Lengyelország a velünk élő zsidó kultúrát ünnepli

Az utóbbi években a zsidó kultúra reneszánsza van kibontakozóban Lengyelországban. Az ország zsidó hagyományairól való megemlékezés, a múlttal való szembenézés fokozatosan új kereteket nyer. A haláltábor-túrák mellett-helyett egyre több kezdeményezés választja a jövőbe tekintést a megemlékezés formájául, az egykor vibráló kultúra újjáéledése szinte tapintható.

Ezeknek a folyamatoknak a legismertebb, rengeteg érdeklődőt vonzó megtestesülése a múlt héten végetért, idén 23. alkalommal megrendezésre került krakkói Zsidó Kulturális Fesztivál. Talán Janusz Makuch fesztiváligazgató frappáns megfogalmazása érzékelteti leginkább az esemény lényegét: „A megemlékezésnek három formája létezik: a csönd, a sírás, valamint a táncos-zenés megemlékezés”. A krakkói fesztivál pedig a harmadik út életteli példája. Egy vibráló kulturális életet teremtő közösségről való megemlékezésről szól, egyúttal azonban az élet ünnepeül is szolgál, a kulturális élet dinamikájára, folyamatos változására reagáló eseményként.

A Zsidó Kulturális Fesztivál mellett a 2008-ban Károly walesi herceg patronálásával megnyitó Zsidó Közösségi Központ, valamint a Varsóban áprilisban átadott  Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma is ezt az új irányvonalat képviseli. Bár a fővárosi múzeum állandó kiállítása még készülőben van, az impozáns épület már most rengeteg programnak ad otthont, melyek korántsem csak a zsidóságot célozzák meg.

Lengyelországban általánosságban is megfigyelhető az a trend, hogy a számos új (legtöbb esetben együttes kormányzati- és magántámogatásokból készülő) kezdeményezés remek érzékkel reagál a 21. század megváltozott befogadói közegére és igényeire; ez a tendencia pedig talán a zsidó kultúra újjáéledését egyszerre generáló és arra reagáló események terén figyelhető meg legjobban. Ezek a programok, múzeumok már nem, vagy nem elsősorban a hagyományos klezmerről és a zsidóság szenvedéseiről szólnak, sokkal inkább egy folyamatosan változó, emberek, és nem múzeumok által alkotott, fejlődő kultúrafelfogást tükröznek, ahol a zsidó kulturális élet része a lengyel kultúrának, és fordítva. A fúziós koncertek, a zenei fesztiválként és egyfajta nyári egyetemként működő Zsidó Kulturális Fesztivál, vagy a hétköznapi életre koncentráló tárlatok népszerűsége pedig azt mutatja, hogy ez a megközelítés sikeresen kommunikál a közönséggel.

Kritikák

Ez a fajta reneszánsz természetesen a közvéleményt is foglalkoztatja, leggyakoribb kritikaként pedig talán az merül fel, hogy tekintettel a lengyelországi zsidók alacsony számára (20-30 000 fő) a folyamat mesterséges. Ugyanakkor nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy mindez Lengyelországban történik, abban az országban, ahol régóta feldolgozatlan a második világháború ezen aspektusának emléke. Ott, ahol haláltáborok üzemeltek, miközben mások zsidó családokat bújtattak.

A kulturális reneszánsz minden lengyelnek szól, nem csupán a zsidó gyökereiket kutató embereknek. A modell ráadásul üzletileg is rendkívül ígéretesnek tűnik, a legtöbb ilyen témájú esemény látogatóinak körülbelül harmada külföldi, ez az arány pedig várhatóan még tovább növekszik majd. Az egyelőre állandó tárlat nélkül működő Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma szűk három hónap alatt 80 000 látogatót jegyzett, míg a krakkói fesztivál 30 000 embert vonzott.

Természetesen vannak, akik a kultúra elüzletiesítését látják a nagyszabású projektek, rendezvények mögött, ám az egyértelmű, hogy kevés kísérlet tudott olyan sikeresen tömegeket megszólítani mostanában, mint ezek a kezdeményezések. Arról nem is beszélve, hogy egyes becslések szerint akár 200 000 körüli is lehet azok száma Lengyelországban, akik nem tudnak zsidó származásukról, vagy nem mernek nyilatkozni róla. Nekik minden bizonnyal segíthet gyökereik megismeresében az elmúlt években megindult folyamat, mint ahogyan általában véve jó eszköz lehet annak az üzenetnek a terjesztésében, hogy a különbözőséget nem tolerálni, hanem megérteni és tisztelni kell.