Miben rejlik Trump népszerűségének titka?

For English, please go to Page 2

Az amerikai választók két nagy csoportra oszthatók: vannak azok, akik vevők Donald Trump és Ted Cruz megújulást ígérő, establishment-ellenes, nacionalista ígéreteire, és vannak azok, akik ki nem állhatják az ilyen mértékű populizmust. Ám ez a törésvonal nem esik egybe a klasszikus pártok közti törésvonallal. Sok konzervatív republikánus eddig el sem tudta képzelni, hogy két ilyen radikális „félelem-kereskedőnek” egyáltalán lehetősége lehet az előválasztásokon. Ezért fontos elgondolkozni azon, mi hozta létre ezt az új törésvonalat, mely eltér az eddig ismert ideológiai különbségektől, és emiatt érthetetlen a Trumpot és Cruzt becsmérlők számára.

Talán elsőre furcsán hangozhat az az állítás, hogy Trump és Cruz támogatói ideológiailag kevésbé elkötelezettek, mivel a szélsőségeseket hajlamosak vagyunk erősen „ideologikusnak” is hinni. Sokszor hibásan ideológiailag elkötelezettnek hiszünk olyanokat, akik nézetei nem logikusak, irreálisak vagy szélsőségesek. Az angol értelmező kéziszótár szerint az „ideologues” (ideologikus) dogmatikus, kompromisszumképtelen, csökönyös személy, akire nem hatnak az észérvek. Trump és Cruz pont ilyen politikusnak látszanak. Eddig mind Trump következetlensége, mind Cruz csökönyös opportunizmusa negatív üzenetet hordoz (valami ellen, nem pedig valami mellett szól). Az ideológiák – mint a konzervativizmus vagy a liberalizmus – koherens eszmerendszerek, melyek irányelvet adnak egyes társadalmi problémák megoldására. Trump és Cruz se nem koherens, se nem ad irányelvet társadalmi problémák megoldására.

E két politikus követői kirekesztettnek érzik magukat, gazdasági és társadalmi értelemben is vesztesnek, akik ezért igényelnek egy ellenségképet. Az elitellenes politikusok pedig hangot adnak az ő frusztrációjuknak. Ők azok a szavazók, akik a büntetést preferálják a teljesítménnyel szemben, a kirekesztést a befogadással szemben, a belenyugvást a kiegyezéssel szemben és a rombolást az alkotással szemben. Az olyan konzervatív értékeket, mint a „kicsi államot” vagy a laissez-faire gazdasági felfogást nem tekintik már értéknek, és az Alkotmány betűjéhez való ragaszkodástól sem várják többé azt, hogy ez majd mindenki számára egyformán biztosítja a gyarapodás lehetőségét.

Trump és Cruz olyan választókat tud megszólítani, akik eddig a klasszikus ideológiai spektrumon kívül esőnek érezhették magukat. A Quinnipiac University által készített tanulmány szerint, Trump szavazói közt egyforma arányban találhatók meg a magukat „mérsékelt liberálisnak”, „némiképp konzervatívnak” és „erősen konzervatívnak” tartók. Mindkét jelölt mellőzi a hagyományos republikánus „vállalkozáspárti” programot, mivel elsősorban a fehér közép- és munkásosztályt tekintik célcsoportjuknak. Ezek a szavazók utálják a nagyvállalatokat és a washingtoni politikai elitet, akik szerintük nem csinálnak semmit (pedig a Kongresszus mindkét házában republikánus többség van). Trump és Cruz is „nagy állam-párti” és a szociális juttatások fontosságát hangsúlyozza. Emellett Trump egy radikálisan protekcionista gazdaságpolitikát hirdetett, valamint azt ígéri, megemeli a nagyvállalatok vezetőinek adókulcsát. A populizmus miatt a Republikánus párt fokozatosan azok pártjává válik, akik nem csak a kisebbségektől és a bevándorlóktól, de az „amerikai álmot” beteljesítő „self-made man”-ektől és „self made woman”-ektől is fenyegetve érzik magukat.

Hogy megértsük ennek a politikai átrendeződésnek az okát, meg kell értenünk, hogy mi késztette Trumpot, Cruzt és a konzervatív szavazók egy részét arra, hogy forduljanak szembe saját pártelitjükkel. A Republikánus Párton belüli ellentétek már 2009. januárjában mindenki számára nyilvánvalóvá válhattak, mikor létrejött egy új belső szerveződés, a Tea Party. E populista tömörülést az Obama-adminisztrációval és a növekvő közszektorral szembeni ellenszenv hívta életre, és Amerika libertariánus gyökereihez való visszatérését hirdette meg. Már a Tea Party főüzenete is az establishment-ellenesség volt. Kritikájuk középpontjában a Kongresszus republikánus többsége állt, amely szerintük nem volt elég kemény, és nem korlátozta eléggé a demokrata elnök mozgásterét. 2015. januárjában egy újabb befolyásos Tea Party-hoz köthető szerveződés jött létre a Képviselőházon belül, a „House Freedom Caucus” („Független Frakció”). Ők voltak azok, akik már 2013-ban átmenetileg megbénították a kormányzást, és ők voltak azok is, akik tavaly el tudták mozdítani a pozíciójából John Boehnert, a Képviselőház republikánus vezetőjét. A kormányzat leállása pedig hamar a washingtoni politikai elit tehetetlenségének szimbólumává vált. Így Ted Cruz és a House Freedom Caucus többi tagja – noha ők okozták a leállást – győztesként tudott kijönni ebből a politikai csatából. Trump és Cruz pedig felismerte azt a szélsőséges politika iránti egyre nagyobb keresletet, amelyet a mérsékelt republikánusok nem tudnak kiszolgálni.

Az elmúlt évtizedekben a republikánus szavazók számára oly csalogató „a kormányzat a probléma” („Government is the problem”) jelszó többé már nem annyira vonzó, mint 1980-ban volt, mikor Ronald Reagan választást tudott nyerni vele. A ’90-es években Bill Clintonnak egyszerre sikerült a gazdaságot növekedési pályán tartania, és egyszerre sikerült bővítenie a szociális ellátórendszert. A republikánusoknak viszont mai napig nem sikerült egy olyan politikust sem találniuk, aki Reagan népszerűségét elhomályosíthatná. Az új üzenet pedig a következő: a régi kormányzat a probléma („The old government is the problem”)! A republikánus választók pedig azonnali kézzelfogható eredményeket akarnak, nem pedig különböző ideológiai maszlagokat hallgatni. A jelenlegi republikánus pártelitnek pedig ideje felismernie, hogy nem állíthatják meg a Donald Trump és a Ted Cruz-szerű politikusokat, ha nem képesek komoly megújulásra.  

Flip for English

• The two main contenders for the Republican nominee in the 2016 US Presidential election, Donald Trump and Ted Cruz, reflect a new ideological divide in American politics—establishment versus anti-establishment—that does not correspond to traditional party divisions.
• Trump and Cruz have been able to garner so much support because of their populist rhetoric and disenchantment with conservative inefficacy in Congress.
• Socioeconomic immobility within the white middle and working class makes Trump and Cruz more appealing candidates but the candidates campaign platforms offer only scapegoats not solutions.

American voters can be divided into two groups: those who support Donald Trump and Ted Cruz and their allegedly refreshing, anti-establishment, nationalist campaign promises and those who can’t conceive of their immense popularity. This divide does not fall along party lines. Many ideologically motivated conservatives, Republican Party officials, long-time Republican Congressmen and Republican “reformocons” never imagined that two candidates with radical, fear-mongering platforms could gain momentum in the primaries. This makes it all the more important to consider what creates the divide—a divide that does not parallel the typical American ideological divisions and, as a result, is difficult for Trump and Cruz disparagers to understand.

It may seem strange to argue that Trump and Cruz supporters are less ideologically motivated than the Republican “establishment” because we often consider radical rhetoric at the margins of the left or right wings overly “ideological”. We often mistakenly use the word “ideological” to dismiss platforms that seem unrealistic, illogical, extreme or based in sound-bytes and rhetoric rather than substance. Dictionaries define “ideologues” as people who are “uncompromising” or “dogmatic”—stubborn politicians who cannot be persuaded by reason. Trump and Cruz’s campaigns exemplify these features. Yet Trump’s inconsistency and Cruz’s stubbornness reflect opportunism more than ideological conviction—they both stand against more than they stand for. Ideologies such as liberalism or conservativism present logically coherent arguments for the best way to arrange society—Trump and Cruz are inconsistent, opportunistic and often incoherent.

Trump and Cruz supporters feel shut out from politics, stuck in their socioeconomic position and afraid of what they perceive of as foreign threats—they are interested in anti-establishment candidates who offer a voice to their frustrations and maybe a small tax break, rather than candidates with perfect platforms or the ability to rally conservative leaders. They prefer punishment to performance, exclusion to inclusion, deference to compromise and elimination to creation. Conservative values like small government and laissez-faire economics are no long attracting voters for the sake of the values themselves and constituents are no longer drawn to conservativism because they believe it will promote general growth and economic prosperity for all.

Trump and Cruz adhere only to the parts of the conservative ideology that match their specific constituents’ fears and frustrations. The two candidates draw support from conservative voters who may have previously identified themselves with distant points on the ideological spectrum. According to a poll conducted by Quinnipiac University, Trump supporters identify in equal proportion as “moderate to liberal,” “somewhat conservative,” and “very conservative”. The two candidates, avoiding the traditional pro-business Republican agenda, target white middle and working class voters. These voters are frustrated with corporate bonuses, Washington wealth, political inefficacy despite a Republican-majority Congress and post-recession class immobility (not to be confused for concern for with race or gender-based inequality). Trump and Cruz both favor “big government” when it comes to protecting Social Security and benefits for veterans and the military. Trump has advocated for radically protectionist trade policies and tax increases for hedge-fund managers against the conservative free-marker mantra. The populism taking hold of and transforming the Republican Party aims for exclusive prosperity—prosperity for those who feel threatened by minorities, immigrants and the self-congratulatory elite.

To explain the re-alignment of political divisions this presidential primary season, we should recall some of the specific instances that signaled to Trump, Cruz and conservative voters that the Republican “establishment” needed ousting. In January 2009 the first symbol of major discontent within the Republican Party emerged in the form of the “Tea Party”—a political movement that does not define a specific platform but draws on various libertarian and populist messages to oppose the growth of the public sector and the legacy of the Obama Administration. The Tea Party’s key message is anti-establishment. They critique Republican congressmen for compromising with Democrats on everything from proposed immigration reform to Obamacare, blaming their own party, which maintains the majority in both congressional houses, for allowing a Democratic executive to take action. January 2015 marked the birth of the “House Freedom Caucus”, a powerful lobby within the House of Representatives with links to the Tea Party. The Caucus caused the government shut down temporarily in 2013and ousted Republican John Boehner from his position as Speaker of the House in 2015. The government shutdown rapidly coalesced as a symbol of the political inefficacy of establishment Republicans. Ted Cruz and Freedom Caucus, despite having caused the government shutdown themselves, were able to emerge from the debacle unscathed, claiming that they were forced to resort to reckless political tactics due to dire circumstances. Moderate House Republicans had failed to deliver on more extreme campaign promises, and Cruz and Trump saw the political mood shifting in an establishment-critical direction.

“Reagan Republicans” are dwindling in rank and the traditional conservative declaration, “Government is the problem”, has failed to produce the type of enthusiasm it used to. Bill Clinton balanced the budget while maintaining social programs and Republicans haven’t had a President with comparably high approval ratings, bipartisan or otherwise, since the 1980s. People are listening to commentators like Rush Limbaugh and Glenn Beck for political advice and the contingent of white segregationist voters courted by Republican president Richard Nixon in 1968 have coalesced into a nativist, minority-critical, anti-immigration interest group within the party. The new message is, “The old government is the problem” and Republican voters want immediate benefits for themselves, not ideological consistency. The establishment Republican Party may not like Trump or Cruz, but they cannot stop them without some major party reforms.