Szíria: Trump hajlandó lesz megfizetni az amerikai beavatkozás árát?

Donald Trump amerikai elnök ígérete szerint Damaszkusz „nagy árat” fog fizetni a szíriai rezsim által a hétvégén elkövetett állítólagos vegyifegyver-támadásért. Azonban most is – mint oly sok korábbi esetben – Trumpnak előbb gondolkodnia kellene, mielőtt fenyegetőzik a Twitteren.

A szomorú valóság az, hogy az Egyesült Államok képessége a szíriai háború menetének megváltoztatására évek óta csökkenő tendenciát mutat. Sőt, most úgy tűnik, Trump még azt a maradék, kis befolyást is eltékozolja.

Henry Kissinger egyszer azt mondta:

A politikaalkotás tragikus aspektusa, hogy amikor a legnagyobb a cselekvés lehetősége, akkor a tudás, amelyre ez a cselekvés alapozható lenne, minden esetben minimális. Ezzel szemben, amikor a legnagyobb tudás birtokában vagy, legtöbbször nincs mozgástered cselekedni.”

Ez az aforizma kellően összefoglalja az USA Szíria-politikáját.

Visszatekintve, ha valaha volt olyan idő, amikor az Egyesült Államoknak határozottan be kellett volna avatkoznia Szíriában – akár közvetlen katonai akció, akár a szíriai ellenzék erőteljesebb támogatása révén – az 2011-ben vagy 2012-ben ütött volna a legnagyobbat. Akkor ugyanis a szélsőségesek még nem uralták az Aszad elleni erőket, valamint az orosz és az iráni katonai részvétel a rendszer támogatásában még viszonylag minimális volt.

Elképzelhető, hogy egy határozott „lökés” segítségével elmozdíthatták volna Aszadot az ország éléről, vagy legalábbis egy tárgyalásos átmenet felé terelhették volna. Ezen a ponton azonban még úgy tűnt, hogy Aszad nyugati beavatkozás nélkül is elbukhat.

Barack Obama elnökségének későbbi szakaszaiban viszont egyértelmű volt, hogy Aszadot már egy erősebb amerikai erőfeszítés sem taszítaná le, és a be nem beavatkozás fájdalmas következményei nyilvánvalóvá váltak:

• százezrek vesztették életüket a harcokban,
• az Iszlám Állam felemelkedett,
• példátlan iráni és orosz befolyás vette kezdetét Szíriában és úgy általában a Közel-Keleten,
• valamint a háború más területekre is átterjedt.

És ebben a helyzetben a lendület a lázadók ellen fordult, az ellenzéket egyre inkább a szélsőségesek vezetik. Irán, majd Oroszország katonai belépése ráadásul nem várt módon korlátozta az amerikai cselekvési szabadságot, és megnövelte a „nemkívánatos kimenetel” kockázatát.

A probléma az, hogy 2011-12-ben az amerikai politikai döntéshozók nem látták teljesen előre, hogy milyen árat fognak fizetni azért, mert félreállnak. 2015 és 2016 között ez az ár egyértelművé vált, azonban addigra már késő volt, lévén jelentősen csökkent a hatékony fellépés lehetősége. Ez az a dilemma, amellyel a Trump-adminisztráció szembesült, amikor hatalomra került.

Valójában nem meglepő, ha déjà vu érzésünk van az elmúlt napok politikai vitáival kapcsolatban, mivel szinte pontosan egy évvel ezelőtt az államigazgatás nagyon hasonló helyzetben volt a tavaly áprilisban, Hán Sejkúnnál elkövetett vegyifegyver-támadás következtében.

Akkor Trump megtorlásul egy figyelmeztetésnek szánt katonai akcióval válaszolt: masszív rakétatámadást intézett manőverező robotrepülőgépekkel a szíriai Homsz egyik légibázisa ellen, azonban szigorúan elkerülte a katonai összetűzést Moszkvával. (Annak ellenére, hogy Oroszország vezető szerepet játszik a szíriai háborúban, az amerikai adminisztráció még őt is figyelmeztette a légitámadásra, annak biztosítása érdekében, hogy senki se sérüljön vagy haljon meg.)

Amerikai tisztviselők akkor azt állították, hogy a légicsapás biztosítja Washington számára azt a diplomáciai és katonai befolyást, amellyel Aszadot kiüthetik a nyeregből, vagy legalább megakadályozhatják a vegyifegyverek ismételt bevetését. Valójában azonban az ilyen szintű, korlátozott erőszak hatása ennél sokkal kisebb volt; a rezsim offenzívái és a vegyifegyver-támadások nem sokkal később folytatódtak.

Damaszkusz, 2018. április 6.
A SANA szíriai állami hírügynökség képén civilek nézik egy bombatalálatos autó roncsát Damaszkusz Rabva városrészében 2018. április 6-án. A tűzszüneti megállapodás ellenére a szíriai kormányerők csapásokat mértek a lázadókra a Damaszkusszal határos Dúmában, amiért a felkelők rakétával támadták meg a főváros több kerületét, és megöltek két lakost. (MTI/AP/SANA)

Kevés remény van arra, hogy most más lesz a helyzet. Egy újabb tűszúrás-jellegű katonai erőfitogtatás talán érzelmileg kielégítő lenne, és lehet, hogy ideiglenesen elrettentené a szíriai elnököt a vegyi fegyverek használatától, azonban majdnem minden bizonnyal elhanyagolható hatást gyakorolna arra, hogy megállítsák a rezsimet a civilek más eszközökkel történő legyilkolásában, valamint megváltoztassák a konfliktus alapvető helyzetét, amely évek óta rossz irányba halad.

Ha Trump komolyan gondolja, hogy Aszad „nagy árat” fog fizetni, az Egyesült Államok beavatkozhat olyan módon, ami valódi stratégiai lépést jelentene. Az amerikai hadsereg például nagyobb, tartós légi támadást kezdeményezhetne, és nem csak egyetlen repülőtérre, hanem további katonai célpontokra és Aszad hatalmának szimbólumaira mérve. Az amerikai válasz így nem „arányos”, hanem szándékosan aránytalan lenne a háborús bűncselekményre, amely kiváltotta, ez pedig arra szolgálhatna jelzésül, hogy az USA hajlandó oly módon katonai nyomást gyakorolni, amely mind Damaszkusz, mind az őt támogató Moszkva számára elrettentő erővel bírhat.

Mindazonáltal egy ilyen szintű amerikai beavatkozás magába foglalja ugyanazokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyek eddig megakadályozták ezt: legfőképpen a hajlandóságot arra, hogy az Egyesült Államok elfogadja jelentősebb katonai kötelezettségvállalását Szíriában. Ez egyben azt is jelentené, hogy az Oroszországgal és Iránnal szemben a feszültség fokozódásának veszélye fenyegetne. Ezeket a kockázatokat ráadásul épp akkor kellene elfogadni, amikor a Pentagon (védelmi minisztérium) korlátozza az Egyesült Államok katonai jelenlétét a Közel-Keleten, hogy újra Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában összpontosíthasson a nagyhatalmi versenyre.

Valószínűleg még mindig lehetne megalapozottan érvelni a fokozott amerikai jelenlét mellett, tekintve Aszad háborús bűncselekményeinek súlyosságát és azt, hogy maga Szíria milyen mértékben vált a geopolitikai verseny középpontjává. De bármit mondjon is Trump, kétségesnek tűnik, hogy egy olyan elnök, aki többször is bírálta az amerikai katonai beavatkozásokat a Közel-Keleten, és komolyan fontolgatja az amerikai csapatkivonást Szíriából, hajlandó lesz ennek a megközelítésnek az árát megfizetni.

Forrás: Bloomberg / Kitekintő