Marad Németország az unió pénztárosa?

Vezetés vagy távozás? – tette fel a kérdést Soros György az Economistnak írt jegyzetében. A Külügyi Intézet Kávé és külpolitika c. rendezvényén Németország az Európai Unió jövőjében betöltendő szerepe és a válságból kivezető lehetséges megoldások kerültek terítékre. A Kitekintő helyszíni tudósítása.

Németország az Európai Unióhoz túl nagy, a világnak elég kicsi – emelte ki Kiss J. László, a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatója, majd rámutatott, hogy Németország külpolitikája főbb tételeiben változatlanságot mutat a második világháború óta, ezt sem a berlini fal leomlása, sem pedig a 9/11-es amerikai terrortámadás nem befolyásolta. A német külpolitikát mindig meghatározta a nyugattal való visszavonhatatlan összetartozása és az európai integráció pénztárosának szerepe, amely részben saját érdekük is volt. Számos olyan kritikáról hallani, amely Berlint azzal vádolja, hogy kizsákmányolja a kontinens országait, komparatív előnyeit érvényesítené az EU-ban, amely számára csak egy keret, és amelyből való kilépés kisebb „költséggel” járna, mint a tőle függő tagállamoknak.

 Az Egyesült Államok Európából való kivonulása után a Német Szövetségi Köztársaság próbálta meg betölteni a kialakult űrt. A győztes hatalmaktól megkapta a lehetőséget, hogy bizonyos területeken – főképp a gazdaságban – domináns szerepre tegyen szert. Az európai életszínvonal emelkedésének és az integráció megerősödésének fő finanszírozója így Németország lett, egyben rehabilitálva magát a második világháború után. Visszatért tehát a hatalom egy meghatározott formájához, ám már nem katonai, hanem pénzügyi-gazdasági (geoökonómiai) téren állhatott az élre. A világgazdaság nem önfenntartó, kell egy ország, amely magára vállalja a rezsiköltségeket – magyarázza Kiss –, ahogy Amerika is tette. Berlin vezető szerepe a kőbe vésett német antiinflációs politika lazítását jelentené, az adósságok elengedését. Van-e olyan erős Németország, hogy magára vállalja Olaszország és Spanyolország adósságát? – teszi fel a kérdést. Az infláció közveszély – állapította meg Rácz Margit, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Világgazdasági Kutatóintézetének kutatási igazgatója. Meglátása szerint, míg a vita az infláció és a monetáris lazítás körül folyik, addig az árszínvonal-emelkedés hatása súlyos szociális kérdéssé fog válni az elkövetkezendő években.Megfogalmazása szerint a gazdasági-monetáris unió alkalmatlan a továbbmélyítésre, mert annak sosem volt politikai felépítése. A válság felszínre hozta az alapvető problémákat: a bankrendszer nem az európai rendszerben integrálódott, hanem a világban. Ennek ellenére, amikor a bankok bajba jutottak, a nemzeti költségvetésekből kerültek kimentésre. Szakértők ekkor mikro- és makroszintű előrejelző rendszerek kiépítését kezdeményezték, elkerülendő, hogy a jövőben hasonló esetek forduljanak elő. A görög csőd fenyegetésének növekedésével azonban egyértelművé vált, hogy ezek a rendszerek nem működőképesek. A déli országok fő problémája, hogy olcsó hitelből utolérte életszínvonalban a többi országot, de nem teljesítenek jól sem termelékenység, sem versenyképesség szempontjából, így a hitelek nem fenntarthatóak.    A kutatási igazgató kiemelte, hogy az unió mélyítésével kapcsolatban fogalomzavar tapasztalható: bankfelügyeletről van továbbra is szó, a bankunióról még csak ötletelés zajlik. Ha az Európai Központi Bank kapja meg a bankfelügyeleti szerepet, hatezer bankot nem képes ellenőrizni. Ezek a bankok tele vannak kelet-közép-európai leányvállalatokkal, amelyek nem tagjai az eurózónának. Hogyan működjön a bankfelügyelet? – tette fel a kérdést. Kiss J. László szerint Berlin egy európai intézmény helyett inkább a nagyobb államoknak adna több befolyást a bankfelügyeletben. A bankunió és a fiskális unió csak vízió – zárta le beszédét Rácz Margit, kizárva egyben a közös költségvetés és az európai szociális rendszer létrejöttét is.

Kőrösi István, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa szerint a válságkezelés azért különösen nehéz, mert a tagállamok eltérő gazdasági helyzetben vannak, eltérőek voltak a gazdaságpolitikájuk. Az Európai Unió de facto mindig is többsebességes volt – közölte. Németország a kilencvenes évektől 2004 végéig egy lassú növekedési pályán állt, amellyel párhuzamosan az adósság is növekedő ütemű volt. 2004 után viszont technikailag sikerült egy felfelé ívelő pályára állítani az országot, javultak a beruházások, fogyatkozni kezdett az adósságállomány is. Mindez a technológiai előretörésnek volt köszönhető, nem pedig a restrikciónak vagy költségleszorításnak. A szükséges reformokat pedig Berlin ebben a konjunktúrában hajtotta végre.  Az európai válság további támogatása csakis a német pénzügyi pozíciók árán válhat valóra, ugyanakkor Németország nem akar olyan pénzügyi szerepet vállalni, mint az Egyesült Államok a világ pénzügyeiben. Berlin célja a minél kevesebb német hozzájárulás és szigorú szabályozás bevezetése a stabilitás érdekében, ám ez teljes ellentétben áll a kedvezményezett országok álláspontjával. Kőrösi István kiemelve: Németország sikerének alapja az integrációban maradás.