A XXI. század háborújára készül Amerika

A terrorellenes háború lezárultával a Pentagon Ázsiára fókuszál. Elkerülhető a fegyveres konfliktus Kína és az Egyesült Államok között?

A XXI. században Kína lesz Amerika legnagyobb gazdasági és katonai ellenfele, ez a felismerés nem új, és ma már senkit nem lep meg. Kína a világ második legnagyobb gazdasága, amely évente átlagosan 8-9 százalékos növekedést produkál, válság ide vagy oda, amely lehetővé teszi, hogy éves szinten 11 százalékkal növelje hadi kiadásait. Eközben az amerikai gazdaság jó, ha 2,5 százalékkal döcög, és a hadseregnek 10 év alatt közel 500 milliárd dollárt kell megtakarítania. Persze a Kínai Felszabadítási Hadsereg még így is évekre, ha nem évtizedekre van attól, hogy egy lapon lehessen említeni az amerikaival. Már a számbeli különbségek is meggyőzőek. Kínának mindmáig egyetlen repülőgép-hordozót sikerült építenie, míg Amerikának tizenegy van. Nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államok még a szűkösebb katonai büdzsével is közel annyit költ a fegyveres erőinek fenntartására és fejlesztésére, mint a világ többi országa összesen.

Kína nem jelent közvetlen katonai fenyegetést az Egyesült Államokra nézve – egyelőre. Arra viszont nem nincs garancia, hogy ez húsz év múlva is így lesz. Az amerikai katonai stratégák pedig a jövőre készülnek. A Pentagon januárban bejelentett XXI. századi védelmi stratégiája a Közel-Kelet helyett már az ázsiai-csendes-óceáni régiót jelöli meg az amerikai védelmi politika kulcsterületének. „A stratégia a jövőről szól. A demográfiai, geopolitikai, gazdasági és katonai trendek a csendes-óceáni térség felé mutatnak. A stratégiai kihívások, amelyekkel szembe kell néznünk nagyrészt innen erednek majd” – foglalta össze az új irányvonalat Martin E. Dempsey vezérkari főnök januári sajtótájékoztatóján. Leon Panetta védelmi miniszter néhány hónappal később a szingapúri biztonságpolitikai konferencián mindezt konkrét lépésekkel is alátámasztotta. Bejelentette, hogy 2020-ig az amerikai flotta 60 százalékát a csendes-óceáni térségbe vezénylik, a jelenlegi 50 százalék helyett. Az amerikai sajtó pedig napokkal később már arról cikkezett, hogy a hadsereg a II. világháború óta nem használt csendes-óceáni légi bázisainak felújítását tervezi. A többi között a tiniani repteret is újra használatba vennék. Innen szálltak fel a Japánra atombombákat dobó B29-esek.

A stratégiai irányváltás egyúttal szervezeti átalakítást is igényel. Az elmúlt évtized terrorellenes háborúi szárazföldi konfliktusok voltak, amihez sok katona kell. Kínával viszont kevés az esélye a szárazföldi háborúnak, így Pentagon a jövőben a légierőre és a haditengerészetre helyezi a hangsúlyt. Ezt az év elején benyújtott katonai büdzsé is tükrözi: a költségvetési javaslat az anyahajó- és tengeralattjáró-flottát, a nagy hatótávú bombázókat, illetve a pilóta nélküli robotrepülőket érintetlenül hagyja, miközben a hadsereg és a tengerészgyalogság létszáma drasztikusan csökken. A tervek szerint előbbi 570 ezerről 490 ezer főre, utóbbi pedig mintegy 200 ezerről 182 ezer főre esik vissza 2017-ig. Persze Amerikának még így is több katonája lesz, mint 2001 előtt volt.

Mindez azt is jelenti, hogy az amerikai hadsereg levonta az elmúlt évtized terrorellenes háborúinak tanulságait. Vagyis a jövőben nem terveznek az iraki és az afganisztánihoz hasonló „nemzetépítő” missziókat, abból az egyszerű okból, hogy az ilyen hosszú távú küldetések rengeteg erősforrást igényelnek, miközben a siker rendkívül törékeny. Az iraki és afganisztáni háború szakértői becslések szerint eddig több mint háromezer milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek. Ennek ellenére Irakban továbbra is fennáll a polgárháború veszélye, Afganisztánban pedig nincs garancia arra, hogy a NATO-erők 2014-es kivonulása után a tálibok nem veszik át ismét a hatalmat.

Az új frontvonal: a Dél-kínai-tenger

Bár a Pentagon általánosságban az ázsiai-csendes-óceáni térségről beszél, nem férhet kétség ahhoz, hogy a legfőbb veszélyforrást Kínában látják. Az amerikai katonai vezetés gyanakodva figyeli, ahogy Peking növekvő gazdasági hatalmát katonai erővel igyekszik alátámasztani. Kína szerint a haderőfejlesztés kizárólag védelmi célokat szolgál. Ez valószínűleg így is van. Viszont akarva-akaratlanul a kínai fegyverkezés lassan felborítja a törékeny délkelet-ázsiai erőegyensúlyt. Minél több kínai hadihajó sorakozik az ország déli partjainál, annál kevésbé érzi magát biztonságban Malajzia, a Fülöp-szigetek, Vietnam vagy épp Indonézia.

A kínai katonai erőfölényt hagyományosan az amerikai haditengerészet ellensúlyozza Délkelet-Ázsiában. A térség kisebb államainak ezért sokáig nem volt szükségük nagy haderőre. A békés gazdasági fejlődés záloga a csendes-óceáni amerikai flotta volt. Ez az egyensúly felborulni látszik. Míg Amerika a terrorellenes háborúra koncentrált a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, szövetségesei úgy érezték – még ha ez nem is feltétlen tükrözi a valóságot – magukra maradtak az egyre erősödő Kínával szemben, ezért maguk is hadseregfejlesztésbe kezdtek. Az elmúlt évtizedben a térség államai harmadával növelték védelmi kiadásaikat. Ebből a pénzből új tengeralattjárókat, hadihajókat, illetve vadászgépeket vásároltak. Bár fegyverkezési versenyről még nem beszélhetünk, a flották egyre nagyobbak és modernebbek, és erre a veszélyes trendre Amerika is felfigyelt. A katonai erőfitogtatásnak ugyanis épp a térség puskaporos hordója, a Dél-kínai-tenger a színtere.

A Dél-kínai-tenger már évtizedek óta feszültségforrás Kína és délkelet-ázsiai szomszédjai között. A tengeren elszórt többnyire lakatlan szigeteket Kína csaknem mind saját területének tekinti, amit a környező államok nem ismernek el. Pekingnek területi vitája van Vietnammal, a Fülöp-szigetekkel, Malajziával és Brunei-jel is. Hogy ezek a viták milyen könnyen elmérgesedhetnek, jól mutatja egy két hónapja történt eset a Scarborough-korallzátonynál, amelyet Peking és Manila is saját területének tart. A feszültséget az okozta, hogy a Fülöp-szigetek a zátonyhoz küldte egyik hadihajóját, mert ott – szerinte – engedély nélkül halásztak a kínaiak. Csakhogy a kínai kormány is odaküldte saját flottáját a halászok védelmére, így egy fülöp-szigeteki hadihajó nézett szembe közel 100 kínai hajóval. Bár lövés nem dördült, az eset diplomáciai visszhangja Washingtonig elért. A fülöp-szigeteki elnök személyesen látogatott el a Fehér Házba, hogy Barack Obama támogatását kérje. Az amerikai elnök óvatosságból nyilvánosan nem foglalt állást. Háború esetén viszont a manilai vezetés elvárná, hogy az Egyesült Államok a segítségére siessen. Ekkor a Washington nehéz dilemmával szembesülne: támogatja a Fülöp-szigeteket, és egyben kockáztatja a háborút Kínával, vagy cserbenhagyja, és ezzel elveszíti térségbeli szövetségesei bizalmát.

Tengerből kiálló sziklákért, egzotikus korallzátonyokért viszont nem szoktak háborúk kitörni. A felszín alatt egy sokkal nyomósabb érvnek kell lennie, amiért az egyébként gazdaságilag Kínától függő kisebb államok készek akár a fegyveres konfliktust is kockáztatni a „nagy testvérrel”. A Dél-kínai-tenger mélye becslések szerint 7 milliárd hordó nyersolajat és 25 ezer köbkilométer földgázt rejt, a lelőhelyek pedig sok esetben épp a vitatott hovatartozású szigetek közelében vannak. A dél-kínai-tengeri energia-tortából mindegyik állam a lehető legnagyobb szeletet akarja, Kína viszont az egészet lenyelné. Ez nem meglepő, hiszen a térség államai közül Kína mesze a leg-energiaéhesebb. Becslések szerint az ázsiai energiafogyasztás 2030-ig megduplázódik, és e növekedés fele Kínából származik majd.

Az Egyesült Államokat elsősorban nem a tenger mélyén rejtőző nyersanyagkincsek, sokkal inkább a vízfelszínen utazó konténerek érdeklik. A Dél-kínai-tengeren halad át több is a világ legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalai közül. Ide nyílik a Malakka,- a Sunda,-, a Lombok,- és a Makassar-szoros is, amelyeken keresztül a világ tengeri áruszállításának több mint fele zajlik. Az Egyesült Államok árukereskedelmének mintegy 30 százalékát bonyolítja ezeken az útvonalakon keresztül, így a Dél-kínai-tenger szabad hajózhatósága Amerika számára nem csak katonai, de gazdasági érdek is. Épp ezért bosszantja a washingtoni kormányt, hogy Kína szinte az egész Dél-kínai-tengert a sajátjának tekinti, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Peking mondja meg, ki hajózhat arra és ki nem. Az amerikai flottától is áthajózási engedélyt kérnének, amire Amerika szerint nincs jogalapjuk, ezért az amerikai haderő rendszeresen hajt végre felderítő műveleteket a pekingi álláspont szerint kínai felségvizeken. A kérdés az, hogy a kínai haditengerészet mikor próbálja meg ezt erővel megakadályozni, és mi lesz erre az amerikai válasz.

A legtöbb elemző szerint a fegyveres konfliktus esélye Kína és Amerika között egyelőre csekély. Washington és Peking aligha tenné kockára robosztus gazdasági kapcsolatait holmi területi viták miatt – szól az érvelés. Anatol Lieven, a londoni King’s Collage hadtudományi professzora viszont nem ennyire optimista. Kína hivatalosan a „békés felemelkedés” politikát követi, és a világ nagy részén fegyverek helyett gazdasági erejével hódít. Lieven szerint viszont délkelet-ázsiai szomszédjai ismerik Kína másik arcát is. A pekingi vezetés ma már a kommunista ideológia helyett nacionalizmussal legitimálja hatalmát. A hazafias érzelmek felkorbácsolásához pedig a dél-kínai-tenger területi vitái pont kapóra jönnek. Ez rendkívül veszélyes játék. Ha ugyanis eldördül az első lövés, a kínai lakosság elvárja majd a pekingi kormánytól, hogy kemény választ adjon. Márpedig ha háború lesz a Dél-kínai-tengeren, abba az Egyesült Államok is könnyen belesodródhat. Ez senkinek sem érdeke.

Bámer Bence

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »