Illúziók a képviseletről

Az, hogy a politika nem úgy működik, mint ahogy azt az állampolgárok szeretnék, nem újdonság. Ha valaki gondosan megnézi a politika iránt érdeklődő írók munkáit a XX. század első feléből, a helyzet akkor sem volt sokkal jobb, vagy legalábbis a résztvevők nem érezték jobbnak. Persze minden kornak megvannak a saját konkrét problémái, amik idővel változnak. A mai problémák közül az egyik legnagyobb és a közvélemény számára leginkább idegesítő a képviselettel kapcsolatos elvárások problémája: egyáltalán mit szeretnének a választók a képviselőktől?

A kérdésre adott válasz nem olyan triviális, mint ahogy elsőre tűnik. Mert addig rendben van a dolog, hogy „azt szeretnék, ha az érdekeiket képviselnék”. Az is egy nagyon érthető elvárás, hogy a politikus ne a saját kapujára játsszon, hanem a szavazókéra. Ez a dolog triviális része. Na de hogyan valósuljon meg maga a képviselet? Honnan tudja a képviselő, hogy mi az, amit képviselnie kell?

Az irodalom két fő modellt különböztet meg egymástól, amelyek nagyon más módon működnek és következményekkel járnak. Az első ezek közül az ún. megbízott-modell. Az alap elgondolás itt az, hogy a választók egy olyan személyt választanak meg képviselőjüknek, akiben bíznak. Ez a képviselő utána a saját szája íze szerint dönthet arról, hogy mi történjen. Bár a legtöbb képviselő a régiókban elsősorban ilyen megbízottként értelmezi saját magát, extrém példaként Orbán Viktor hozható fel. Orbán a „fülkeforradalmat” úgy értelmezte, hogy a választók neki, mint személynek adtak bizalmat arra, hogy tegye, amit gondol. Ezt a fajta értelmezést egyébként sokan és sokáig vonták kétségbe az ellenzék soraiból: de mivel a kormánypárt nagyon szívesen beleegyezett az orbáni értelmezésbe, végül ez maradt a domináns. A választók pedig a – a Fidesz gyakorlatilag töretlen népszerűségéből ítélve – elfogadták, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy sokan egyet is értenek vele. A megbízotti modell egyébként alapvetően republikánus ízű találmány: kevésbé működik jól olyan közegekben, ahol a közösségi részvétel a megszokott norma, és sokkal jobban ott, ahol a kormányzat csak az alapvető játékszabályokat diktálja, amihez a nagyközönség hozzá sem szól. Akkor, amikor egy ilyen republikánus hatalomértelmezést a nagy szociális reformokkal házasítjuk össze – á la Orbán – a liberális demokráciák szemszögéből demokratikus deficitet halmozunk fel, és a rendszer hosszú távon – demokráciaként! – fenntarthatatlanná válik. Máshogy persze lehet folytatni, fékezett habzású modellekkel, ahol a köz szerepe annyi sem, mint  köztársasági elnöké. Jelenlétével legitimál, de alapvetően csendben van.

A másik lehetőség a küldött-modell. A név itt kevésbé kifejező; a különbség a megbízotthoz képest az, hogy a küldött feladata csupán az őt kiküldők véleményének képviselete. Ebben a modellben pont ellentétes a képviselő mozgástere, mint az előzőben: semmi egyéni döntési tér, semmi autonómia, hanem a képviseltek véleményének lehető legpontosabb képviselete. Első blikkre – a jelenlegi közép-európai perspektívából nézve, ahol sok mindennel van gond, csak azzal nincs, hogy túl sok küldött típusú politikus rohangálna – vonzó konstrukcióról van szó, mivel a „nép” így a keze között tarthatja az irányítást. Talán ennek is köszönhető az, hogy az új pártok közül sokan pont azzal aratnak sikert, hogy ilyen, közvetlen demokratikus küldötti elemeket jelenítenek meg a programjukban. Ezt tette például az SaS vagy az OĽaNO is – de persze a parlamentbe kerülve mindkettő megfeledkezett erről. (Vicces módon Szlovákiában a Smer az egyetlen párt, aki komolyabban méri a közvéleményt, és ezáltal – a küldöttség egyik alapfeltételét jelentő – informáltság birtokában van. A Smer azonban nem küldöttként viselkedik: nem idomul hozzá a közvéleményhez, hanem egyszerűen úgy alakítja a mondandóját, az ügyeit, hogy a közvélemény alakuljon hozzájuk. Nem ugyanaz.) De talán nem is baj, hogy nincsenek igazi küldöttek a parlamentben. A küldötti modell ugyanis legalább két okból problémás. Az első ezek közül, hogy a képviselők feladata sokunk szerint nem csupán az, hogy reprodukálják azt, amit az emberek gondolnak. A képviselők feladatai között ott lenne a meggyőzés, a tanítás, a saját gondolatok formálása, megosztása és ütköztetése. Ez egyébként nagyobb mennyiségben történik, mint ahogy azt az emberek gondolni szokták, de még így sincs belőle elég sok. A másik probléma pedig az, hogy valójában az emberek nem nagyon szeretnék, ha küldötteik lennének, akik non stop azzal zargatnák őket, hogy mire hogy szavazzanak. Az emberek sokkal inkább egy olyan demokráciát szeretnének, ami működik, csak úgy magától, anélkül hogy saját maguknak hozzá kelljen tenniük valamit.

Ahogy annyiszor, itt is marad a „köztes megoldás”. Olyan képviselőkre vagyunk hagyatkozva, akiktől részben azt várjuk el, hogy önálló döntéseket hozzanak, részben pedig azt, hogy kövessék a közvéleményt. Mindeközben a hajlékony gerincet legalább olyan gyakran szokták kritizálni, mint a kemény homlokot. Ez a helyzet máshol is, nem csak felénk, de nálunk a történetet a posztszocialista hagyaték is tovább rontja. Míg a stabil demokráciákban az ilyen hibrid képviseleti modellekkel kapcsolatos elvárásokat a hosszú távon fennálló demokratikus intézmények mára többé-kevésbé kitermelték magukból, és a politikusoknak van egyfajta elképzelése arról, hogy mi az, amit az emberek elvárnak tőlük, felénk ilyesmi nyomokban sem létezik. És ilyenkor a jó politikus arra hagyatkozik, ami természetesen neki: paternalista, „állam bácsi ad – szavazó szavaz” típusú kapcsolatokat épít ki. Kimegy terepre, négyévente egyszer – akit több funkcióra pályázik, többször –, kioszt pár csokit, szórólapot, zenél, gulyást főz, vicceskedik, aztán arat. A szavazóktól visszacsatolást nem kap – hacsak azt nem, hogy minden politikus egy korrupt hülye –, tehát oka sincs a változtatásra. És így megy ez tovább.

Van innen út előre? Könnyű út biztosan nincs. Anélkül, hogy állampolgári nevelésben részesítenénk az állampolgárokat (ha hülyén hangzik, annál inkább), nem fog menni. Nem véletlen, hogy a németek a XX. század számukra (is) tragikus első fele után hatalmas energiákat nyomtak a lakosság oktatásába. Alapítványok sora neveli az emberekbe azt, mi az, állampolgárnak lenni. Ennek része az is, hogy mit kell, mit akarhatunk elvárni a politikusainktól. Merthogy az nem triviális. Minden szalonban, de minden kocsmában is azt hiszik, a politikus egyszerűen nem csinálja meg azt, amit a nép mond neki. Csakhogy a nép általában nem is mond semmit.