelési ötletekkel szembe kell helyezkednie. Nem csoda tehát, hogy a Merkel-Hollande együttműködés meglehetősen új kezdetet vett. A továbbgyűrűző válság azonban tett róla, hogy Hollande ellenállása némiképp megtörjön. Manapság egyre ritkábban hallani francia kirohanásokat a németek ellen, sőt, néha elhagyja a francia elnök száját a német-francia tengely erősítésének és fontosságának gondolata is. A Merkozy párost felváltó Merkolande duóról azonban korai lenne még beszélni. A jég megtört, ehhez kétség sem férhet. 2012. szeptember 22-én a francia elnök részt vett a ludwigsburgi megemlékezésen, ahol de Gaulle 50 évvel ezelőtti beszédéhez hasonlóan ő is megszólította a német fiatalokat, a francia barátságok ápolására ösztönözve őket. A várakozásokkal ellentétben az októberben megtartott EU-csúcs is gördülékenyebben zajlott, igaz, német-francia „összezördüléssel” indult. Ugyanis míg a francia elnök a bankuniót szeretné a lehető leghamarabb tető alá hozni, addig Angela Merkel a költségvetések feletti ellenőrzés megszigorítását tartja a legégetőbb lépésnek. 

A különbségek nem feltétlenül vezetnek rosszra

„Német-francia párosról Németország újraegyesítése óta nem beszélhetünk. Valójában már azt

megelőzően is túl szentimentálisnak tartottam ezt a kifejezést. A német-francia kapcsolatok nagy pillanatai, amelyek Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt vagy Francois Mitterrand és Helmut Kohl időszakára estek, valóban jelentősek voltak, mivel mindkét országot Európa motorjaként emlegették. Ma már nem ez a helyzet” – válaszolta a Frankfurter Allgemeine Zeitung kérdésére Hollande külpolitikai tanácsadója. 

Arra, hogy miért nem hisz a francia baloldal a német-francia kapcsolatok felélesztésében, azt felelte, hogy „a francia félnek nehéz napirendre térnie a felett, hogy Németország a legfontosabb európai gazdasági hatalommá, és ezáltal a legfontosabb politikai hatalommá vált. Meg kell jegyezni azonban, hogy egy német-francia egyetértés nélkül Európában semmi sem funkcionál megfelelően. Nincsen alternatíva; még a németek számára sem. Ezért lehetséges az, hogy újra német-francia kapcsolatokról beszélnek. Angela Merkel és Nicolas Sarkozy elég rosszul indított. Végül mégis kialakult az a nézet, hogy a német-francia páros újra egymásra talált. Szerintem ez csak egy „optikai csalódás” volt. A kancellár megértette, hogy a németek által szorgalmazott, eurozónán belüli szigorú költségvetési fegyelem eléréséhez szüksége van a német-francia „bélyegre”. Nicolas Sarkozy profitált ebből a helyzetből, és ez így rendben is volt.

Wiegel ezt követően a jelenlegi elnökről kérdezte Védrine-t, akinek az a meglátása, hogy Hollande a megválasztása óta a német-francia kapcsolatok kiegyenlítésére törekszik, például azzal, hogy szövetségre lép a spanyolokkal és az olaszokkal. A szakértő szerint azonban ez nem azt jelenti, hogy szét akarja rombolni a már meglévő német-francia viszonyt. Mint mondta, „biztos vagyok benne, hogy gyakran leszünk más nézőponton, de mindig arra fogunk törekedni, hogy minél több területen szülessen együttműködés. A bankunióról hozott kompromisszum jó példa erre.”

A beszélgetés során kitértek Védrine pártjára, a szocialistákra, akik meglepő módon nem értenek egyet Hollande-dal minden kérdésben, például a fiskális paktumot illetően sem. Védrine szerint a fiskális paktum lényege az, hogy végre komolyan vegyük a Maastrichti Szerződést, hiszen alig pár évvel az aláírása után Németország és Franciaország egyaránt megszegte az abban foglaltakat. A tanácsadónak az a véleménye, hogy nem szabad úgy tennünk, mintha a fiskális paktum egy teljesen új dolog lenne. A paktum, a maga kötelező kontrollfolyamatával a garancia a maastrichti kritériumokra; általuk a nagy országok is tartják magukat a vállalt kötelezettségekhez. 

Ami a szocialistákat illeti, nem gondolták, hogy az eurozónán belül a kezdeti hónapokban ilyen jelentőségű döntéseket kell meghozni. „Az Európai Szemeszter például tömérdek változást jelent – mondja Védirne. A költségvetések megtervezése a Bizottsághoz kerül, amely észrevételekkel élhet, és azonnali szankciókat róhat ki. Hasonló a helyzet az Európai Parlament és a Hatos Csomag kapcsán. Kötelezzük magunkat arra, hogy a gazdaság- és büdzsépolitikai döntéseinket harmonizáljuk, később pedig az sem elképzelhetetlen, hogy az adópolitikánkat is. Amikor az eurót bevezették, növekedési periódusban voltunk, nem kellett a gazdasági növekedés miatt aggódnunk. Mára megváltozott a helyzet. Jelenleg azon vagyunk – eddig sajnos kevés sikerrel -, hogy a növekedéspolitikát konszolidációs politikával kombináljuk az eurozónán belül. Ennek sikerén sok múlik minden európai számára, még Németországnak is.”

A volt külügyminiszter óvatosságra int mindenkit egy új európai szerződéssel kapcsolatban. Véleménye szerint egy új szerződés gondolata túl korai még, ráadásul az ötlet hátterében a német belpolitikát és a közelgő választásokat sejti. Szerinte Merkel asszonynak kampányolnia kell, meg kell mutatnia az adófizetőknek, hogy megfelelően képviseli az érdekeiket. Ezzel magyarázható, hogy újra felvetette a politikai unió tervét. Ha jobban megvizsgáljuk ugyanis, hogy ő mit ért a kifejezés alatt, kitűnik, hogy a legfőbb célja vele az otthoniak megnyugtatása. „Ha végiggondoljuk először az ötletet,  kérdések sora merül fel. 27 vagy 17 országra vonatkozzon a szerződés? Az Egyesült Királyság biztosan nem venne benne részt. Tételezzük fel, hogy 17 országra korlátozzuk: az eurotérség 17 állam- és kormányfője közül ki az, aki hajlandó lenne lefolytatni egy újabb hosszú vitát a tervezett szerződésről? És hogyan zajlana a ratifikációs procedúra? Ha Németországban népszavazást tarthatnak erről, akkor más országoknak is joguk van referendumot kiírni. De vajon hol lenne ez sikeres? Európának ilyen jellegű előrelépésre egyelőre nincs szüksége. Intelligens növekedéspolitika és új bizalom kell” – fogalmazott ezzel összefüggésben Védrine.

Wiegel a felől is érdeklődött, vajon melyek azok a területek, amelyeken Védrine elképzelhetőnek tartja az újabb együttműködést. Az exkülügyminiszter egyértelműen leszögezte, hogy nincs európai energiapolitika, így ezen a téren nem valószínű a közös munka. Németország és Franciaország ráadásul teljesen más nézeteket vall a kérdésben. A francia politikus szerint meg kellene próbálnia együttműködni a két országnak olyan ügyekben, amelyek terén nincsen alapvető nézeteltérésük. Ilyen például a megújuló energia vagy az energiatakarékosság, amelyek kutatását közösen szorgalmazhatnák. Hogy megegyezésre juthatnak-e vajon az orosz földgáz, az atomenergia vagy a palagáz kérdésében, nem hiszi, de úgy véli, találhatnak közös nevezőt. Ehhez azonban Németországnak fel kellene hagynia az atomenergia ellenes propagandával. 

Védrine jelenleg Francois Hollande számára készít jelentést a francia biztonságpolitikáról, illetve értékeli benne Franciaország visszatértét az integrált NATO-struktúrába. „A két ország ezen a téren sem hasonlít – állítja a szakember. Számomra úgy tűnik, hogy a különbség még annál is nagyobb, mint a Schmidt-, Kohl- vagy Schröder-korszak alatt volt. Egyfajta német fejlődésről van szó, de ezt nem kívánom értékelni. Úgy gondolom azonban, hogy Westerwelle külügyminiszter úr jól testesíti meg a németek magatartását. Németország pacifista hatalomként tekint önmagára, emellett mint Európa legfontosabb gazdasági hatalma óriási befolyással is bír. Miért nem vállal akkor Németország nagyobb szerepet más területeken is? Nem takarózhat a történelmi múlttal, napjaink Európáját már nem határozzák meg a versailles-i szerződésben foglaltak. Őszintén nem értem mi akadályozza meg őket abban, hogy nagyobb szerepet vállaljanak a nemzetközi politikában és a katonai akciókban. Németország igazi nagyhatalom lehetne, amely békés, de nem pacifista”. Ami a németek NATO-s szerepvállalását illeti, szerinte a németek túl kényelmesek a NATO-ban. Úgy véli, hogy csak azért, mert a két ország tag, még nem kellene alávetnie magát a szövetségi pozícióknak, különösen ebben az időszakban, amikor Amerika nyitottabb az európai ügyeket érintően. „Miért ne dolgozhatnánk ki egy közös és önérdekkövető európai javaslatot a NATO-n belül és a NATO számára?” – teszi fel a kérdést. 

Az utolsó kérdésre, miszerint mi áll az európai biztonságpolitika útjában, Védrine a következő választ

adta: „Amikor krízishelyzetről vagy az EU vezető szerepéről tárgyalunk, Németország mindig a civil aspektusok figyelembe vételét erőlteti, és amennyire csak lehet, gátolja a katonai beavatkozást. Európa azonban nem egy NGO, Európa potenciális nagyhatalom. Remélem, hogy a líbiai válságban tanúsított magatartás, valamint az EADS és a BAE fúziójának megvétózása nem a német fél utolsó szava volt”.

Felhőtlen német-francia barátságról tehát továbbra sem beszélhetünk, de jól látszik, hogy a kezdeti hűvös Merkel-Hollande viszony oldódásnak indult. Az EU-t sújtó válság mindenképpen megköveteli a két ország együttműködését, még ha vannak is nézeteltéréseik. Védrine szavai azonban bizalomra adnak okot.