A Vaskancellárok dilemmája

Az euróválság számos európai uniós tagországban óriási gazdasági és társadalmi károkat okozott: megemelkedett államadósság, kontrollálatlan infláció, munkaközvetítők előtt kígyózó sorok. Ezek a jelenségek Németországot messze elkerülték. Berlin nemhogy meg tudta őrizni pozícióit, de nyertesként jött ki a válságból. Ez pedig számos, kiváltképp a dél-európai tagországban frusztrációt váltott ki a németekkel szemben. A német vezetés számára adott a kérdés, mit kezdjen magával a jelenlegi helyzetben? Németország Európának túl nagy, a globális porondon viszont egyedül túl kicsi – tudja ezt jól Angela Merkel is. De nem ő az első német kancellár, akinek Németország „szerencsétlen” mérete komoly dilemmát jelent.

Az új európai frontok nem a csatatéren, hanem a tőzsdéken húzódnak

Az Európai Unió sok hibája ellenére egyik fő célkitűzését kétségkívül teljesítette: a háború európai földön mára már elképzelhetetlen. A világ az európai egyesülési folyamat kezdete óta igencsak megváltozott: mára már világos, hogy nem az az ország határozza meg a globális folyamatokat, amelyik fejlett hadsereggel, vagy atombombával bír (bár ezek a tényezők sem elhanyagolhatóak), hanem amelyik fejlettebb gazdasággal, magasabb exportkvótákkal, vagy bővebb belső piaccal rendelkezik. Ebben a gazdaság által dominált világban nem megszállókra és megszállottakra, hanem hitelezőkre és adósokra lehet felosztani az országokat. A hitelezők pedig hatalommal bírnak, feltételeket diktálhatnak az adósoknak, legyen szó belső reformokról, vagy épp megszorításokról. Az imént leírt hitelező-adós felosztás az Európai Unió jelenlegi megosztottságát remekül jellemzi.

Németország mára Európa legnagyobb hitelezőjévé vált. A német gazdaság stabilan bővül évi 2-3 százalékkal, euróválság ide, vagy oda. Németország az eurózóna összgazdaságának 30 százalékát teszik ki, az eurózóna 18 tagjából pedig 14 felé exporttöbblettel bír. Hogy a fenti szereposztás szerint kik is lennének az adósok, arról nem kell hosszasan értekezni, az elmúlt évek fejleményei világosan megmutatták ezt. A dél-európai lánc egyes tagjai mára már ott tartanak, hogy képtelenek kezelni az elképesztő méreteket öltő munkanélküliséget, az állami apparátus képességeit meghaladja az effektív adóbeszedés, a régi politikai elit a populisták és szélsőségesek kereszttüzében próbál egyensúlyozni, úgy ahogy. Görögországban az elmúlt évek drámai megszorítás-politikájának következtében egy nyíltan rendszerellenes párt került hatalomra, Brüsszelben pedig arról folyik a diskurzus, hogy kidobják-e a görögöket az eurózónából, vagy sem. A görög példát minden bizonnyal több fogja követni, elég csak az erősödő spanyol, vagy olasz szélsőséges mozgalmakra gondolni.

2015-ben ott tartunk, hogy Európa az euróválság elleni küzdelem mentén kettészakadni látszik: akik támogatják a német (merkeli) mentési tervet, és akik ellene vannak. Utóbbiak tábora pedig egyre nő, ami komoly kihívások elé állíthatja a német vezetést.

A Németország ellen felhozott leggyakrabban hangoztatott politikai jellegű kritika úgy szól, hogy az egyesített Németország kiterjedt gazdasági kapcsolatainak következtében mára egy európai befolyási övezetet teremtett meg. A fal leomlását követően Közép-Európában egy hatalmas, országokat átívelő „összeszerelő műhelyt” hozott létre, teremtve ezzel nemcsak gazdasági, de politikai befolyást magának. Dél-Európát pedig elárasztotta gazdaságának termékeivel, amelyek – lévén jóval versenyképesebb, és sok esetben olcsóbb – ellehetetlenítették a helyi gazdaságokat. Ezen kritika szerint az utóbbi évek eurómentési projektje nem szólt másról, mint hogy megakadályozzák a déli tagországokban a vásárlóerő csökkenését, ezáltal a német ipar cikkei iránti keresletet. Ha a görögök visszatérnének a drachmához, az nemcsak a görögöknek fájna, de a németeknek is.

A német „túlhatalomról”

Jóllehet, mi magyarok minden rangosabb nemzetközi konferencián szeretünk megemlékezni arról, hogy mi ütöttük ki a berlini falból az első téglát, járultunk ezáltal aktívan a német egyesítéshez. A két Németország egyesítése korántsem volt olyan egyértelmű, mint ahogy ma azt gondolnánk. Nemcsak francia és brit részről aggódtak a kialakulóban lévő új európai hatalmi tömb miatt, de számos (nyugat) német baloldali értelmiségi (többek között Günther Grass) sem rajongott annyira az újraegyesítésért, mondván, abból sosem sült ki semmi jó, ha Németországnak túl sok hatalom van a kezében. Szinte a fal leomlásának másnapján a franciák úgy vélték, megtalálták a német túlsúly ellenszerét: az eurót. Amennyiben a németek belemennek, hogy feladják a nemzeti identitásuk részét képező D-Markot, úgy Párizs áldását adja a német egyesítésre. A közös fizetőeszköz mögötti ötlet úgy szólt, hogy az euró elvileg visszafogta volna a gazdasági értelemben már akkor is túlsúlyban lévő Nyugat-Németországot, közös szolidaritásvállalásra kötelezve ezzel. Tizenöt évvel az euró bevezetését követően már látjuk, hogy a reményteli francia terv pont az ellenkezőjét váltotta ki a vártakhoz képest. Németország az eurónak köszönhetően ma gyakorlatilag egyeduralkodó az Európai Unió tagországai között, számos Németország-kritikus cikk „merkeli negyedik birodalomról” ír.

De nemcsak a merkeli Németországnak akadnak méretbeli gondjai. Otto von Bismarck egyesített Németországa, a német második birodalom is hasonló gondokkal küzdött. Dánia, Ausztria és Franciaország legyőzését követően 1871-ben kikiáltották a második birodalmat, a Vaskancellár által egyesített Németország pedig Európa első számú hatalmi pólusa lett. Bismarcknak ugyanakkor komoly kihívást jelentett, hogy a berlini politikát az ország méretéhez és súlyához igazítsa. Németország a többi európai nagyhatalomhoz (Franciaország, Nagy-Britannia) képest túl nagy volt, egyedül azonban kevés volt ahhoz, hogy meghódítsa vagy vezesse Európát. Bismarck tisztában volt ezzel a helyzettel, és rendkívül aktív diplomáciával át tudta hidalni a helyzetet: egyrészről elszigetelte Franciaországot, másrészről folyamatosan biztosította Oroszországot békés szándékáról, így Nagy-Britannia nem érezte szükségét, hogy beavatkozzon a kontinens ügyeibe. Ám ahogy a Vaskancellárt menesztették, és a bismarcki érzékeny műszer idegen kezekbe (II. Vilmos) került, úgy omlott össze az egész rendszer, mely végül is az I. világháború kitörését eredményezte.

A hidegháború során kialakult egy német mondás, mely szerint amíg le van zárva a Brandenburgi Kapu, addig nyitva van a német kérdés. Jóllehet a Brandenburgi Kapu már egy negyed évszázada ismét nyitva van, a német kérdés ismét az asztalra került. Az euróválságban vezető szerepet betöltő Németországtól vezető szerepet várnak el az európai partnerek. Ez alatt azt kell érteni, hogy a németeknek mélyebben a zsebükbe kellene nyúlniuk, és nagyobb szolidaritást kéne mutatniuk, amikor a nyakig eladósodott dél-európai országok kisegítéséről van szó. „Kevésbé félek Németország erejétől, mint annak tétlenségétől”- szól Radoslaw Sikorski azóta híressé vált mondata, melyet a német vezetéshez intézett. Az igény, mely szerint Németországnak egy jóakaratú, benevolens európai hegemónként kéne fellépnie, nemcsak Varsóból, de számos európai fővárosból is szól Berlinnek. A merkeli Németország azonban vonakodik betölteni ezt a szerepet.

Egy jóakaratú német hegemón, amelyet Európában elvárnának, nemcsak arra lenne képes, hogy normákat határozzon meg (költségvetési fegyelem, reformok meghozása stb.), hanem arra is, hogy a csoport többi tagja számára érdekeltté tegye a csoportban maradást. Ez egy hosszú távú érdek, amely sok esetben rövidtávú kompromisszumok meghozását jelenti (nagyobb szolidaritás a déli országok felé, például a sokat emlegetett „déli Marshall-tervbe” való beleegyezés). Angela Merkel vezetése alatt Németország ezt a felállást nem fogja elfogadni. A kancellárasszonynak ehelyett egy expanzív európai projekt van a fejében, amely kevésbé európai, sokkal inkább nemzeti (német) színezetű. Angela Merkel jól tudja, hogy Németország egyedül a globális folyamatokra igen kevés befolyással bír. Ugyan Németországnak erős gazdasága van, önmagában ez azonban kevés ahhoz, hogy felvegye a versenyt az USA-val, vagy Kínával. Németországnak akarata érvényesítéséhez szüksége van az uniós keretekre, hogy érdekeit a globális porondon hangosabban mondhassa el, másrészt szüksége van az összuniós népességre, hogy meggyőzőbben léphessen fel. A merkeli Európának egy gazdaságilag erős, versenyképes egységnek kell lenni. Európa a világ népességének 7 százalékát teszi ki, gazdasága a világénak negyede, viszont a szociális kiadások fele Európára koncentrálódik-, szól a sokszor elmondott merkeli számsor, mely jól mutatja, hogy a németek milyen irányban képzelnék el az európai fordulatot: kevesebb szociális kiadás, magasabb versenyképesség, több pénzügyi fegyelem. Angela Merkel ezen dolgozik.

„Európában németül fognak beszélni”

A bismarcki német birodalomban egy igen veszélyes közhangulat alakult ki, a mindent jobban tudó, mindent jobban csináló, a Besserwisser kultúrája. A német hübrisz, a Besserwisser azon túl, hogy elképesztő elvárásokat támasztott magával szemben, sok esetben a valóságot is egy csalóka lencsén keresztül szemlélte, mely aztán nemcsak meg nem értéshez, hanem komoly konfliktusokhoz is vezetett.

„Egyszer Európában németül fognak beszélni”- a mondat nem a ’30-as évek valamelyik NSDAP-pártrendezvényén, hanem 2011-ben, a CDU lipcsei pártkongresszusán hangzott el. Volker Kauder, a kereszténydemokraták frakcióvezetője természetesen nem győzött magyarázkodni beszédét követően, a mondat mögötti üzenet, illetve az egész gondolatiság viszont nagyon is jelen van (még ha nincs is többségben) a német társadalomban. A német hübrisz ismét fenyeget. A 21. századi felállás szerint az egyik oldalon a tisztességes, sikeres, exportvilágbajnok, szabályokat betartó Németország található, aki nem mellesleg Európa főpénztárosa is egyben. A másik oldalt a lusta, adóelkerülő, adóssághalmozó, kiskapukra játszó tetszőleges dél-európai ország képviseli.

És mivel nemcsak hogy a németek az elvárt, a morálisan helyes szerint cselekszenek, de még pénzt is adnak a bajba került délieknek, értelemszerűen több beleszólási joguk is van-, folytatódik a gondolatmenet. A túloldalon a németeket mint megszállókat, Angela Merkelt pedig Hitler-bajusszal és horogkeresztes karszalaggal ábrázolják. Délen megpróbálnak oda ütni, ahol a németeknek a legjobban fáj: a bűnös múlt, amelytől minden törekvésük ellenére nehezen tudnak szabadulni.

Az indulatok Európa-szerte kezdenek elszabadulni, a viták és nézetkülönbségek a politika szintjét már régen meghaladták, és a közéletet is megmérgezték. Az európai egységfolyamat egyik legnemesebb célkitűzése hajdanán úgy szólt, hogy kibékítse egymással Európa polgárait. Az aktuális események sajnos nem a konfliktuskezelés és a párbeszéden alapuló kölcsönös megértés irányába mutatnak, sokkal inkább a konfliktus eszkalálódása van kilátásban. Nem kéne hagyni, hogy ilyen irányt vegyenek az események, az ugyanis egyelőre beláthatatlan következményeket jelentene az Európai Unió számára.