Nicaragua a polgárháború szélén táncol

Daniel Ortega nicaraguai elnök kemény fellépése a hónapok óta tartó kormányellenes tüntetések résztvevői ellen a polgárháború szélére vezette az országot. Ha az erőszak folytatódik, az menekültválságot válthat ki, ami viszont destabilizálhatja egész Közép-Amerikát.

A legfontosabb kérdés most az, hogy Ortega, akinek jelenlegi elnöki mandátuma 2021-ig tart, elfogadja-e az előrehozott választás egyre népszerűbb ötletét. Ha megtagadja, az erőszak tovább terjedhet, és még mélyebb káoszba taszíthatja a közép-amerikai nemzetet.

Az elnök pályafutása

Ortega az FSLN (Sandinista Nemzeti Felszabadító Front) egyik vezetője volt, akik 1979 júliusában egy népi felkelés segítségével megbuktatták Anastasio Somoza Debayle-t. A Sandinisták 1990-ig kormányoztak, amikor is elvesztették a választásokat az Egyesült Államok által komolyan támogatott konzervatív pártok koalíciójával szemben. Az 1990-es választások elvesztéséve megtanította Ortegának és támogatóinak, hogy a hatalom múlandó, és a közvéleményt könnyen befolyásolhatják az általános gazdasági és politikai körülmények.

Ortega 2007-ben került újra hatalomra, amit igencsak megkönnyített az Arnoldo Alemán korábbi elnökkel kötött megállapodás, amely lehetővé tette az utóbbi számára, hogy „megszökjön” a korrupciós vádak elől. Cserébe úgy változtatta meg a választási törvényt, hogy az Ortega és a Sandinisták javát szolgálja. A megállapodás végül megosztotta a konzervatív ellenzéket, ami azóta sem volt képes talpra állni.

Ortega pragmatikus gazdaságpolitikája, a Közép-Amerika és a Dominikai Köztársaság közt létrejött szabadkereskedelmi megállapodás végrehajtása, valamint a venezuelai támogatások mind hozzájárultak a gazdasági növekedés és a stabilitás előmozdításához. 2007 óta Nicaragua a közép-amerikai regionális átlag fölé emelkedett: jelenleg Panama után a második. Ez a gazdasági növekedés lehetővé tette az Ortega-rezsim számára, hogy növelje a közkiadásokat, különösen a szociális programok esetében. A szociális jóléti projektek pedig lehetőséget adtak arra, hogy bebetonozza a köztudatba a „partizán márka” képét, amely a nicaraguai népért van – ezért cserébe pedig jelentős támogatást zsebelt be. Ez a támogatás két egymást követő választáson – 2011-ben és 2016-ban – győzelmet jelentett Ortega számára, amit persze megkönnyített a gyenge és megosztott ellenzék, valamint a sandinista kontroll az állami erőforrások ellenőrzése felett.

2007-es visszatérése óta Ortega folyamatosan arra törekszik, hogy megszilárdítsa hatalmát, mégpedig úgy, hogy igyekszik az állam minden ágazatát ellenőrzése alatt tartani, beleértve a Legfelsőbb Bíróságot, a Nemzetgyűlést és a Legfelsőbb Választási Tanácsot. Az újabb és újabb reformok, a sandinista dominancia, valamint Ortega a média felett gyakorolt ellenőrzése egyre inkább aláássák a demokratikus kormányzáshoz nélkülözhetetlen szabad és tisztességes verseny alapelveit. Röviden tehát Ortega megragadta a hatalmat, ami a legutóbbi tiltakozásokig teljesnek és vitathatatlannak bizonyult.

A tüntetések és a kialakulóban lévő válság

A jelenlegi nicaraguai válság április 12-én, az egyetemi hallgatók megmozdulásaival kezdődtek, akik az ellen tiltakoztak, hogy a kormány semmit sem tesz az Indio-Maíz Biológiai Rezervátumban dúló tüzek ellen. A tüntetéshullám azután bővült ki és fajult el, hogy a Nemzetgyűlés április 18-án elfogadta a nyugdíjreformot, aminek értelmében a munkavállalóknak és a munkaadóknak egyaránt megnövekedett nyugdíjjárulékot kellene befizetniük, a nyugdíjat azonban csökkentenék. A tiltakozásokhoz nem szokott Ortega-kormány azonnal és erőszakosan reagált.

A Nicaraguai Emberi Jogi Szövetség (ANPDH) múlt heti közlése szerint az állami biztonsági erők és a „parapolice”-ként emlegetett fegyveres kormánypárti csoportok, valamint a tüntetők hónapok óta tartó összecsapásai eddig 351 ember életét követelték. A jogvédő szervezet hozzátette, hogy emellett legalább 2100-an megsérültek. A parapolice-t egyébként sokan azzal vádolják, hogy tagjai számos bűncselekményben is részt vettek, beleértve az emberrablásokat, a zsarolást és a magánvállalkozások kifosztását.

Amit viszont itt érdemes megjegyezni: a fegyveres civilek alkalmazása az állami érdekek védelmére azt jelzi, hogy a rezsimnek nincs teljes hatásköre a biztonsági apparátus felett. Mert bár a katonai kódex kimondja, hogy a hadsereg kötelessége beavatkozni „az olyan felkelésekbe és zavargásokba, amelyek meghaladják a rendőrség képességét a probléma felszámolására”, egy katonai szóvivő nemrég így nyilatkozott a tüntetések kapcsán: „Nincs okunk elfojtani őket. (…) Úgy gondoljuk, a párbeszéd a megoldás.”

A hadsereg szerepe

A nicaraguai katonaság válasza (vagy épphogy annak hiánya) a tiltakozásokra a jelenlegi válság egyik meghatározó eleme. 1990 előtt a nicaraguai hadsereg lényegében a sandinista mozgalom egyik végrehajtó karja volt. Az 1990-es választásokon történt vereséget követően azonban a fegyveres erők szervezetében, vezetésében és működésében jelentős reformokat hajtottak végre, átalakítva a Sandinista Néphadsereget a jelenlegi nicaraguai haderővé.

Az 1990 és 2007 között tehát a fegyveres erők elsősorban arra koncentráltak, hogy egy szakmai, apolitikus intézménnyé váljanak. És bár a polgári vezetőkhöz fűződő kapcsolataik nem voltak mindig simák, a katonaság megpróbálta megőrizni intézményi autonómiáját és elkerülni a politikai beavatkozást. Ez a folyamat nagyjából sikeres volt: a hadsereg nemzeti támogatása nőtt, intézményi legitimitása pedig megerősödött.

Újabb hatalomra kerülése után Ortega azonban igyekezett visszaszerezni a katonaság felett gyakorolt hatalmat, mégpedig úgy, hogy hozzá hűséges sandinista tiszteket nevezett ki, valamint folyamatosan beavatkozott a belső intézményi ügyekbe – beleértve egy olyan időszakot is, amikor ő lett a de facto védelmi miniszter.

Kezdetben a fegyveres erők visszautasították ezt a „közeledést”, az elnök azonban megváltoztatta a katonai kódexet oly módon, hogy növelje hatalmát a fegyveres erők felett. Az új rendőrségi kódex tovább erősítette Ortega személyes és politikai uralmát az egész biztonsági apparátus felett. Ahogy azonban az állam által támogatott erőszak egyre növekszik, a rezsim legitimitása egyre nagyobb kihívásokkal szembesül, és Ortega hatalma – visszatérése óta első alkalommal – komoly veszélyben van.

A szakadék szélén táncolva

A nicaraguai kormány ugyan bejelentette a kilátásba helyezett reformok leállítását, valamint hogy létrehoznak egy igazságügyi bizottságot a gyilkosságok kivizsgálására, továbbá a rendőrfőnököt – Ortega szoros szövetségesét – arra kényszerítették, hogy mondjon le, egyik lépés sem vezetett a helyzet normalizálódásához. A tiltakozások mostanra az egész országra átterjedtek, a kormánypárti csoportok pedig továbbra is erőszakkal próbálják elnyomni a tüntetőket.

Bírálói szerint az államfő könyörtelenül ragaszkodik a hatalomhoz, és a közvagyont saját maga és családja gazdagítására használja, ezért a tüntetők most már Ortega távozását és új választások kiírását követelik, amit viszont az elnök elvetett, mondván a választási szabályokat az alkotmány rögzíti, „nem lehet csak úgy megváltoztatni őket, mert egy csoport puccsistának eszébe jutott valami”. A katolikus püspöki konferencia által kezdeményezett, a hatóságok és az ellenzék közötti nemzeti párbeszéd pedig két alkalommal is félbeszakadt és eddig nem sok eredményt hozott. Időközben egyébként a sajtószabadság és a béke megteremtése is felkerült az ellenzéki követeléslistára.

Managua, 2018. július 16.
Kormányellenes tüntetők nicaraguai zászlókat lengetve utaznak autóval a fővárostól, Managuától 25 kilométerre, keletre fekvő Masaya városába egy tiltakozó megmozdulásra 2018. július 15-én. A latin-amerikai országban április 18-a óta erőszakossá fajult tüntetések zajlanak tiltakozásul a kormány adó- és nyugdíjreformtervei ellen. (MTI/EPA/Rodrigo Sura)

Ilyen körülmények között kevesen tudják megjósolni a válság kimenetelét, ráadásul a legvalószínűbb forgatókönyvek sem biztatóak. Ezen a ponton nehéz elképzelni – még akkor is, ha sikerül előrehozott választásokat kiírni –, hogy a különböző ellenzéki erők hogyan tudnák magukat összeszedni annyira, hogy megnyerjék az elnökválasztást, lévén a Polgári Szövetséget (a társadalom különböző rétegeiből verbuválódott ellenzéki tömörülést) alkotó csoportok közül sokan soha nem vettek részt választásban. Emellett a hagyományos, konzervatív ellenzéki pártok továbbra is megosztottak, és jelentős politikai különbségeik vannak a Polgári Szövetség kulcsfontosságú tagjaival.

Ha viszont előrehozott választásokat tartanak, a Sandinistáknak nincs más alternatívájuk Ortega helyett, csak a felesége, Rosario Murillo. Azonban a megosztott politikai ellenzék miatt elképzelhető, hogy a válság ellenére a Sandinisták nyernék meg a választást.

Három forgatókönyv lehetséges: katonai puccs, a venezuelai taktika, vagy a polgárháború

A katonai küldetés egy része az alkotmány megóvása és a nemzetbiztonság megőrzése. Miközben Ortega igyekezett hatalmat szerezni a hadsereg fölött, és elnöksége alatt többnyire hozzá lojális tiszteket nevezett ki, a fegyveres erők egyes elemei inkább az intézményi integritás miatt aggódtak. Ha az institucionalista szervezeti megközelítés támogatói úgy látják, hogy Ortega uralma veszélyezteti a fegyveres erők legitimitását, vagy komolyan aláássa a közrendet, megpróbálhatnak fellépni az elnök ellen. Ezen a ponton nehéz meghatározni a hatalom egyensúlyát a fegyveres erőkön belül, azonban Ortega jelentős pénzbeli támogatása és az egyre több sandinista tiszt kinevezése miatt helyénvaló feltételezni, hogy a legtöbb felső- és középszintű katonai tisztviselő hűséges a rezsimhez.

Úgy pedig nagyon nehéz egy puccsot véghezvinni, hogy a magas rangú tisztviselők a kormány kezében vannak. A nicaraguai katonák tehát megtagadhatják a tiltakozások elleni fellépést, de valószínűleg nem állnak készen arra, hogy leváltassák Ortegát.

Ez két másik lehetséges forgatókönyvet vet fel. Ha Ortega képes elég hosszú ideig elhúzni a tárgyalásokat, az ellenzéki koalíció megrepedhet, és így a tiltakozások idővel elapadnak. Ez a stratégia egységes kormányt és sandinista pártot igényel, valamint nemtörődöm választ a nemzetközi közösségtől.

Bár jelen pillanatban ez a forgatókönyv nem tűnik valószínűnek, emlékezzünk arra, hogy éppen ez történt Venezuelában. Nicolás Maduro elnök képes volt megszilárdítani hatalmát – a katonaság körében is –, elhúzta a tárgyalásokat, és kihasználta az ellenzéken belüli megosztottságot. Ez odáig vezetett, hogy megnyerte az elnökválasztást. Az ellenzék választási bojkottja és a széleskörű nemzetközi elégedetlenség ellenére Maduro képes volt a választási eredményeket felhasználni a hatalma további megszilárdítása érdekében. Ahhoz, hogy Nicaraguában lekerülhető legyen egy hasonló helyzet, az ellenzéknek végig egységesen kellenek fellépnie, illetve a nemzetközi közösség részéről hatékony válasznak kellene érkeznie.

Eddig azonban az ellenzék csak egyetlen dologban tűnik egységesnek: távolítsák el Ortegát a hatalomból. Az Egyesült Államok pedig – néhány elítélési nyilatkozaton, valamint a managuai nagykövetségén dolgozó személyzet egy részének hazarendelésén kívül – nem tett jelentős erőfeszítéseket, hogy nyomást gyakoroljon a nicaraguai kormányra. És bár a rezsim nemzetközi szakértőket hívott az országba, hogy tárják fel a kormányellenes tüntetéseken elkövetett erőszakcselekmények hátterét, és több szervezet mély aggodalmát fejezte ki, eddig senki sem tett semmi érdemlegeset.

A legrosszabb forgatókönyv az erőszak fokozódása lenne, amelyben egyes ellenzéki csoportok úgy döntenek, hogy a párbeszéd és a politikai megoldás nem lehetséges, és inkább fegyvert fognak. Nicaraguának erőszakos, polgárháborúkkal övezett történelme van, és miközben a mai geopolitikai körülmények meglehetősen különböznek az 1980-as évektől, rendkívül valóságos lehetősége van egy elhúzódó, erőszakos konfrontációnak. A következmények pedig tragikusak lennének. A már gyenge államokra – például Hondurasra és El Salvadorra – történő átterjedési hatás, valamint a migráció fokozott nyomása destabilizálhatja az egész régiót.

Ha Nicaraguában polgárháború kezdődik, az óriási nyomást gyakorolna a nicaraguai katonaságra, hogy határozottan lépjen fel az erőszak elfojtása érdekében. Az egyre növekvő konfliktus az Egyesült Államok részéről is jelentősen nagyobb mértékű beavatkozást igényelne, mint amire a Trump-adminisztráció jelenleg hajlandónak mutatkozik. És ha a korábbi amerikai intervenciókat nézzük, az USA további bevonása valószínűleg súlyosbítaná a helyzetet ahelyett, hogy megoldaná azt.

Nicaragua olyan kereszteződéshez ért, amely meghatározhatja a jövőjét. Az egyetlen kiút a válságból a békés átmenethez vezető, értelmes politikai párbeszéd, valamint egy szabad és tisztességes választásokon megválasztott új kormány lenne, amire viszont egyre kisebb az esély.

Forrás: Foreign Policy / Kitekintő / MTI