Egy kisebbség harca a többséggel

A katalán szóra Magyarországon talán a futballrajongók a legérzékenyebbek: egyből rávágják, hogy Messi. Miután azonban kimerítik a foci témakörét, Katalónia – összes társadalmi és politikai kérdésével együtt – olyan marad, mint amilyen mindig is volt a magyaroknak: messzi.

Ugyanakkor a katalánoktól nem csak a labdarúgás terén szerezhetnénk érdekes tapasztalatokat. Komoly figyelmet érdemelne identitásmegőrző (olykor identitáskreáló) politikai, kulturális „szabadságharcuk” is. Főként akkor, amikor itthon is egyre divatosabbá válik Nemzetről, s nemzeti érdekekről beszélni.

A Franco utáni demokratikus váltást követő évtizedekben Katalónia mind nagyobb függetlenségre tett szert, s ma kb. hét milliós lakosságával Spanyolország egyik autonóm közösségét képezi másik 16 tartománnyal együtt. Ennek ellenére sok katalán (körülbelül a katalán népesség fele) még nagyobb önállóságra vágyik. Miért az elégedetlenség?

A legtöbb „szabadságharcos” két érvet sorakoztat fel a függetlenség mellet. Az első gazdasági jellegű, miszerint a tartomány aránytalanul nagy mértékben járul hozzá a központi költségvetéshez, miközben a befizetett adókból aránytalanul kis mértékben részesül. „A mi gazdaságunk cipeli a hátán egész Spanyolországot, s közben euróinkból délen fejlesztik az iskolák komputerhálózatát.”

A másik érv ennél sokkal egyszerűbbnek tűnik, mégis nehezebben érti meg egy külföldi: „Azért szeretnénk független Katalóniát, mert mi katalánok vagyunk, nem spanyolok.” De mitől lesz valaki katalán? Miben különbözik egy katalán egy spanyoltól?

A magyar fülnek sokszor nehéz különbséget tenni a latin nyelvek között. A Spanyolországban nyaraló turista joggal hiszi azt, hogy az utcán körülötte spanyolul megy a pletyka, s nem veszi észre, hogy a Ramblán (Barcelona leghíresebb sétálóutcáján) a csajok katalánul csacsognak. Minden tévhittel ellentétben, a katalán nem a spanyol nyelv egyik nyelvjárása, hanem egy önálló latin nyelv valahol a spanyol és a francia határmezsgyéjén. A katalánok jó része – főként a vidéken élők – katalánul beszél otthon a családban, a spanyolt (kasztíliait) pedig csak az iskolában és néhány egyéb hivatalos közegben használja, így kevésbé tekinti anyanyelvének. Tehát a katalán identitás egyik legfontosabb része a katalán nyelv.

Ezt próbálja megőrizni, illetve mesterségesen gerjeszteni intézkedéseivel a katalanista politikai elit minél nagyobb teret biztosítva a katalánnak úgy a hivatalokban, mint a hétköznapi élet számos területén. Az iskolák többségében csak katalánul folyik az oktatás, a spanyolt csak második nyelvként tanulják. Az egyetemeken pedig körülbelül 65 kontra 35 százalékkal vezet a helyi nyelv. Az identitást garantálja még a fent említett intézkedéseken kívül a számos katalán nyelvű televízió-, illetve rádióadó s egyéb sajtóorgánum.

Mindez elegendő lenne ahhoz, hogy joggal állíthassuk: míg James Bond a Vodka-Martinit igényli „felrázva, nem keverve” addig a katalanisták a katalán nemzetet követelik hasonló formában. Felrázva a Franco alatti elnyomásból, nem keverve az egyéb tartományi (legfőképpen kasztíliai) kultúrával. Ennek ellenére, nem szabad megfeledkeznünk a nemzetegyesítés talán leghatásosabb eszközéről, a vallásról sem. Nem, nem a katolikus, ortodox, vagy muzulmán hitről van szó, hanem a Barcáról! Ha nem is minden vasárnap, de legalább szerdánként emberek milliói gyűlnek egybe a már-már templomként tisztelt szent Camp Nou lelátóin, illetve a tv-készülékek előtt, hogy megnézzék a misét jelentő meccset, amelyet látványos külcsín mellett Messi, Xavi és David Villa celebrál. Ahogy egykoron Franco támogatta az identitásformáló spanyol katolikus egyházat, úgy mecenálja most a katalán elit a közösségkovácsoló Barcát. A futballklub előző elnöke, Joan Laporta alapította például a legradikálisabb függetlenségi irányvonalat képviselő katalanista pártot, amely 2010-ben be is jutott a helyi parlamentbe. S míg a Spanyolországtól való elszakadás még mindig megosztja a katalán politikát, a futballrangadók összesített eredményei azt mutatják, a Barcelónának sikerült térdre kényszeríteni a központi hatalmat szimbolizáló Real Madridot.

A katalán politológusok sokáig egy föderalista típusú Spanyolországról álmodtak. Az utóbbi időben azonban egyre nő a teljes függetlenséget követelők aránya. S ez nem csak a spanyolokat igen keményen érintő gazdasági válságnak köszönhető. Nem szabad elfelejteni például, hogy a spanyol Alkotmánybíróság tavaly úgy határozott, a katalánoknak nincs joguk magukat nemzetnek tekinteni, mert Spanyolország nem „többnemzetű”, csupán „többnemzetiségű” állam. Az áprilisban záródó referendumnak nem tekinthető nemzeti konzultáció sorozat eredménye viszont azt mutatja, a katalán szavazók elsöprő többsége függetlenségpárti. Kérdés, hogy a megközelítőleg 21%-os részvételi arány elegendő-e ahhoz, hogy az eredmény befolyásolja a nagypolitikát. Főként akkor, amikor számos spanyol nagyvároshoz hasonlóan, Barcelona főterén sem fogy a demonstráló tömeg, szolidaritást vállalva a Madridból kiindult Május 15. rendszerbíráló mozgalommal, amely inkább a közös érdekeket, mintsem a tartományi különbségeket helyezi előtérbe.