Skócia döntött, van, amit félreértettünk

A skótok hosszú kampány után végül érezhető többséggel az elszakadás ellen döntöttek. Mégsem dőlhet senki sem nyugodtan hátra a székében.

Alapvetően félreértjük a helyzetet

Hajnali eredmények alapján 1.4 millió ember szavazott a függetlenség mellett, míg több mint 1.7 millió skót maradna együtt Angliával. 

Míg a mai nap arról fog szólni, hogy szakértők elemzik az arányokat és az SNP – a Skót Nemzeti Párt, kormánypárt – jövőjéről sötét képet festenek, addig itt megpróbálunk egy kicsit jobban a függöny mögé tekinteni. 

Az iraki háború és az orosz gázcsapok tekergetése óta a szénhidrogén-fóbiánk odaáig terjedt, hogy a skót függetlenség kérdését is egyre többen a brit-skót olajra egyszerűsítik, de jobb esetben is gazdasági kérdést faragnak belőle. Pedig nagyon nem erről volt szó. 

Perszonálunió?

Legelőször is tegyük fel a kérdést, hogy foglalkoznánk-e azzal a sajtóhírrel, hogy Flandria és Vallónia szétválik, de megtartják az uralkodójukat Brüsszelben. Ja, már megint egy kis újraelosztási kérdés. Legyintenénk és olvasnánk a következő remekbeszabott cikket Obama kutyájáról.

Ehhez képest az egész kontinentális média nagy élvezettel cincálja a skót népszavazást. Amit a függetlenség-párti skót miniszterelnök maga sem győzött hangsúlyozni, az az, hogy a királynő és a font sterling maradt volna, ha rajta múlik. Ezek után miről és miért szavazgattak a skótok?! 

Százéves menet egy apró lépése

A brit birodalom érdemi leépülése a II. világháborút követően indult meg. London akkora területet hódított meg, hogy a szétesése a mai napig (!) tart. A szigetország elmúlt száz éves történelme tehát arról szól, hogy ki mennyire tudott és akart elszakadni Londontól, a Westminstertől és a Whitehalltól. 

Voltak ráérősebb országok, így például Kanada és Ausztrália csak az 1980-as években kapták meg a brit parlament végleges jóváhagyását a jogi elszakadásra, utóbbi ország pedig azt sem tudja igazán, hogy mely aktussal is nyerte el a függetlenséget, erről remekül elvitatkoznak azóta  a jogtörténészek, mert egyszerűen annyi engedményt kaptak sorra, hogy az átmenet látszik csak, de nincs egy tiszta pont. 

Az Egyesült Királyság – skót, walesi és angol – kiegészülve Észak-Írországgal négy olyan területet foglal magába, amelyek mind különböző jogokkal rendelkeznek. Képzeljük el, hogy amíg Baranya megye nem szavazhatna például árvízvédelmi kérdésekben, csak Budapesten születhetne erre vonatkozó döntés, addig Csongrád ezt maga szabályozhatja és a helyi adókat is megszabhatja. Fejér megyében pedig a honvédség időnként bevonul. Kicsit sarkítva hasonló a helyzet a négy, alkotónak számító országgal. 

Brit Nemzetközösség, majd csak Nemzetközösség (Commonwealth) kialakulása, amely a mai napig 53 tagországgal rendelkezik, mutatja az egykori birodalom erejét. A szervezetnek a formális feje a királynő, holott ez egy kormányközi intézmény – mint az ENSZ vagy a WTO. A tagok közül 16 országnak az államfője is a mindenkori brit uralkodó! Még jelentkező is akadt: Dél-Szudán kérte felvételét.

És ez még a legegyszerűbb képlet! 

Emellett vannak ún. koronafüggőségek, amelyek közvetlen az uralkodóhoz tartoznak, léteznek a tengeren túli területek és mindenféle egyéb olyan kategóriák, amelyek akár csak egy-egy szigetecskére vonatkoznak. Minden volt terület saját közjogi státust kapott. A mi elképzelésünknek megfelelő franciás-poroszos közigazgatási szerveződés, ahol a főváros alatt egységesen oszlik el a közjogi hatalom, nem ilyen formában működik a briteknél. 

Ebben a kontextusban nézzük a skótokat is, akik arra a kérdésre adtak választ csütörtökön, hogy „akarják-e, hogy Skócia független ország legyen”? Egyes jogi szempontból eddig is ország volt, függetlennek nem mondható teljesen, az biztos, hiszen nincs önálló hadserege, de mégis sok ún. devolúciós jogosítványt szerzett. A korábbi quebeci népszavazáson egyértelműbb volt az a kérdés, hogy szuverenitást akarnak-e…

Mindent helyben

Ahogy az Európai Unió megalakulása óta azt hajtogatja, hogy minden döntés a lehető legalacsonyabb, de még kompetens szinten szülessen meg, úgy ez a törekvés ősrégi a brit területeken is. Amíg a kontinensen ezt szubszidiaritásnak hívjuk, addig a britek devolúciónak. 

A „devolúció” tehát azt jelenti, hogy a volt birodalmi területek hogyan próbálnak egyre több autonómiához jutni. A skót devolúció is évszázados történelemmel rendelkezik. A háromszáz évvel ezelőtti angol-skót unió után nem kellett sokáig várni, míg újra feléledt az önálló skót parlament iránti vágy, majd miután azt megkapták, a jogokat sorra és folyamatosan szerezték vissza.

A skót parlamentnek ma is adóeltérítési joga van, és a legkülönbözőbb devolúciós eljárások során olyan tréfás közjogi helyzetek alakultak ki, hogy például az erőművek engedélyezése a skót adminisztrációra tartozik, miközben az energia hivatalosan egy Londonnak fenntartott terület. Persze a hagyományos hármas nem tartozik Edinburgh parlamentjéhez, Holyroodhoz: a külpolitika, a védelem és az adók beszedése központilag történik. 

Minden devolúció szépséghibája abból adódik, hogy a brit parlament magát tartja szuverénnek, és ennek megfelelően minden megszavazott devolúciós jog elméletben megvonható, tehát holnaptól Kanadát integrálhatnák az Egyesült Királyságba a brit jog szempontjából (nyilván a kanadai alkotmányjog most már mást mond). Ez például egy olyan függőségi helyzetet teremt, amely kicsit piszkálhatta a „vote yes” táborát. 

Félrement sakkparti

A szavazás végül ugyan jól sült el Londonnak, ezt azért Cameronék eredetileg egyáltalán nem ilyen szoros menetnek tervezték. A skót parlamentnek nem volt joga kiírni önállóan ezt a szavazást, ehhez kellett az, hogy Cameron a brit parlamentben kijárja a referendum kiírásának engedélyezését. Ezt abban a hitben tette meg, hogy egy függetlenséget elutasító eredmény a következő generációkra végleg rendezi a kérdést. Ott fogták meg, hogy a skót SNP némi ügyeskedéssel két évet nyert a kampányra, amely úgy tűnik elég volt ahhoz, hogy közeli eredményt produkáljanak. 

Cameron az eredeti szavazási koncepcióból kizárta azt az opciót, hogy egy ún. „devo-max” választása is lehessen a skót szavazóknak, vagyis egy olyan maximális devolúció, amely mégis bent tartja az UK-ban Skóciát. Messze ez lett volna a legnépszerűbb, de akkor még azt hitte Cameron, hogy ezt megúszhatja. Végül múlt héten újsághirdetésben ígértek ehhez hasonlót a brit pártok a „No” tábor győzelme esetére…

Az utolsó hónapban kapcsoltak csak rá a No-tábor kampányolására. Egy erősen támadott félelemkampány bontakozott ki, mindennel elkezdtek ijesztgetni, amivel lehetett. Még a női konzervatív képviselők is kritizálták Cameront és embereit, mivel visszatérően egy rossz válás szókészletét használták, ahol a tévesztő asszonyt kizárja a férj a vagyonból. 

Más nézetek

A skót parlament gyakorlatilag a brit parlament ellentettje. Amíg Londonban a konzervatívok nyertek, addig Skóciában a 129 helyből mindössze 15 az övék, a liberálisok öt helyet szereztek, míg a Londonban vesztő Labour itt északabbra a skót kormánypárt SNP mellett is 37 helyet szerzett. Ehhez képest a House of Commonsban 304 konzervatív és 56 liberális ül… 

Ez a szoc-dem északi elhajlás régi trend a skót belpolitikai életben, amely valóban éles ellentétben áll a neokon gazdaságpolitikát hajtó Angliával. (Remek részletek Schiering Gábor cikkében itt.)

A konzervatívok utálata – így különösen a Vasladyé – onnan is ered, hogy amíg a skót devolúció szépen folyt a hetvenes évekig, ekkor a konzervatívok átvették a hatalmat és gyakorlatilag 1997-ig, Tony Blair színrelépéséig nem kaptak további engedményeket. Onnantól indult újra a skót parlament joggyűjtő lendülete és a londoni devolúciós szándék. 

Egyébként a Westminster sem mindig szereti a brit politikai struktúrát, mivel ír, walesi és skót képviselők – igaz, kis számban, de – részt vesznek a brit parlament munkájában, amely során rájuk egyáltalán nem vonatkozó, csak a szűk értelemben vett Angliát irányító törvényekről is szavaznak. Ezért itt is felvetődött már a jobb szeparáció gondolata.

Ez a népszavazás is csak arra kötelezte volna Londont, hogy két év alatt tárgyalja le az elszakadást Skóciával. A szoros eredmények miatt így is lesz mit megbeszélni, lehet, hogy a gyakorlatban jöhet a devo-max, ha el akarják kerülni az SNP és szövetségesei további befolyását. Mindenesetre a jóslatokból bejött, hogy a nem-tábor szavazói rejtőzködnek jobban, így szép különbséggel nyerték meg az elszakadást ellenzők a referendumot. 

A mostani szavazás kudarca tehát éppen úgy nem bír akkora jelentőséggel a brit devolúció történetében, mintha sikere lett volna. Ez egy természetes lépés volt, amely évtizedek óta érett, fog is még érni; a történelmi léptékben alakuló brit közjogi rendszer ezeket az autonómia-törekvéseket képes lesz organikusan kihordani.