Az öreg kancellár mindenkit kiosztott

Kevesen gondolták volna, hogy a 84 éves Helmut Kohl még képes lesz meglepetést okozni, amely felforgatja a német közéletet. Az idős kancellár életútjáról a napokban megjelent könyv egy sor témában egészen más színben tünteti fel az egység kancellárját, mint amit idáig Kohlról hinni véltünk: szokatlanul kemény szavakkal illette egykori párttársait – köztük Angela Merkelt – és ellenfeleit, a nagy német egyesítési folyamatról pedig olyan pragmatikusan és hűvösen nyilatkozik, mint még soha. Hab a tortán, hogy a könyvet megjelentető újságíró Kohl engedélye nélkül adta ki a botrányt keltő művet.

Helmut Kohlnak soha nem volt igazán jó viszonya az újságírókkal. Már a ’70-es évek közepétől kezdve kimondottan rossz volt a kapcsolata a Der Spiegel munkatársaival, az újság ugyanis nem egyszer gúnyt űzött az akkor még kancellári ambíciókat dédelgető CDU-s politikusból. Az ellenséges hangulat azonban nem csak a hamburgi hetilap felé volt jellemző, hanem lényegében az összes német sajtótermék munkatársának irányába. Éppen ezért volt nagy szó, hogy az öreg kancellár a WDR újságíróját, Heribert Schwant a kancellári idejének olyan részleteibe avatta be, amelyek eddig a nagyközönség előtt ismeretlenek voltak.

Kohl és Schwan együttműködése 2001 márciusától 2002 októberéig tartott. Nem volt ez egy könnyű időszak Helmut Kohlnak: az 1998-as választási bukást követően még a CDU vezetését érintő pártadomány-botrányt is meg kellett élnie, aminek következtében szégyenben, méltatlan módon kellett visszavonulnia a politikától. Első felesége, Hannelore Kohl 2001 júniusában történt öngyilkosságát követően az egykori kancellár magába süllyedve elfordult a külvilágtól, ami a Schwannal készült felvételeken igen jól kivehető. A botrányt keltő könyv alapanyagául szolgáló felvételek és jegyzetek igen gazdagok: az összesen 105 találkozóról készült 630 órányi anyag 200 kazettát és több mint ezer oldalt tesznek ki. Mivel Helmut Kohl 2008-as agyvérzését követően ma már alig képes érthetően beszélni, a fennmaradó hanganyagok különös értékkel bírnak. Pláne, ha az egykori kancellár bennük olyan dolgokat állít, amiket azelőtt sosem. Külön pikantériája az amúgy sem unalmas történetnek, hogy mindez az egykori kancellár akaratának ellenére jelent meg. Heribert Schwan, aki a kancellár memoárjának megírásával lett megbízva, három vastag kötetet készített el a kancellár életútjáról, a negyedik, és egyben lezáró rész azonban soha nem jelent meg, mivel Kohl a közös munkát megszakította. A másfél éves munkáról készült hangfelvételek feletti rendelkezés joga egyébként a mai napig vita tárgya. Schwan azonban úgy döntött, elkészít egy válogatást a Kohllal folytatott beszélgetésekből, mivel – véleménye szerint – őt már nem köti a titoktartási kötelezettség. Kohl ügyvédei szerint az újságíró szellemi tulajdon ellopását követte el, ám ez Schwant szemmel láthatólag kicsit sem érdekelte, ugyanis a napokban megjelent az „Örökség. A Kohl-jegyzőkönyv”.

Helmut Kohl politikai karrierjének a pártfinanszírozási-botrány jelentette a bukást hozó véget. Miután fény derült arra, hogy az exkancellár fegyveripari lobbistáktól – akiknek kilétét a mai napig homály fedi – illegális pártadományt fogadott el, nem csak a média szedte ízekre Kohlt, de pártjában is ellene fordultak. Kohl kislánya, a keletnémet feltörekvő még egy cikket is megjelentetett a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, melyben a CDU vezetésének nevében elhatárolódott az „öreg csatalótól”. Angela Merkelre a felvételekben így emlékszik vissza a hátba szúrt kancellár: „még a késsel-villával sem tudott rendesen enni, a díszvacsorákon pedig úgy lézengett, hogy többször is rá kellett szóljak.” Kohl a távozása után felálló kereszténydemokrata vezetést is keményen bírálta, külön kiemelve annak tehetetlenségét, mondván „a Merkelnek fogalma sincs a dolgokról, a frakcióvezető pedig egy politikai kisgyerek”. (Az akkori frakcióvezető Friedrich Merz volt, aki később egyébként a Merkellel való CDU-n belüli belső harcokban a rövidebbet húzta.)

Szintén nem úszta meg Kohl dühét az akkori alsó-szászországi miniszterelnök, (későbbi államfő) Christian Wulff sem, aki még egy korábbi Kohl-ellenes szövetkezésben is részt vett. 1989 szeptemberében a brémai pártkongresszuson egy csoport kereszténydemokrata politikus elszánta magát, hogy megbuktatják Kohlt. Végül, részben a magyarországi határnyitásnak köszönhetően, amelyet a kancellár kérésére Németh Miklós valamelyest meggyorsított, a puccs elbukott, a „brémai muzsikusok” cselszövése pedig döntő élménny vált Kohl számára. Ezt követően a hűség jelentette Kohlnak az igazi politikai valutát, így nem csoda, hogy a szervezkedésben részt vevő Wulffot így aposztrofálta: „nagyon nagy áruló, ugyanakkor pedig egy nagy nulla is”.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Kohl a pártadomány-affér utáni elárultság érzésében szinte mindegyik párton belüli ügyeskedést árulásnak titulált. Viszont az már másik dolog, hogy a kancellárságát leginkább meghatározó eseményre – amellyel egyébként beírta magát a német történelembe –, a német egyesülési folyamatra olyan pragmatikus hűvösséggel, már-már kiábrándultsággal emlékszik vissza, ami sok kérdést felvet. A felvételek tanúsága szerint Kohl tisztában volt azzal, hogy a keleti blokkot nem a polgári mozgalmak, hanem az ott uralkodó tarthatatlan gazdasági állapotok kényszerítették térdre. A nyilvánosság előtt Kohl mindig szívesen beszélt a berlini és lipcsei utcákon uralkodó forradalmi hangulatról, az újságíróval folytatott négyszemközti beszélgetéseken viszont egészen máshogy értékelte a történelmi eseményt. „Egészen hibás, ha azt gondolnánk, hogy hirtelen a Szentlélek szállta volna meg a lipcsei tereket”.

A titokzatos jegyzőkönyvekből az is kiderült, hogy Kohlt egészen ambivalens viszony fűzte az egyik legnagyobb bizalmasának mondott Wolfgang Schäubléhoz. Schäuble jelentette Kohl számára a biztos pártkatonát, akiben feltétlenül meg tudott bízni. Így aztán nem volt kérdés, hogy Kohl Schäubléra gondolt, amikor a ’94-es szoros választási győzelem után utódkeresésbe kezdett. Wolfgang Schäuble azonban soha nem lett jelölt, Kohl ugyanis még nem tartotta kellőképpen felkészültnek, amikor a ’98-as választásokon is ő vezette csatába a kereszténydemokratákat a szociáldemokraták ellen. Legalábbis ez volt a hivatalos válasz. A felvételek alapján Kohlnak azonban volt még egy indoka, miért nem vonult vissza 1996-ban az előzetes terveknek megfelelően, és miért nem adta át a stafétát Schäublénak. Ez pedig közös európai valuta bevezetésének terve volt. Kohl ugyanis tartott tőle, hogy a nálánál kritikusabb Schäuble soha nem menne bele az euró-projektbe. Így értelmet nyer, miért nyilatkozta Helmut Kohl a következőket egy 1996-os dublini konferencián, mely az euró bevezetéséről szólt: „Mit gondoltok, miért vagyok még mindig hivatalban? Európa miatt vagyok ott. Ha én nem lennék, senki nem lenne, aki ezt Németországban végrehajtaná.”

A durva jelzők és az új köntösben megjelenő értelmezések pedig ilyen stílusban folytatódnak tovább. Kohl sorra vesz egy csomó egykori párttársat, politikai riválist, vagy éppen vélt szövetségest, akik ilyen-olyan ügyekben csalódást jelentettek neki. Ezen személyek nagy része ma már egyáltalán nem folytat aktív politizálást (sokuk már a felvétel készültének időpontjában is visszavonultak az aktív politikából), a Kohlból áradó töretlen keserűség azonban azt sejteti az olvasóval, hogy az egység kancellárja semmit sem felejtett egykori sérelmeiből.

Az összes keserűség és kaján megjegyzés ellenére Helmut Kohl úgy fog bevonulni a történelembe, mint az egység kancellárja, aki megteremtette az egyesített Németország beágyazódását az Európai Unióba. Szellemi tulajdon lopása ide, vagy oda, Heribert Schwan nélkül ezek a felvételek ma valószínűleg egy pince mélyén pihennének, és senkinek nem lett volna fogalma arról, milyen belső vívódásokkal küzdött Helmut Kohl.