Változóban az Egyesült Arab Emírségek külpolitikája

Az Egyesült Arab Emírségek külpolitikája különös esettanulmányt kínál a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudósok számára: egy kicsi, kis népességű állam, amely mindeddig történelmileg is kevés vizet zavart a világ színpadán, amelynek azonban újabban nagyra törő és látszólag egyre bővülő ambíciói vannak. Az elmúlt évtizedben, miközben megszilárdította státuszát, mint regionális pénzügyi- és nemzetközi üzleti központ, az Egyesült Arab Emírségek szép csendben a közel-kelet egyik meghatározó katonai erejévé vált.

A vízválasztónak számító arab tavasz óta az EAE egyre határozottabb beavatkozó külpolitikát folytat, amelynek hatásai leginkább a Vörös-tenger mentén és Afrika szarvában (Északkelet-Afrikában) jelentkeznek. Itt ugyanis folyamatosan törekedett arra, hogy jelentős politikai szereplővé váljon és fenntartsa félelmetes katonai jelenlétét, miközben bőséges gazdasági támogatást nyújt, valamint „magára vállalja” a királycsináló és a békebíró szerepét. Az ország jelenleg a Vörös-tenger-menti országok közül négyben (Egyiptomban, Szomáliában, Jemenben és Szaúd-Arábiában) üzemeltet kikötőt, valamint Jemenben, Eritreában és Szomáliföldön vannak katonai bázisai is.

A kikötők feletti „hatalomátvétel”

Arra, hogy bemutassuk az EAE gazdasági tevékenységének fokozását a Vörös-tenger mentén a legjobb példa a kikötők megszerzése:

• Még 2000-ben a dubai kormány kezében lévő DP World, a világ egyik legnagyobb kikötő-üzemeltető vállalata 20 éves koncessziós jogot nyert a dzsibuti kikötő működtetésére.
• Egyiptomi erőfeszítései egy évtizeddel ezelőtt kezdődtek, amikor átvette az Ain Sokhna kikötő üzemeltetését, fejlesztését és irányítását, ami azért kulcsfontosságú, mert ez a legközelebbi kikötő az egyiptomi fővároshoz, Kairóhoz. Tavaly pedig megállapodást írt alá az egyiptomi Szuezi-csatorna Társasággal, hogy létrehozzanak egy céget, amelynek feladata egy 95 kilométeres szakasz fejlesztése Ain Sokhna területén.
• Szaúd-Arábiában a DP World üzemelteti a South Container Terminalt a Dzsidda Iszlám Kikötőben. Ez az egyik legnagyobb tengeri kikötő a Vörös-tenger partján, amely igen nagy teherforgalmat bonyolít, ráadásul az Afrikából a mekkai zarándoklatra érkező muszlimok többnyire itt érkeznek Szaúd-Arábiába. Az EAE 2017-ben megszerezte a jogot a teljes kikötő fejlesztésére, mégpedig azért, hogy támogassa a Saudi Vision 2030-at és az 500 milliárd dolláros NEOM megaprojektet.

Igaz, hogy az Egyesült Arab Emírségek a fent említett kikötői ügyleteket tárgyalásos úton nyerte meg, máshol azonban erőteljesebb intézkedéseket alkalmazott. A jemeni konfliktusban való részvételét (a szaúdi vezetésű koalíció részeként, a húszi lázadók ellenében) például arra használta, hogy kiterjessze geopolitikai hatalmát a térségben:

• 2015-ben az EAE által támogatott erők megszerezték Áden kikötőjét a húsziktól.
• 2016-ban elfoglalták az Ádentől mintegy 300, illetve 375 mérföldre keletre található Mukalla és Ash-Shihr kikötővárosokat, valamint két stratégiailag fontos helyen lévő szigetet a Báb el-Mandeb tengerszorosban.
• Az emirátusi csapatok 2017-ben megvédték a mochai kikötőt, jelenleg pedig kétéltű támadást folytatnak Hodeidában, az egyetlen nagy jemeni kikötőben, amely még nincs az uralmuk alatt.

De miért váltott irányt az arab ország?

Bár vitatható, mégis sokan úgy gondolják, hogy az Egyesült Arab Emírségek hatalomátvétele Kelet-Afrikában a Vörös-tenger fontosságának tulajdonítható, amely igen jelentős szerepet játszik az ország szénhidrogén-exportjának szállításában. A tenger két végét lezáró pontokon – északon a Szuezi-csatorna és délen a Báb el-Mandeb szoros – mintegy napi 3,9, illetve 4,8 millió hordónyi olaj „folyt keresztül” 2016-ban. A tengeri kikötők ellenőrzése ezenkívül segít a piacok megnyitásában, gazdasági lehetőségeket teremt, valamint egy konfliktus esetén a katonai hatalom kivetülése.

Emellett minden bizonnyal fontos szerepet játszik az emirátusi vezetés megszállottsága az iszlám fenyegetés kapcsán. Nemcsak hogy az uralkodó elit – élükön Mohammed bin Zayed Al Nahyannal, Abu Dhabi koronahercegével, aki egyben az Egyesült Arab Emírségek de facto uralkodója – mélyen gyökerező ellenséges érzelmeket táplál a militáns iszlamistákkal szemben, hanem ráadásul a saját hatalmára veszélyt jelentő, potenciális fenyegetésnek tekinti őket.

Az EAE valószínűleg azért kezdett közvetlen beavatkozási politikát folytatni, mert jelenleg számos aktív militáns iszlamista csoport van jelen Kelet-Afrikában, beleértve a Boosaasoban tevékenykedő al-Ittihad al-Islami csoportot, az eritreai Iszlám Dzsihád Mozgalmat, az Igazság és Egyenlőség Mozgalmat és az Al-Takfir wal-Hijra csoportot Szudánban, valamint az al-Shabaabot Szomáliában.

Azonban még ennél is több áll a háttérben. Úgy tűnik, az, hogy 2004-ben Zayed sejk, az államalapító továbbadta a hatalmat örököseinek, Khalifának és Mohammednek jelentette a valódi változást az ország politikájának dinamikájában. Míg Zayed kedvelte a párbeszédet és a csendes diplomáciát, illetve nem-beavatkozási politikát folytatott a többi állam konfliktusai kapcsán, utódai ennél sokkal proaktívabbak és merészebbek. A temérdek pénzzel és ambícióikkal arra törekedtek, hogy az országot kiemelkedő katonai erővel rendelkező regionális hatalommá alakítsák – egy kis Spártává a Perzsa-öbölben.

Emellett számos regionális változás bátorította az országot. Ezek közé tartozik:

• az arab világ „nehézsúlyú bokszolóinak” gyengülése által okozott vákum;
• a növekvő instabilitás Líbiában, Szudánban, Dél-Szudánban és Jemenben;
• az Öböl-menti Együttműködési Tanács megerősödése;
• az amerikai geostratégiai prioritások változása;
• az Egyesült Arab Emírségek beavatkozása a jemeni konfliktusba;
• valamint a rivalizálás Iránnal.

Az olajban gazdag Perzsa-öböl-menti monarchiákban azonban a döntéshozatali folyamatok rendkívül személyre szabottak, a vezetők helyettesítik az intézményeket, és az ego-központú dinamika képezi a politikai teljesítmény nagy részét. Tehát a vezetés hozzáállásának változása nélkül a régi felfogás és politika valószínűleg változatlanok maradtak volna. Az Egyesült Arab Emírségeknek azonban új, merész vezetői vannak, vagy, ahogy egy szakértő rámutatott: „egy kis állam, nagy egóval”, amelynek hosszú karjai nemcsak Kelet-Afrika szegényebb országaiba érnek el, hanem Szíriába, Líbiába, Egyiptomba és más közel-keleti államokba.

Forrás: Reuters