Kína: összeomlás vagy kezelhető nehézségek?

Nyár közepe óta húzódik a kínai gazdaság és különösen a pénzpiacok körüli médiavihar, amely gyakran a világ második legnagyobb gazdaságának összeomlását vizionálja. Való igaz, régóta nem látott kihívások elé néz a kínai vezetés, a szálak összekuszálódtak, félő, hogy a Xi Jinping államfő által bejelentett „új normának” számító 7 százalék körüli GDP-növekedés még tovább lassul majd, sőt, egyes elemzők szerint az ország valójában már stagnál, esetleg recesszióban van. De mi áll mindennek hátterében?

A 2008-as válság utórengései

A gazdasági és pénzügyi világválság kibontakozására a kínai központi kormányzat egy hatalmas, mintegy 4 billió jüanos (600 milliárd USD) élénkítő csomag bevetésével reagált. Az intézkedés célja az volt, hogy a rendelkezésre álló pénzmennyiség (likviditás) bővítésével fokozzák a beruházások ütemét az országban. Ez azonban nagyrészt csupán részfinanszírozást jelentett, így az állami 4 billió jüan nyomán további 14 billiónyi hitel keletkezett, amelyet elsősorban infrastruktúra és ingatlanipari befektetésekre költöttek (például kiépült 12.000 kilométernyi nagysebességű vasútvonal). Mindez az érintett gazdasági szektorok erős túlhevüléséhez vezetett, így a központi kormány 2010-ben már kénytelen volt korlátozásokat bevezetni, ami a növekedés ütemének gyors lassulásához vezetett.

Mindeközben a lakosság az akkor még rendkívül pozitív kilátások és az alacsony banki kamatok miatt új területre kezdte becsatornázni a kínaiakra jellemző rendkívül magas megtakarítási rátából eredő forrásait: az ingatlanpiacra. Éveken át kétszámjegyű növekedés volt tapasztalható az ingatlanárak terén. Egyes városokban már irreális magaslatokba repültek a négyzetméterárak, Sanghaj központjában az átlagár elérte a 3 millió forintnak megfelelő jüant, de köttettek adásvételek 20 millió forintnak megfelelő négyzetméteráron is! Peking – joggal tartva a Japánban huszonöt éve lezajlott ingatlanpiaci buborék katasztrofális hatásaihoz hasonló következményektől – szabályozási eszközökkel igyekezett hűteni immáron ezt a szektort is. Sikerrel is járt, az árak csökkenni kezdtek, ami azonban az ingatlanfejlesztésekhez szükséges földek eladásából bevételhez jutó, az infrastrukturális fejlesztések miatt viszont már eladósodott helyi önkormányzatok helyzetét rendítette meg, akárcsak az ingatlanpiaci szereplők többségét, akik szintén hitelekből finanszírozták egy-egy elképesztő méretű fejlesztési projektjüket (országszerte szó szerint komplett városokat építettek a semmiből a semmibe).

Mindez ahhoz vetetett, hogy az elmúlt években a hitelállomány közel kétszer olyan gyorsan növekedett Kínában, mint a GDP, ráadásul a potenciális gazdasági növekedés kilátásai mindeközben a korábbi 10 százalék körüli éves átlagról 7 százalékra lassultak. 

A hitelciklus vége?

Felmerül a kérdés, hogy miközben a gazdasági fundamentumok terén nem látszik ilyen hirtelen romlás, miért lassult le a gazdaság látványosan a növekvő hitelezés dacára. Egyes elemzők szerint a válasz a hitelek felhasználási módjában keresendő, azaz a kínai irányított gazdaság azon jellemzőjében, miszerint gyakran (néha/legtöbbször/sosem/ki tudja) nem piaci alapon dől el a pénz áramlásának útja és célpontja, ami rossz allokációhoz, hatékonyságromláshoz, végső soron pedig rossz hitelekhez vezet. Az adatok egy egészen megdöbbentő képet festenek elénk: míg 2007-ben az ország teljes adóssága (központi és helyi kormányzati, vállalati és lakossági hitelek) a GDP 158 százalékát tette ki, mára ez az arány már bőven 280 százalék fölé kúszott. Azaz, egységnyi gazdasági teljesítmény előállításához már jóval több, mint egy egységnyi hitelre volt szükség az elmúlt években, miközben ez pont fordítva volt korábban.

Bár a kínai kormányzat felismerte a helyzet veszélyességét, úgy gondolták, hogy a kiút a még nagyobb likviditásban, azaz a hitelezés erősítésében rejlik. Ennek megfelelően a kínai jegybank időről időre csökkentette az amúgy meglehetősen magas irányadó tartalékrátát (20 százalékról fokozatosan egészen a ma bejelentett 18 százalékig), ami összességében több százmilliárd dollárnyi likviditást pumpált a gazdaságba. Mindeközben az irányadó kamatlábat is 4,6 százalékig vitték le, miközben 2012 elején még 6,5 százalék felett járt ez az érték. Azonban a hitelek terheinek növekedésével és a nem teljesítő szerződések számának gyarapodásával párhuzamosan a bankok kockázatkerülő stratégiára váltottak, így egyfelől nem váltak be a kormányzat reményei, másfelől a korábbinál is nagyobb szerepet kapott Kína átláthatatlan, szabályozatlan és drága árnyékbankrendszere. Mivel sok szereplő már csupán az árnyékbankoktól tud rendkívül drágán (re)finanszírozáshoz jutni, a befektetések szintje tovább csökken, és így a gazdasági növekedés üteme is tovább lassul.

E bonyolult folyamatnak szinte csak mellékterméke az elmúl évben végbement tőzsdei rally, illetve az azt követő jelentős zuhanás. Mivel az ingatlanpiac a továbbiakban már nem kínált vonzó befektetési lehetőségeket, a lakosság egy része (80-90 millió ember) áttért a tőzsdézésre. A profit iránti éhség a kínaiakra olyannyira jellemző szerencsejáték szenvedéllyel párosulva veszélyes elegyet alkotott, hiszen a sok tízmilliónyi kisbefektető kétharmada annyira átlagembernek tekinthető, hogy még középiskolai végzettséggel sem rendelkezik. Ennek megfelelően gyakorlatilag bármiféle tőzsdei ismeret nélkül kezdtek bele a játékba/kereskedésbe, és a beáramló tőke puszta mennyisége miatt egy év alatt őrületes emelkedés alakult ki a tőzsdéken. A sencseni tőzsdeindex a 2014. június 13-i 1079 pontról 2015. június 12-re 3140 pontra katapultált, míg Sanghaj ugyanezen időszak alatt 2070 pontról 5166-ra nőtt. Mindez természetesen távolról sem tükrözte a reálgazdaság valódi – lassuló – teljesítményét. A krach (bár egyes nagy nemzetközi pénzpiaci elemzőcégek szerint csupán korrekcióról van szó) be is következett, és pár hét alatt 30 százalékkal estek a tőzsdeindexek. Bár július eleje és augusztus közepe között a kemény kormányzati beavatkozás hatására némileg visszaerősödött mindkét index, pár hét oldalazás után augusztus közepén újra esni kezdtek, és immáron 40 százalékos mínuszban vannak a júniusi csúcsokhoz képest. (Aki jókor szállt ki, nagyot kaszálhatott, érdekes lenne tudni, kik voltak a szerencsések.) A helyzetet súlyosbította, hogy a kisbefektetők jelentős része hitelekből, sőt, gyakran uzsorakölcsönökből vásárolt értékpapírokat, így a tőzsdei esés kezdetétől kénytelenek voltak papírokat eladni a törlesztőrészletek finanszírozása érdekében. Ez negatív spirált eredményezett, amit csak a kormányzati beavatkozás tudott – ideiglenesen – megállítani, mára azonban már közel 5000 milliárd dollárnyi vagyon lett semmivé a további eséseknek köszönhetően. A ma divatos összehasonlítással élve ez a teljes görög államadósság tizenháromszorosa.

Az már szinte csak bónusz problémaként értelmezhető, hogy az amerikai dollárhoz kötött kínai valuta a zöldhasú folyamatos erősödése miatt szintén jelentősen felértékelődött az elmúlt években Kína kereskedelmi partnereinek fizetőeszközéhez képest, súlyosan erodálva az exportorientált szektorok versenyképességét. Míg 2014 májusában 8,6 jüant ért egy euró, addig 2015 júliusára már csak 6,7-et, és hasonló mértékben értékelődött föl a jüan a japán jenhez vagy éppen a dél-koreai vonhoz képest is. A fentiek fényében elképzelhető, hogy a kínai kormányzat tudatosan a jüan leértékelése mellett döntött az elmúlt hetekben, bár az összességében körülbelül 8 százalékos gyengülés az euróval szemben aligha ellensúlyozza a korábbi 20 százalékos erősödést. Persze az sem biztos, hogy egy tudatos leértékeléssel állunk szemben, hiszen ahhoz, hogy Kína elérje egyik célját, a jüan globális tartalékdevizává válását, valóban szükség volt az új, rugalmasabb árfolyam meghatározási mechanizmus bevezetésére. Míg korábban a jegybank döntésén múlt a középárfolyam (amelytől a kereskedés folyamán maximum +/- 2 százalékkal lehetett eltérni), addig az új rendszerben a napi középárfolyam automatikusan az előző napon a piac által (a +/-2 százalékos sávon belül) meghatározott értéke. A változtatást az IMF is üdvözölte, és a helyes irányba tett lépésként értékelte. Ebből viszont az is következik, hogy a három egymást követő napon bekövetkezett gyengülés valójában a valódi piaci folyamatok eredménye, nem kormányzati beavatkozásé. Ez esetben azonban az árfolyamnak azóta tovább kellett volna esnie, ami elmaradt, így valószínűleg a kínai vezetés rájött, hogy rosszkor, túl korán változtatták meg a mechanizmust, és most már a jüan további gyengülése ellen dolgoznak, jelentős összegeket elégetve az amúgy hatalmas, 3,7 billió dollárnyi devizatartalékból. Az igen összetett folyamatok kapcsán az egyik legismertebb francia Kína szakértő, François Godement írt egy remek, ám nem könnyen emészthető összefoglalót, amely összességében optimista a kínai gazdasági helyzet jövőjével kapcsolatban. Igaz, ami igaz, a lakossági fogyasztás továbbra is 10 százalék felett bővült az elmúlt évben, ami arra utal, hogy lassan, de biztosan átalakul az ország növekedési modellje. Mindeközben azonban Kína kénytelen elviselni a struktúraváltással járó növekedési áldozatot.

Megoldási lehetőségek

Be kell vallani, hogy a szabályozás elégtelenségének és a statisztikai adatok megkérdőjelezhető pontosságának köszönhetően igen keveset tudunk biztosan a kínai gazdaságban, és így különösen a pénzügyi szektorban zajló folyamatokról, így a megoldási javaslatok is bizonytalanok.

Mindettől függetlenül logikus lépés a jegybank részéről, hogy kedden 25 bázispontos kamatcsökkentést hajtott végre, amivel mérsékelheti a már meglévő hitelek terheit is. Mivel a problémás hitelek igen jelentős része a helyi önkormányzatok, illetve az állami tulajdonú cégek számlájára írható, elkerülhetetlennek látszik az állam részvétele az adósságleírásban, vagy legalábbis azok központi állampapírokkal történő kiváltásában. Maga a kínai állam kedvező kamatokkal tud hitelt felvenni, ráadásul a magas megtakarítási ráta miatt nem szorul külföldi kölcsönökre vagy pénznyomtatásra. Hosszabb távon azonban egy olyan új gazdasági növekedési modellt kell kidolgozni Kínában, amely sokkal kevésbé szorul rá a hitelezés felpörgetésére, illetve a helyi önkormányzatok finanszírozásában is csökkenteni kellene a bankok szerepét.

Akármit is lép azonban Peking, az adósság leépítése a fogyasztás visszaesése miatt elkerülhetetlenül további lassuláshoz vezet az eddigi növekedést hajtó gazdasági szektorok terén. Kérdés, hogy a belső fogyasztás és a szolgáltatási szektor azzal összefüggő erősödése képes lesz-e ellensúlyozni ezt. 

Politikai következmények

Bár az elemzők többsége nem tart kínai gazdasági összeomlástól, a korábbi gyors növekedéshez szokott kínai átlagemberek között jelentős érzelmi viharokat okozhatnak ez elmúlt hónapok eseményei. Különösen igaz ez a tőzsdei esésben közvetlenül érintett több tízmillió kisbefektető és családjaik esetében, akik között – már csak a szakértelem hiánya miatt is – folyamatosan terjed a pánik. A fő feszültség abból adódik, hogy a kínai vezetés és mögötte a Kínai Kommunista Párt évtizedek óta a GDP látványos növekedéséből meríti politikai legitimitását, így a lassulás kikezdheti az ország társadalmi konszenzusát. Recesszióra legalább harmincöt éve nem volt példa Kínában, így egy komoly gazdasági válság hatásai kiszámíthatatlanok. Aggasztó, hogy a kínai központi médiában az utóbbi hetekben több olyan cikk is megjelent, amely a jelenlegi vezetőkkel szembenálló párttagoknak szánt üzeneteként értelmezhető. Bár a Párt kifelé mindig egységet mutat, nem lenne meglepő, ha a gazdasági problémákat meglovagolva felerősödne a belső ellenzék hangja a szokatlanul erős hatalomkoncentrációt kiépítő Xi Jinping elnök-pártfőtitkárral szemben. A jól értesültnek számító South China Morning Post minapi cikkében éppen ilyen folyamatokról számolt be, igaz, a kínai pártpolitika legbelső bugyrai a külvilág számára továbbra is láthatatlanok.

A szerző Kína-kutató, külpolitikai szakértő, egyetemi adjunktus, a Central and Eastern European Center for Asian Studies elnöke.