Harc a Balkán szívéért: a Nagy-Albánia-projekt

A múlt héten botrányba fulladt labdarúgó-mérkőzés immár leplezetlen indulatokat gerjeszt szerb és albán körökben egyaránt. A meccs első félidejének végén a pálya fölé reptetett lobogó következményeképpen lefújták Edi Rama miniszterelnök e hét szerdára tervezett belgrádi látogatását, az albán üzletek, érdekeltségek elleni támadások pedig szinte mindennaposakká váltak Szerbiában az elmúlt egy hétben.

De mit is kell pontosan értenünk a drapérián szereplő, heves indulatokat kiváltó Nagy-Albánia fogalmán? Milyen területeket foglalna ez az államalakulat magába? Reális elképzelés vagy nacionalista vágyálom csupán? Milyen történelmi, politikai, teoretikai előzményei vannak az egész koncepciónak?

Előzmények: a nemzeti ébredés

Az albánság számára a nemzetté válás folyamata korántsem volt olyan magától értetődő, mint a térség más, szintén török elnyomás alatt sínylődő népeinél. Ennek elsődleges oka nem is annyira a muszlim vallású népesség magas arányában keresendő, amelynek köszönhetően az albánok számára nyitottá vált számos hivatali pálya (pl.: a katonai) az Oszmán Birodalomban, mint inkább az éles törzsi-nemzetségi megosztottságban. Az iszlám tanait követő északi gegek és a déli, nagyszámú keresztény tagot számláló toszkok gyakorta egymás elleni bosszúhadjáratai évszázadokig lehetetlenné tettek mindenfajta kohéziót, egészen a 20. század elejéig.

A Balkán-háborúk hullámait meglovagló, végül a Porta oktatási egységesítő rendeletei ellen kirobbant felkelés eredményeképpen 1913-ra hat nagyhatalom bábáskodásával megszületett a független Albánia, politikai-társadalmi strukturáltsága azonban változatlan maradt, amelyet csak tovább nehezítettek a döntéshozók által önkényesen meghúzott, az etnikai-nyelvi viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyó új államhatárok. A hatalom 1925-re a legnagyobb nemzetségi támogatást élvező, westernizáló szellemű Zogu kezébe hullott, kezdetben elnökként, 1928 és 1939 között pedig már királyként kormányozva az országot (felesége a magyar Apponyi Geraldine volt, az esküvőről rövid videó itt). A hamarosan kitörő világháború azonban nemcsak megszállást és szenvedést hozott, hanem a nacionalista gondolat megerősödését is kitűnően elősegítette.

Olasz és jugoszláv árnyékban

Az 1939 áprilisában bekövetkezett olasz megszállás ugyanis elérte azt, amiről albán hazafi korábban még csak álmodni sem mert, Jugoszlávia szétesése után ugyanis egy igazgatás alá vonták az albánok által lakott területek döntő hányadát (Észak-Görögország kivételével), amelyek ma is területi követeléseik alapját képezik: Koszovó; Montenegró délkeleti része; Nyugat-Macedónia. A kibontakozó irredentizmust a római fasiszta kormányzat már a 20-as évektől aktívan támogatta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság gyengítése és saját területi ambíciói érdekében, majdnem teljesen azonban csak a háború alatt először (és eddig utoljára) sikerült megvalósítani akarva-akaratlanul is a Nagy-Albánia tervet.

1945 után ugyanakkor minden visszazökkent a régi kerékvágásba, az újra megerősödő szocialista Jugoszlávia és Enver Hoxha diktatúrája évtizedekre levette a napirendről az albán egyesítést, habár Koszovó rejtett támogatása már a 60-as évektől, 1974-től pedig egyre nyíltabban megkezdődött. A belgrádi kormányzat minden erejével megpróbálta konszolidálni a „szerbek bölcsőjeként” is emlegetett tartományt, a felboruló demográfiai egyensúlyt azonban már nem tudta helyreállítani, amely végső soron az 1998-1999-es válsághoz, és a függetlenség 2008-as egyoldalú kikiáltásához vezetett.

A két hídfőállás: Macedónia és Koszovó

Az albánok számára kedvező demográfiai folyamatok mellett a koszovói függetlenség elsődleges zálogának az úgynevezett „párhuzamos intézményrendszer” kiépítése bizonyult, amellyel sikeres alternatívát tudtak nyújtani a jugoszláv állammal szemben, többek között például az oktatás terén is, így járulva hozzá ezzel a nemzettudat és végső soron a társadalom megerősödéséhez, önállósodásához.

Az 1991 óta független Macedónia számít ezen „csendes harc” második frontjának (vélemény itt olvasható). Habár az ország etnikai viszonyairól képet adó 2002-es népszámlálás adatai immár igen elavultak, amely még 25 százalékos albán kisebbséget mért a lakosság körében, ez az arány az elemzők egybehangzó véleménye szerint immár akár az 50 százalékot is megközelítheti a demográfiai robbanás és a Koszovó felől érkező menekülthullám következtében.

Az albán etnikum immár kormányzati, parlamenti, valamint az üzleti életben is számottevő pozíciókkal bír, ugyanakkor ezért igen nagy árat kellett fizetnie: a 2001-es, különösen Kumanovo és Tetovo környékén lezajlott összecsapásokat végül csak a NATO segítségével sikerült megfékezni, megszerzett jogaikat pedig a 2002-es ohridi egyezményben szentesítették (a teljes angol nyelvű szöveg itt olvasható).

Pánalbán gondolatok a 21. században

A területek egyesítésének gondolata az új évezredre sem tűnt el nyomtalanul, azonban korántsem kap már akkora politikai hangsúlyt, mint a 90-es években. 2004-ben Koszovóban alakult meg a Vetëvendosje mozgalom, amely zászlajára a helyi albánság önrendelkezését tűzte ki célul. 2012-ben Tiranában jegyezték be politikai pártként a Vörös-Fekete Szövetséget, amely programjában első helyen szerepel a nemzeti újraegyesítés terve. A múlt heti belgrádi meccsig azonban kétségkívül a legnagyobb felzúdulás még ugyanebben az évben Sali Berisha akkori kormányfő kijelentését kísérte, aki a függetlenség centenáriuma alkalmából tartott beszédében „albán földekről” beszélt a görögországi Prevezától a szerbiai Presevóig, kiváltva ezzel nemcsak Belgrád, hanem Szkopje és Podgorica heves tiltakozását is.

Lehetséges-e? Megéri-e?

Ugyan Tiranában mindig is mertek nagyot álmodni, Nagy-Albánia létrejöttét politikai és gazdasági tényezők is egyaránt súlyosan akadályozzák. Az ország 2009 óta már a NATO tagja, felelőtlen manővereivel így nemcsak a térséget destabilizálná pillanatok alatt, melyet sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok, sem pedig Oroszország nem engedhetne meg magának, de kiváltaná szövetségesei rosszallását és bizalmatlanságát is, amely az ország európai uniós integrációjának is visszafordíthatatlan károkat okozna.

Gazdasági aspektusból sem sokkal rózsásabb a helyzet: ugyan az ország az 1996-os „piramisjáték”-válság után 2007-ig lassú, de biztos növekedési pályát futott be, az új évezred második évtizedére ez a lendület kifulladni látszik (a 2011-es 3,1 százalékos gazdasági növekedést a tavalyi évben már csak 0,7 százalékos követte a CIA adatai szerint), így az infrastrukturálisan elmaradott új területek bekebelezése valószínűleg végletesen megroppantaná az albán gazdaságot. Habár Nagy-Albánia megszületése így valószínűleg pusztán vágyálom marad, nem szabad megfeledkezni a környező országokban élő, egyre népesebb albán kisebbségről, mely egy jövőbeni konfliktusban akár a mérleg nyelvét is jelentheti a végső elszámolásnál, mint ahogy ez már Koszovó esetében egyszer megtörtént.