Elnöki játszmák

Március 8-án a legmagasabb katonai parádé, valamint a tüntetők vuvuzela és füttykoncertje kíséretében búcsúzott húsz hónap után államfői hivatalától Christian Wulff, a Német Szövetségi Köztársaság tízedik elnöke. Horst Köhler 2010-es lemondásával együtt sorban a második, aki politikai okokból idejekorán kényszerül megválni hivatalától.

Távozása egy ígéretes, ám már két éve kisiklott politikai karrier teljes végét jelzi. A CDU ifjúsági szervezetének számító Junge Unionból kinőtt Wulff harmincéves kora óta töltött be magas párttisztségeket Alsó-Szászországban és szövetségi szinten. A kilencvenes években a Gerhard Schröderrel szemben ellenzéki CDU-frakció vezetője volt Niedersachsenben, majd 2003 és 2010 között a tartományi miniszterelnök tisztségét töltötte be. Erős tartományi és párthátterének köszönhetően 2008-at követően egyre többen emlegették Andrea Merkel lehetséges kihívójaként és utódaként a CDU szövetségi pártelnöki posztján, illetve végső soron a párt következő kancellárjelöltjeként is, aminek különös súlyt adott az Andok-paktumban való vélt vagy valós részvétele is. Mindezek ellenére Horst Köhler távozását követően Wulff elfogadta Angela Merkel ajánlatát, hogy a koalíciós pártok államfőjelöltje legyen és ezáltal jóváhagyta saját politikai semlegesítését is. Merkel zseniális politikai húzása volt, hogy úgy szabadult meg egyik legjelentősebb és legveszélyesebb pártbeli riválisától, hogy a politikailag teljesen neutrális államfői székbe emelte.

Wulff jelölése nem örvendett túlzott népszerűségnek, még a koalíciós pártok képviselői között sem. Számos tartományi FDP és CDU delegált szimpatizált nyíltan az SPD és Zöldek által közösen támogatott riválisával, az emblematikus Joachim Gauck-kal. Merkel kőkemény fellépésére és a pártfegyelem érvényesítésével való fenyegetésre volt szükség ahhoz, hogy az államfőválasztás harmadik körében Wulff többséget szerezhessen. Államfői karrierjének tragédiája, hogy bár első beszédében a nemzet összefogásának programját fogalmazta meg, megválasztásával és távozásával is alapvetően megosztotta a német társadalmat.

Zavaros vizeken

2011. december 13-án láttak először napvilágot azok a vádak, melyek szerint Wulff még alsó-szászországi miniszterelnökként kedvezményes, félmillió eurós hitelt kapott a személyéhez közel álló Egon Gerkeens nagyvállalkozótól. A gazdasági összefonódáson túlmenően csak hizlalta a botrányt, hogy Wulff vélhetően hazudott 2010-ben a közte és Gerkeens között fennálló üzleti kapcsolat tényét firtató kérdésekre a tartományi parlamentben, majd most megfenyegette a sztorit nyilvánosságra hozni kívánó Bild Zeitung főszerkesztőjét. Wulff érvei, hogy a hitelt baráti alapon nem Gerkeens-től, hanem annak feleségétől kapta és nem megakadályozni kívánta a történet napvilágra kerülését, csak késleltetni, míg külföldi útjáról hazatér, viszonylag szerencsétlennek bizonyultak, főleg, mivel már korábban is kényszerült bocsánatkérésre újságírókra gyakorolt politikai nyomás miatt. Lemondásának lehetősége már a botrány kirobbanásának napján felmerült, de Wulff kitartott, míg az egyéb előnyszerzési ügyeiben is vizsgálatot folytató hannoveri államügyészség a mentelmi jogának felfüggesztését nem kérte nyilvánosságra nem hozott, gazdasági szereplők által finanszírozott magánutazásai miatt. Visszalépését 2012. február 17-én jelentette be.

Ellentétben a második elnöki ciklusa elején hivatalosan a német gazdasági érdekek afganisztáni katonai érvényesítéséről szóló rossz mondatáért, a valóságban sokkal inkább személyes okok és politikai elszigetelődése miatt lemondott Horst Köhlerrel, Wulff ügyét nagyon komoly társadalmi felháborodás és tiltakozás kísérte. Különös pikantériát kölcsönzött a botránynak, hogy Wulff 1999-ben még a tartományi CDU-frakció vezetőjeként gazdasági előnyszerzés vádjával erőteljesen támadta és gyakorlatilag lemondásra kényszerítette Gerhard Glogowski szociáldemokrata miniszterelnököt, akitől utólag állami nyugdíját is részben meg kívánta vonni. Múltjának ez utóbbi pontja különösen az ő elnöki nyugdíja körüli vitákban bukkant fel gyakran és élesen. Hasonlóan ahhoz, ahogy 2000-ben a düsseldorfi repülős botrányban – melynek keretében állítólag vezető politikusok luxusprostituáltakkal fűszerezett magánútjait egy észak-rajna-vesztfáliai cég finanszírozta, majd adójából leírta – érintettnek vélt Johannes Rau államfőnek akkoriban szintén a lemondását követelte, mivel hogy a botrányban felbukkant vádak összeegyeztethetetlenné váltak az államfői poszttal.

Merkel lesz a nagy nyertes?

Az új német államfőválasztó gyűlés (Bundesversammlung) 2012. március 18-ra történő összehívására még Wulff utolsó hivatali napjaiban sor került. Angela Merkel újabb zseniális politikai húzása volt, hogy a Wulff visszalépése után – igaz, az FDP-vel folytatott némi koalíciós kardcsörte hatására, de – konszenzussal megválasztandó államfőjelölt személyére tett javaslatot, így február 19-n Joachim Gauck lett a CDU/CSU, SPD, FDP és a Zöldek közös jelöltje. A protestáns lelkész, NDK időkben demokratikus ellenzéki aktivista, magának azonban igazi nevet a Stasi-múlt feltárásával foglalkozó szervezet igazgatójaként szerző Gauck ellen csak a Die Linke és a szélsőjobboldali NPD indít jelölteket. Jelenleg Gauck kereken 1100 szavazatra számíthat az 1240-ből, ami első látásra is több mint elég a sikerhez.

Merkel taktikája, hogy két éven belül egyszerre szabadult meg egy jelentős pártbeli kihívójától és léphet fel egy kompromisszumkész, konstruktív és a pártérdeket szükség esetén háttérbe szorítani képes kancellárként, aki persze természetesen politikai tőkét kovácsolhat magának ebből a szerepből, működni látszik és célegyenesbe ért. Ami két éve elképzelhetetlen lett volna, de most politikai valóság: ő teszi Joachim Gauckot államfővé és ezáltal természetesen némileg pacifikálja is riválisát. Ám a kérdés, amire valószínűleg ő sem tud magának válaszolni, hogy mennyiben fogja ez a lépés az örökké szuverén és önálló Gauckot mérsékelni, ha – a német alkotmányos és politikai rendszerben egyébként nehezen elképzelhető módon – esetleg mégis konfliktusra vagy kenyértörésre kerülne sor köztük a jövőben.

Ha matematikailag Gauck már államfőnek is érezheti magát, a médiában még vannak ellenfelei. Február végén, március elején több alkalommal is tüntetést szervezett a Die Linke a volt lelkész jelölésével szemben. A Balpárt ellenjelöltje Beate Klarsfeld – nem véletlenül – a nemzetiszocialista múlt feltárásában szerzett magának érdemeket és mint ilyen, szimbolikus ellenképe Gaucknak. A párt és Gauck viszonyát azonban nem csak a Stasi-múlttal és az egykori NDK-val kapcsolatos viszonyuk és eltérő alapállásuk határozza meg, hanem Gauck egy korábbi kijelentése is, melyben a párt titkosszolgálati megfigyelését javasolta a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal által, mint a szövetségi köztársaság alkotmányos rendjét nem osztó politikai szervezetét. A Die Linkén kívül is szaporodnak, ha nem is jelentős számban, de érezhető médiajelenléttel Gauck egyéb ellenfelei is, akik a Sarazzin-vitában, a Stuttgart 21 projektben, vagy az internetes adatok rögzítésével és tárolásával kapcsolatban elfoglalt pozícióját kritizálják és tartják az államfői hivatallal összeegyeztethetetlennek. Gauck talán fejcsóválva olvashatja újra Wulff elnöki szűzbeszédét a nemzet összefogásáról és vethet számot azzal, hogy egy a nacionalizmust ab ovo elutasító plurális demokráciában mit is jelenthet az. Mindenesetre Gauck személye egyelőre még csak a radikálisok és a politikai periféria számára elfogadhatatlan, múltja, továbbá az 1100 szavazat a Bundesversammlungban pedig talán jó okot adhat a bizakodásra, hogy egy darabig nem lesz újabb búcsúdíszszemle a Bellevue palotában.