Egy szebb jövőről álmodó generáció mindennapjai

A dadaabi menekülttáborról az utóbbi hónapok éhínséghulláma kapcsán számtalanszor hallhattunk a sajtóban. Anyák éhező gyermekekkel, haldokló, csonttá soványodott idős emberek, családtagjaikat elvesztett, rémült menekülők néztek vissza ránk a képeken. Kevesebbet hallani azonban a táborok mindennapjairól, arról a generációról, akik ott nőttek fel és más valóságot nem ismernek.

Új kihívások Dadaab táborában

Dadaab menekülttábora Kenyában, a szomáliai határtól 100 kilométerre, sivatagos területen fekszik. 1991-ben a szomáliai polgárháború kitörése indokolta az akkor még csak átmeneti tábornak szánt létesítmény megnyitását. Azóta két évtized telt el, a szomáliai konfliktus mai napig sem csillapodott. A kezdetben 90 ezer fő befogadására tervezett komplexumban jelenleg 400 ezer ember él összezsúfolva, többségében szomáli nők és gyermekek. Sok fiatal már ott született, ott nőt fel és a jelenlegi helyzet következtében úgy tűnik, a közeljövőben is a tábor marad az otthonuk.

Halaszthatatlan problémát okoz a túltelítettség, amelyet az utóbbi években kitört kelet-afrikai szárazság és az al-Shabaab erőszakos jelenléte tovább súlyosbított. Már 2008-ban megkongatták a vészharangokat, és nemzetközi szervezetek hosszas tárgyalása után idén novemberre kibővítik a három részből (Hagadera, Ifo, Dagahaley) álló menekülttábort, amely már így is a világ legnagyobbjának számít.

A bővítés kényszermegoldásnak tűnik, a szükséghelyzetben történő segítségnyújtásnál nem kínál többet. A táborban az elmúlt két évtizedben felnőtt egy generáció, akik nem hagyhatják el a területet és nem rendelkeznek munkavállalási engedéllyel. Számukra a segítség, még ha létfontosságú is, könnyen börtönné változhat. Egyre nagyobb visszhangot kapnak azok a törekvések, amelyek az ott lakók hosszú távú letelepedésében kívánnak segíteni, szakiskolákat, munkalehetőségeket teremtve.

A munkavállalás és az önálló pénzkereset akkor sem lenne egyszerű feladat, ha a tábor környékén szabadon élhetnének a menekültek, mivel azt egy sivatagos, kietlen vidékre építették. A terület kiválasztása nem a véletlen műve, a kenyai hatóságok igyekeztek a szomáliai határ közelében, az értékes termőforrásoktól és az infrastruktúrától távol elhelyezni a létesítményt, elszigetelve a menekülteket a helyi társadalomtól, ezzel motiválva őket, hogy a konfliktus végeztével hazatérjenek. Ez a politikai állásfoglalás napjainkban sem változott.

Megérkezés a táborba

A táborba érkezés első lépését a regisztrációért történő sorban állás jelenti, amely átlagosan 12 napot vesz igénybe. Ez idő alatt az érkezők a táboron kívül, kezdetleges sátrakban vagy a szabad ég alatt próbálnak menedéket találni, elkerülni a sakálok és egyéb vadállatok támadását, túlélni. Az élet itt még nehezebb, megalázóbb és veszélyesebb, mint magában a táborban. Az átmeneti zónában nincsen WC, tisztálkodási lehetőség, vízlelőhely. A várakozók hosszú kilométereket kénytelenek megtenni, hogy vízhez jussanak, és noha a táborok fegyveres védettség alatt állnak, az átmeneti zónáról ez már nem mondható el teljes mértékben. Megerőszakolásokról, emberrablásokról számolnak be innen.

„Tizenöt napja érkeztem meg a családom hat másik tagjával. Találtunk egy talpalatnyi helyet a tranzitzónában, de nincsen semmink, amiből menedéket készíthetnénk. Sem ponyvánk, sem sátrunk. Megkaptuk az élelmezési kártyánkat, de még így sem jutottunk élelemhez. Veszélyes itt: éjszakánként félünk a vadállatoktól, akik megeszik a gyermekeket és a helyi lakosok is fenyegetnek minket, azt mondják, ez az ő földjük. Biztonság hiányában nem lehet élni.”- mondja a 34 éves Fatima, aki Szomália fővárosából, Mogadishuból érkezett Dadaabba.

Mindennapok rutinja

A regisztrációkor felmérik az érkezők egészségügyi állapotát és családonként élelmezési kártyát kapnak. Az élelmiszerről az ENSZ Világélelmezési Programja (World Food Programme, WFP) gondoskodik. A takarók és olyan alapvető felszerelések – lábosok, tányérok – beszerzése átlagosan egy hónapba telik, és az ENSZ menekültügyi szervezete (United Nations High Commissioner for Refugees, UNHCR) gondoskodik róla.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az érkezők belépnek a táborba, szigorú heti rend szerint élik életüket. Az élelmiszeradagokat, melyek energiában gazdag, de egysíkú táplálékot (kukoricát, lisztet, sót, olajat) tartalmaznak, kéthetente, az egész tábor területén ugyanaznap osztják ki. Az élelemre várakozók sorában többségében nőket találunk. A menekültek közül sokan gyermekeikkel érkeztek, férjüket Szomáliában hagyva, akik a még meglévő értékeiket őrzik.

A nők és gyermekek mindennapjai fa- és vízgyűjtéssel telnek, melyekért több kilométert kell megtenniük, mivel csak a táborok központjaiban találhatóak vízlelőhelyek. A fogyatékos emberek számára a távolság komoly problémát jelent, és minthogy számukra a kilométeres gyaloglás elképzelhetetlen, gyakran embertelen körülmények közé kényszerülnek. A fogyatékosok nemzetközi szervezete (Handicap International) nyolcezer főre becsüli a valamilyen fogyatékossággal élők személyét a táborban.

A hosszas gyaloglás nem veszélytelen. Hiába áll katonai védelem alatt a tábor, a sivatagos, bozótos részeken gyakran erőszakolnak meg nőket és gyerekeket. Érdemes túllépni azon a sztereotípián, miszerint az erőszak áldozatai egyedüliként nők lennének. A Save the Children szervezet adatai alapján, legalábbis Dadaabon belül, minden harmadik eset fiúgyermekkel történik meg. A megerőszakolt emberek nem mernek beszélni arról, ami velük történt, mivel félnek attól a társadalmi stigmától, amely megbélyegzi őket, amint kiderül az igazság. Ez utóbbi esetben közbeszéd tárgyai lesznek, és akár azzal is megvádolják őket, önként ajánlották fel magukat.

Kisebb számban, de előfordulnak emberrablások is, melyeket főként Szomáliából átszökő fegyveres erők követnek el, gyakran összeköttetésben az al-Shabaab milíciával. Legutóbb két spanyol orvosnő eltűnésének híre rázta meg a világot – ez volt a közvetlen előzménye annak, hogy Kenya a napokban katonai akciót indított Szomália iszlamistái ellen. A spanyol orvosok elrablása után egyébként az UNHCR úgy döntött, hogy korlátozza tevékenységét a táborban. A Human Rights Watch 2009-ben már felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy a menekülttáboron belül, jobb megélhetést ígérve férfiakat toboroztak soraikba, 4-600 dolláros jövedelemmel kecsegtetve őket, ami nagyjából a tízszerese a táboron belül megkereshető összegnek.

Dadaab, a város

Dadaab szerkezete több szempontból is egy városéra hasonlít. Érdemes megnézni a The Guardian interaktív térképén, mennyire mértanian felosztott egységekből állnak az egyes területek. A fekete pontokra kattintva képek és magyarázatok segítenek elképzelni a tábor szerkezetét és életét. Minden egyes rész tíz blokkból, minden blokk száz, egyenként öt-hat embert befogadó háztartásból áll. Az elhelyezésnél igyekeznek elkülöníteni a különböző etnikumokat a feszültségek elkerülése végett. Lakóépületek számos típusa található meg, a nádtetős, agyagtéglából készülteken keresztül a gallyakból összeállítottig. A kunyhókat műanyag ponyvákkal igyekeznek befedni, felkészülve az esős évszakra.

Egészségügy

Az egészségügyi ellátást kórházak, rendelők és a tábort járó szakemberek látják el. A hagaderai részben lévő kórház 120 férőhelyes, a táborban egyedüliként műtővel is felszerelt létesítmény. Ifoban 85, míg Dagahaleyben 65 embert tudnak egyszerre ellátni. Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontičres, MSF) és a kenyai egyházi szervezet (National Council of Churches of Kenya, NCCK) által fenntartott rendszeren kívül tradicionális gyógyítók is megtalálhatóak, akinek a tevékenységét azonban senki sem ellenőrzi.

Oktatás és fiatalok reményei

Az UNHCR határozata értelmében a tábor területén belül minden gyermek köteles elvégezni az első öt osztályt. A tanítás ekkor még az anyanyelvükön történik és amennyiben szeretnének továbbtanulni, ezt már a kenyai oktatási rendszer szerint tehetik meg. A bő 90 ezer Dadaabban élő gyermek közül az UNICEF felmérése alapján azonban mindössze 43 százalék jut általános iskolai képzéshez és alig minden tizedik gyermek folytat középfokú tanulmányokat. Az oktatás ingyenes – habár léteznek fizetős iskolák is –, de az egyenruhát a szülőknek kell biztosítaniuk, amely kiadás egy menekülttáborban súlyos teherként nehezedik a többgyermekes családokra.  Az osztályok túlzsúfoltak, mintegy 80 gyermeket fogadnak be egyszerre. A segélyek mindössze két százaléka jut az oktatás területére, így fejlesztések kivitelezésére nincsen lehetőség.

A hivatalos oktatáson kívül úgynevezett medreszeket tartanak fent a mecsetek, ahol angolt, matematikát és Korán-olvasást tanítanak.

Munkanélküliség: égető probléma

A menekülttáborban kevés munkalehetőség kínálkozik. Aki Dadaabban lakik, munkavállalási engedély hiányában főként tanár, non-profit szervezetnek besegítő munkatárs, kereskedő vagy prostituált lehet.

Dadaabon belül számos piac működik, amelyek még a helyi kenyai kereskedőket is arra csábítják, hogy a táboron belül üzemeltessenek standokat. Megtaláljuk itt az alapvető élelmiszereket, a tisztálkodáshoz és főzéshez szükséges árucikkeket, sőt még rágót, csokoládét is beszerezhetünk. A kereskedelemből néhány személy busás hasznot húz, míg mások szűkös élelmiszersegélyeikből gazdálkodnak ki annyit, hogy azt eladva más szükséges holmit vegyenek. Előfordul az is, hogy az olcsóbban megvásárolt árut drágábban próbálják meg továbbadni, így biztosítva néhány dolláros kiegészítést a család számára. Az élelmiszerboltokon kívül ruhaüzleteket, butikokat találunk, ahol akár telefonkészülékünket is feltölthetjük.

Amennyiben valaki megfelelő képesítéssel és kapcsolatokkal rendelkezik, elhelyezkedhet a helyben dolgozó humanitárius szervezeteknél is. Főként tolmácsokat, sofőröket, tanárokat és kisegítő személyzetet keresnek rendkívül kevés, körülbelül havi 60 dollárnak megfelelő juttatásért. A hivatalos indoklás szerint a fizetés azért ennyire alacsony, mivel a menekülteknek nincsen munkavállalási engedélye, így nem alkalmazhatják őket ugyanolyan szerződéssel, mint a többi ott dolgozó szakembert.

Mire hat évesen érkezett a táborba és immár 17 éve él ott. Jelenleg az UNHCR-nek tolmácsként dolgozik havi 50-60 dolláros juttatásért. „Szomáliában édesanyám nővér, édesapám bankár volt. Szép házzal rendelkeztünk, teljesen normális életet éltünk, de mindezt elvesztettük. Jelenleg kizárólag a segélyektől függünk. Remélem, hogy testvéreim újrakezdhetik életüket Kanadában.”

A férfi által megfogalmazott óhaj, a külföldi letelepedés sok fiatal számára az egyetlen remény arra, hogy egyszer normális életet éljenek. Az elutazási vágyat a kevés munkalehetőség, a felsőfokú tanulmányok teljes hiánya, a szinte ingyenmunka és a bezártság indokolja. Annak mértékét, hogy mennyire elvágynak a menekültek, kifejezi az a történet, miszerint amikor elterjedt az az álhír, hogy az Egyesült Államok fogyatékossággal bíró személyek letelepedését támogatja, többen súlyosan megsebezték önmagukat, így kívánván növelni az elutazási esélyüket. Sokan szívesen visszatérnének Szomáliába is a konfliktus végeztével, de nincstelenül ők sem kívánnak elindulni.

Dadaab új kihívások elé állítja a humanitárius és nemzetközi szervezeteket: új menekülttábor-modellek kidolgozása vált szükségessé, amelyek hosszútávra terveznek és esélyt adnak arra, hogy a menekültek státuszukon túllépjenek és új életet kezdhessenek.

„A táborokban sokkal rosszabb a mindennapi életünk, mint ahogyan azt elképzelik. Nyitott börtönben élünk, távol az igazságosságtól és az emberségtől. Beszélünk, de sohasem hallanak meg minket. Mozgunk, de csak egy kalitkán belül… Stresszel és elkeseredettséggel teli élethez láncolnak, amelynél sokan inkább a halált választanák. Megtagadják tőlünk az oktatáshoz és a munkához való lehetőséget. Megfelelő minőségű víz, élelem és egészségügyi ellátás nélkül élünk. Nincsen lehetőségünk arra, hogy szabadon kifejezzük gondolatainkat, nem rendelkezünk döntési képességgel életünk felett. ” – írja egy anonim táborlakó.