Federica Mogherini meggyőzte hallgatóságát

Nyíltszíni tapssal, és ami nem kevésbé sokatmondó, az EP külügyi bizottsága tekintélyes elnökének, Elmar Broknak (német, néppárt) jóváhagyást kilátásba helyező zárszavával végződött hétfő este Federica Mogherini (olasz, baloldali) három órás EP-meghallgatása.

Elmar Brok szavait az utolsó kérdező – nem mellesleg szintén néppárti – Alojz Peterle (szlovén, korábbi kormányfő) is megelőlegezte már, amikor azzal indította kérdését, hogy „ön nemcsak fő- de erős (külpolitikai) főképviselője is lesz (az Európai) Bizottságnak”. Magáért beszélt a meghallgatás végén asztalához siető gratuláló képviselők sora is, (éles kontrasztban például a megelőző órákban szerepelt, és komoly hiányérzetet hagyott szlovén biztosjelölttel: az ő asztala magányos maradt a meghallgatás után).

Mogherini – akinek EU-tanácsi főképviselőségét már nyáron jóváhagyta az Európai Tanács, de aki egyúttal a Bizottság alelnöki rangú külpolitikai biztosa is kell, hogy legyen – a napi aktualitások mellett egy sor átfogó diplomáciaelméleti kérdést kapott, amelyekre a legtöbb esetben jegyzetek nélkül válaszolt, miként nyitó gondolataihoz sem használt előre megírt beszédet.

Szakértők szerint e kérdések sokszor nem annyira a jelölt tudását, mint inkább ítélőképességét, prioritásait voltak hivatottak felmérni, és ebben Mogherini az első visszajelzések szerint megfelelt a többség várakozásainak.

Az aktualitások kapcsán az olasz politikusasszony nem meglepő módon – inkább csak árnyalatnyi eltérésekkel – a jelenleg is érvényes „többségi EU-politika” fő irányait követte. Az eltérést elődjéhez, Catherine Ashtonhoz képest sokan nem is ebben, hanem abban látták, ahogy a külpolitika formálás egészéhez viszonyult, és ahogy látszólag határozott elképzelésekkel készült a megörökölt tekintélyes apparátussal, az Európai Külügyi Szolgálattal (EKSZ) foglalkozni.

Nyitóbeszédében abból indult ki, hogy az EU közös külpolitikája csak akkor lehet hatékony, ha a jelenleginél lényegesen összeforrottabb, egységesebb. Sietett hangsúlyozni, hogy mindez alatt ő nem valamilyen, a tagállamok feje felett formálódó külön diplomáciát ért. „Nincs szükség huszonkilencedik külpolitikára” – jegyezte meg, de éreztette, hogy azzal sem lehet messze jutni, ha huszonnyolc féle van.

Mindezek jegyében fogalmazta meg három fő prioritását, amelyek közül elsőként említette az „elképzelésekben való osztozást”, azt, hogy a közös külpolitikát „mindenki magáénak érezze”. Ennek érdekében – ígérte – mindent megtesz majd, hogy bevonja a folyamatokba a tagállamokat. Mandátuma elején az első dolga lesz, hogy valamennyi tagállamba ellátogat, ahol nem csak a kormányok, de a parlamentek, a nem kormányzati szervek képviselőivel is találkozni akar majd. (Kommentárok már ezen a ponton megjegyezték, hogy ha ez valóra válik, az komoly eltérés lesz Ashton módszerétől, aki – talán idő hiányában – kevés erőfeszítést tett, hogy „kinyúljon a tagországokhoz”.)

Érdekes ellenpontként ugyanakkor – immár a külpolitikai döntések hatékonyságának javítását célozva – Mogherini azt is kilátásba helyezte, hogy az EU külügyminiszteri tanács ülésein (ahol tiszténél fogva ő elnököl) gyakrabban élni kíván majd a többségi szavazással. (Bár alaphelyzetben a közös külpolitika a tagállamok egyhangú egyetértésén alapul, ám a már stratégiai szinten jóváhagyott ügyekben, konkrét akciók kapcsán a tanács dönthet többségi szavazással is, amivel azonban az eddigi gyakorlatban nem nagyon éltek eddig – jegyzik meg megfigyelők.)

Másodikként szólt annak szükségéről, hogy a külpolitikai témák kapcsán is „összekapcsoljuk az EU-intézményeket”. Ennek jegyében fog visszaköltözni az Európai Bizottság központi épületébe, a Berlaymontba, ahonnan elődje az (amúgy csak néhány lépésre lévő) EKSZ-székházba tette át irodáját. Az intézményi együttműködés témájához a későbbiekben is többször visszatért, értelemszerűen akkor is, amikor – követve a mindenkori biztosjelöltek mindenkori parlamenti érvelését – szoros kapcsolatot helyezett kilátásba az Európai Parlamenttel.

Az utóbbi kapcsán azonban a meghallgatás során tett olyan megjegyzést is, ami konkrét példát is ígérni látszott. A zöldekhez tartozó magyar Meszerics Tamás kérdésére válaszolva – amelyik amúgy Rebecca Harms EP-képviselő moszkvai beutazásának megtagadására vonatkozott – Mogherini egyebek között hasznosnak ismerte el az EP önálló diplomáciai misszióit, és azt is jelezte, hogy a maga részéről kifejezetten támaszkodni is kíván majd ilyen képviselői missziókra. A lényeg, hogy az EKSZ és az EP „diplomáciai mozgását” jobban hangolják össze, ami alatt – sietett hangsúlyozni – nem alárendelést értett, hanem azt, hogy „mindig előre kölcsönösen tudjunk majd mindenről”, „tájékoztassuk majd egymást előre”. A maga részéről mindenesetre máris bejelentette, hogy „sokkal gyakrabban” felkeresi majd az EP külügyi bizottságát, mint elődje tette.

Minderről jegyezte meg „kitwittelt” üzenetében már a meghallgatás alatt Charles Tannock (brit konzervatív), hogy „ez ügyben gyakrabban szaván fogjuk majd!”

A Rebecca-ügy kapcsán egyébként Mogherini kilátásba helyezte, hogy „az első dolga lesz” tisztázni az illetékes orosz hatóságokkal, mi alapján döntenek Moszkvában európai politikusok beutazásának a megtagadásáról. „Egy listáról beszélnek, de ezt a listát senki nem ismeri, soha nem volt publikus, és semmivel sem igazolták” – jegyezte meg, és közölte, hogy mindenképpen rá akar kérdezni arra, mi volt a listára kerülés moszkvai alapja, „hogy legyen mivel szemben érvelni”.

Végül, a biztosjelölt harmadik prioritása „több koordinációt” ígért, ami alatt elsősorban a külkapcsolati vonatkozású témákat felügyelő bizottsági tagok közötti egyeztetést értette. Ezek minden hónap első hetében lehetőleg az ő jelenlétében koordináló üléseket tartanak majd eztán – jelezte beszédében a leendő új külkapcsolati EU-bizottsági alelnök. (Ez a rendszer tervbe volt véve Aston idején is, de végül a „külkapcsolati” biztosok a hírek szerint összesen négyszer találkoztak csak, és Ashton ezeken sem tudott részt venni.)

Változtatásokat helyezett kilátásba a külügyi szolgálat kapcsán is, kezdve mindjárt „a felső vezetés áramvonalasításával”, amire megfigyelők szerint jó alkalmat jelenthez Ashton jelenlegi két legközelebbi emberének a távozása a színről: a külpolitikai ügyek főkoordinátora, a francia Pierre Vimont nyugdíjba vonul, míg a szolgálat főtitkára, David O,Sullivan az EU washingtoni képviseletét vezeti ezután).

A továbbiakban a meghallgatáson elhangzott külpolitikai kérdések lényegében lefedték napjaink világpolitikai folyamatainak teljességét. Mivel többségében nagyon komplex ügyekről van szó, a jelöltnek egy-két percben inkább csak jelzésekre, iránymutatásokra volt ideje. De itt is sikerült néhány láthatóan tetszést arató frappáns mondattal minimum annyit érzékeltetni, hogy „gondolkodva közelít a problémákhoz” (egy „kitwittelt kommentár”).

A szélsőséges iszlám terrorista akciók kapcsán például válaszát azzal kezdte, hogy szerinte „az első számú áldozatai az úgynevezett Iszlám Állam megjelenésének és brutalitásának maguk a mohamedánok”. És nemcsak a térségben, de világszerte, a rájuk visszahulló előítéletek miatt.

Az afrikai menekültek, vagy az Ebola ügyét firtató kérdések kapcsán nyitógondolata az volt, hogy szeretné elérni, hogy Afrika kapcsán ne mindenki csak problémák forrását lássa, hanem vegyék észre észre a kontinens pozitív értékeit. „Hiszek abban, hogy Afrikával együtt dolgoznunk kell, nem pedig dolgoznunk miatta”.

A szórványosan előforduló európai katonai feladatvállalások értelmét firtató kérdésre először is azzal reagált, hogy „ezeket az akciókat az EU nem azért vállalja magára, mert más nem tudja őket elvégezni, hanem mert jó, ha mi csináljuk”. Arra a zöld párti kérdésre pedig, mi a véleménye a harci robotrepülők bevetéséről, azzal válaszolt, hogy „nem az a kérdés, hogy ezek jó, vagy rossz dolgok, hanem hogy milyen politika van mögöttük”

A keleti és déli szomszédságpolitikák kapcsán megjegyezte, hogy a fenyegetés bármely irányból jön, mindig mindenki számára közös, bármely oldalán is él valaki az EU-nak. „Véget kellene már vetni annak a megközelítésnek, amelyik szemben állítja a keleti meg a déli szomszédságot” – szögezte le

Iránt úgy jellemezte, mint amely „játszhat destruktív és konstruktív szerepet a térségben. A mi dolgunk, hogy diplomáciánkkal elérjük: ne a probléma, hanem a megoldás része legyen”. (Irán kapcsán amúgy emlékeztetett, hogy a nukleáris program ügyében vészesen közelít a november 24-i határidő, miért is a helyzet – ismerte el – a percben „igen nehéz”. Ezért is jó, hogy elődje, Ashton jelenleg is maximális figyelmet szentel a kérdésnek – tette hozzá. Leszögezte egyúttal, hogy „a nukleáris program és az emberi jogok kérdése két teljesen különböző dolog”, amik kapcsán nem képzelhető el „árukapcsolás”, és a maga részéről az utóbbit mindvégig napirenden kívánja majd tartani.)

Számon kérték rajta egyik nyilatkozatát, amelyben (olasz külügyminiszterként) látszólag a „Déli Áramlat” szükségessége mellett kardoskodott. „Csak nem akar „Lady Déli Áramlatként” emlékezetes maradni, akkor, amikor a projekt éppen, hogy szétesőben van?” – tették fel neki a kérdést, mire azzal kezdte a válaszát, hogy a maga részéről „már a Lady-ről is szívesen lemond”. Az említett nyilatkozatában pedig szerinte az újságíró összekeverte a „Déli Áramlatot” a „Déli Folyosóval” – ő az utóbbiról beszélt. A „Déli Áramlathoz” szerinte jelenleg hiányoznak a politikai feltételek, és csak ha – „egy nagy ha”, tette hozzá – az utóbbiak rendeződnek, nyílhat esély arra, hogy visszatérjenek hozzá.

Arra kérdésre, hogy mit tekint a Nyugat-Balkánon prioritásnak, azzal felelt, hogy szerinte hibás dolog ilyen komplex térséggel szemben egyetlen prioritásban gondolkodni, hiszen annyira különböző országokról és annyira különböző problémákról van szó. Azért egyfajta fontossági sorrend a válaszából utóbb mégis kiderült, amikor a legsürgetőbb kihívásként a boszniai helyzet stabilizálását említette, követve rögtön a szerb-koszovói párbeszéd elmélyítésével.

A közös külpolitika sovány uniós finanszírozását kommentálva úgy vélte, hogy ha a végrehajtónak relatíve kevés ráhatása lehet az „input”-ra (a költségvetési forrásra, mivel az már hét évre adott), akkor az „out put”-ra kell összpontosítani, azaz arra, hogy hol lehet forrás-hatékonyan több eredményt elérni, például a nemzeti védelmi képességek összehangolásával.

Értelemszerűen sok kérdés foglalkozott az ukrán válsággal, az orosz politikával, és a keleti partnerséggel. Az utóbbiról szólva utalt arra, hogy Moszkva alapvető érvelése a szomszédai felé, hogy az európai projekt számukra csak rossz lehet, lévén az idegen az ott élő népek hagyományaihoz, adottságaihoz képest. Minderre szerinte nem a diplomáciai ráolvasás az igazán hatékony válasz, hanem az, ha konkrét példákon, segítségnyújtáson keresztül Európa „megmutatja, hogy van értelme felé fordulni”.

Az orosz politikát és az ukrán helyzetet kommentálva azzal kezdte válaszát, hogy „kezdettől fogva világos, ki a felelős abban, ha valahol országhatárokat erőszakkal megváltoztatnak”. Senki sem vonja kétségbe, hogy ha valaki katonai erővel megszáll egy szomszédos országrészt, akkor az megsérti az alapvető nemzetközi megállapodásokat és normákat – tette hozzá, úgy vélve, hogy az EU Moszkvával szembeni politikájának „ez az alapja”.

„Hogyan lehet hatékonyan megállítani Putyint?’” – ismételte meg egy észt képviselő kérdését. Mindenekelőtt azzal, hogy a tagállamok egyeztetett módon lépnek fel. Ennek jegyében születtek az eddigi szankciók, amelyek szerinte igenis hatékonyak, amennyiben az orosz gazdaságon már látszanak hatásai. Elismerte ugyanakkor, hogy az orosz politikai döntésekre egyelőre még nem igazán hatottak, úgyhogy a kihívás további egyeztetést igényel még, aminek kapcsán nem zárta ki például a szankciók mélyítését sem.

A legfontosabbnak azonban azt nevezte – és közölte, hogy a maga részéről mindenképpen ebben az irányban fog elindulni -, hogy az EU egyeztessen Ukrajnával és az ukrán elnökkel. Mit akarnak ők, mire törekednek, mit éreznek igazán fontosnak vagy reálisan lehetségesnek és kívánatosnak? „Végül is az ő országukról van szó, ők az első számú érintettek, mi nem folytathatunk tőlük független külpolitikát e kérdésben, hanem olyat, ami nekik segít” – szögezte le ennek kapcsán két különböző kérdésre is válaszolva Mogherini, úgy vélve, hogy az EU politikájának kiemelt célja kell, hogy legyen, hogy segíti Petro Porosenko tárgyalási pozícióját.

Összességében, a képviselők láthatóan pozitívan nyugtázták az olasz jelölt szereplését, ami – emlékeztek egyesek – éles ellentétben állott azzal az elégedetlenséggel, amivel öt évvel ezelőtt Cathrine Ashton bemutatkozását fogadták. Első közleményeikben mindenesetre a szocialisták és demokraták frakciója nem meglepő módon elismerő szavakkal méltatta Mogherini szereplését, miként nem emelt semmilyen kifogást ellene a néppárt nyilatkozata sem.