Kell Európának a közös haderő(?)

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke igen érdekes ötlettel állt elő egy múlt vasárnapi német lapinterjúban. A Welt am Sonntagnak nyilatkozó luxemburgi politikus ugyanis több évtizeddel az eredeti elgondolás megszületését követően ismét a köztudatba ültette a kérdést: szüksége van-e Európának, az Európai Uniónak egy közösen felállított, s vélhetően nem csekély súllyal rendelkező hadseregre? Érdekes lehet megvizsgálni eme kérdés kapcsán a felmerülő szempontokat.

Jean-Claude Juncker ötlete – miszerint Európának ahhoz, hogy komoly külpolitikai szereplővé váljon, közös hadseregre is szüksége van – korántsem új keletű. Az ötvenes évek első felében – elsősorban a Sztálin halálát követő első enyhülési jelek megjelenéséig – a hidegháború, illetve a Nyugat-Európát fenyegető lehetséges szovjet támadás, ezen túl Németország újbóli felfegyverzésének szükségessége szülte az idea alapját.

Mint sokszor később is, akkor végül a NATO és azon belül elsősorban az Amerikai Egyesült Államok oldotta meg Európa biztonságának szavatolását. Napjainkban viszont Vlagyimir Putyin és Oroszország Ukrajnával kapcsolatos – és a nemzetközi normákat sokszorosan felrúgó, kiszámíthatatlan, így a politikai környezetben megbízhatatlannak nevezhető – magatartása újfent különös aktualitást kovácsolt a kérdésnek. A felvetést különböző aspektusokból, szemszögekből megvizsgálva természetesen igen eltérő véleményekkel találkozhatunk.

Oroszország aligha örülne

Moszkvában a jelenlegi politikai elit aligha örülne, ha az Európai Bizottság elnöke által ismét felvetett elgondolás a közeljövőben a megvalósítás útjára lépne. Vlagyimir Putyin és Oroszország ugyanis vélhetően a mind komolyabb katonai fejlesztésekkel együtt sem volna képes versenyre kelni egy összeurópai hadsereggel, ráadásul – ahogy Juncker is érvelt – Moszkva kénytelen lenne felhagyni a Krímben, vagy Kelet-Ukrajnában foganatosított, illetve azokhoz hasonló agresszív külpolitikai lépésekkel.

Ezzel együtt persze Oroszország és az Európai Unió viszonylatában épphogy stabilabbá válna a nemzetközi rendszer, semmint hogy egy komoly, akár kontinentális méreteket öltő fegyveres konfliktus rémképe rejlene fel. Európa ugyanis akár hosszabb távon is hatalmi vákuum nélkül maradna, Oroszország és az Európai Unió pedig egyaránt olyan erővel rendelkezne, amely jó eséllyel teremtene egyfajta erőegyensúlyt, s így stabilitást a teljes térségben.

Az Egyesült Államok sem érdekelt

Washington a második világháború során, illetve azt követően is számtalanszor volt kénytelen európai szövetségeseit kisegíteni önmaga haderejével, – gondoljunk itt akár a hidegháborús esztendőkre, vagy a később bekövetkező Balkánon zajló fegyveres konfliktusokra – éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy egy az Európai Uniót megtestesítő közös haderő csupán levenné a terhet az amerikai szövetségesről.

Ezzel szemben nagy valószínűséggel közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk; egy összeurópai fegyveres testülettel az Egyesült Államok több tekintetben is kiszorulna az öreg kontinensről, ráadásul a komoly átfedések okán – az EU-nak és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének jelenleg nem kevesebb, mint 22 közös tagállama van – Európában a NATO jövőben játszott szerepe is igen erőteljesen megkérdőjeleződne.

Fentiek fényében tehát nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Washington is boldogabb lenne az európai politikát illetően, ha az öreg kontinensen lévő szövetségesei inkább a NATO keretein belül tennének többet saját maguk és környezetük biztonságának szavatolása érdekében.

Európa biztosan sokat nyerne vele

Az Európai Unió fentiekkel ellentétben hosszú távon sokat nyerhetne egy a tagállamai által tető alá hozott közös haderővel. Európán belül gyakorlatilag lehetetlenné válnának az egymás elleni villongások, Brüsszel komoly hadiipart építhetne, közösek – s így gazdaságosabbak – lehetnének a fejlesztések, arról nem is beszélve, hogy az EU világgazdasági súlya mellé, egy a közös külpolitikai törekvéseket hangsúlyosan alátámasztani képes, azaz kézzelfogható katonai erő is párosulna.

Az effajta szinte utópisztikusnak is beillő világhoz viszont nagyon hosszú út vezet, ha vezet oda út egyáltalán. Hiába jelezte a közösség legerősebb gazdaságát képviselve a német védelmi miniszter, Ursula von der Leyen szinte rögtön az interjú közlését követően, hogy Berlin kész támogatni az Európai Bizottság elnökének elképzeléseit, az egészen az ötvenes évek elejéig visszanyúló kérdőjelek továbbra is igen kontúrosak maradtak.

Mit kezdenénk a NATO-val? Miként kerülnénk el – a már említett átfedések okán – a mindannyiszor felmerülő úgynevezett megkettőzöttség létrejöttét? Mennyi idő, és főleg mennyi forrás kellene ahhoz, hogy az ötletektől eljussunk a megvalósítás fázisába?

Már önmagában ahhoz, hogy ezeken a kérdéseken komolyan elgondolkozhassunk, Európának, az Európai Unió 28 tagállamával együtt is a jelenleginél sokkal szorosabb egységbe kellene tömörülnie egy közös hadsereg létrehozásához. Gyakorlatilag legkevesebb lépnünk kellene az „Európai Egyesült Államok” irányába, amely manapság – még orosz agresszióval a szomszédságunkban – is szemmel láthatóan lehetetlen vállalkozásnak tűnhet.Az európai integráció mélyítését így is számtalan uniós tagállam – jelen pillanatban Magyarország is ilyen – ellenzi, a közösséget megannyi egymásnak homlokegyenest ellentmondó érdek hálózza át, melyek mentén igencsak nehézkesnek tűnik a közös megoldás.

Ráadásul a tradicionálisan atlantista vonalat képviselő tagállamok, úgymint Lengyelország, vagy az EU-ban mindig csak fél lábbal álló britek, példának okáért soha nem járulnának ahhoz hozzá, hogy Brüsszel Washington, vagy a NATO rovására kezdje el építgetni önmaga biztonsági architektúráját.

Fentiek fényében viszont Jean-Claude Juncker felvetése – az ukrán válság okozta aktualitásával együtt is – jó eséllyel újabb évekre vagy akár évtizedekre a fiókok mélyén maradhat. Mindez persze nagy valószínűséggel magát az Európai Bizottság elnökét sem éri teljesen váratlanul, hiszen a diplomácia finom fortélyait jól ismerő luxemburgi politikus minden bizonnyal tisztában van a politikai realitásokkal, s németországi nyilatkozatával vélhetően inkább úgymond megszondázni kívánta az uniós tagállamokat, illetve állampolgárokat.

A szerző biztonságpolitikai szakértő.

Mátraházi Tibor