Merkel nyeregben érezheti magát

Öt hónap múlva, szeptember 22-én tartják a szövetségi parlamenti választást Németországban. A jelenlegi közvélemény-kutatások szerint Angela Merkelt valószínűleg újraválasztják, az igazi kérdés az, hogy kereszténydemokrata kancellár egy liberálisokkal kötendő polgári kormány, vagy a szocialistákkal létrehozandó nagykoalíciós kormány élén vezetheti a Szövetségi Köztársaságot. A tét nemcsak belföldön, de külföldön is óriási: egy esetleges fordulat komoly hatással lehet az eurózóna krízisének válságkezelésére. Cikkünkben a lehetséges forgatókönyveket igyekszünk bemutatni, érintvén az aktuális és az elmúlt négy év témáit.

A „fekete-sárga” koalícióról

Németországot jelenleg polgári kormány, azaz a kereszténydemokrata CDU/CSU és a liberális FDP koalíciója irányítja. Ez a fajta szövetség volt leggyakrabban hatalmon Németországban a II. világháború óta. A Zöldek 1980-as, és a Die Linke 1990-es (jogelőd: PDS) megalakulását követően egyre többszínűbb lett a Bundestag, így a konvencionális CDU-FDP párosnak több ellenféllel kellett megküzdenie a kormányalakítás jogáért.

A 2009-es választásokat követően 15 év után először kereszténydemokrata-liberális szövetség jöhetett létre. A Guido Westerwelle által irányított FDP óriásit szakítva a választáson majd 15 százalékot ért el. Ennek ellenére a liberális párt a koalíciós huzavonában lényegében teljesen feladta programja egyik központi gondolatát, a drasztikus mértékű adócsökkentést. A párt ezt követően identitásválságba került, 2010 nyarára az FDP elvesztette szavazótáborának majd kétharmadát, és ebből a válságból a mai napig nem tudott kimászni. A liberálisok ezen felül kiszorultak több tartományi törvényhozásból, országos szinten pedig kérdéses, hogy át tudják-e ugrani az 5 százalékos bejutási küszöböt.

Személyi szinten is válságba került az FDP. Miután Westerwelle a Werderscher Markt 1-be költözött, feladatát a német külügy formálása, sem a liberálisok arculatának alakítása kötötte le. Természetesen megkezdődött a Külügyminisztérium és a Kancellári Hivatal rivalizálása a külügyek kézbevétele terén, amit rendre utóbbi, azaz Angela Merkel nyert meg. Az FDP vezérkara Westerwelle kiesését a generációváltás következtében előtérbe kerülő Philipp Röslerrel igyekezett pótolni, utólag kijelenthetjük, sikertelenül. A vietnámi származású politikus nem tudott egy fiatalos, lendületes pártot felvonultatni a politikai palettára, mi több, helyenként kínos és félreérthető kijelentéseivel nehéz helyzetbe hozta pártját. Az FDP nagyágyúja, Rainer Brüderle legutóbb szexista kijelentésével vágta fejbe pártja népszerűségét, ami különösen nem jött jól sem a „sárgáknak”, sem Brüderle megítélésének, akinek nehezen érthető akcentusán így is rengeteget élcelődik a német sajtó.

A kereszténydemokratáknak is nehezen indult a liberálisokkal való közös vállalkozás. A CDU-nak ugyan nem kellett olyan fájdalmas kompromisszumokat kötnie, mint a nagykoalíciós években – az FDP gyengélkedése miatt akadt éppen elég gondja –, a kereszténydemokraták utóbbi négyéves megítélését inkább a személyes botrányok árnyékolták be.

A sort Horst Köhler szövetségi államfő nyitotta, aki 2010 nyarán afganisztáni látogatásán tett botrányt keltő kijelentése miatt mondott le, szó szerint könnyek között. Köhler után a „Németország legnépszerűbb politikusa” címet viselő Karl-Theodor zu Guttenberg kényszerült lemondani, plágiumvád miatt. Köhler utódja, a kereszténydemokrata pártkatona, Christian Wulff mindössze 598 napig élvezhette a Bellevue palota kényelmét, 2012 februárjában botrányok közepette ő is lemondani kényszerült. Wulff még Alsó-Szászország miniszterelnökeként kétes kölcsönöket, kedvezményeket és ajándékokat fogadott el különböző köröktől, ezen felül a német tőkepiaci felügyelet azzal is megvádolta Wulffot, hogy bennfentes információkkal élhetett vissza. A „botrányos évek” eddigi utolsó áldozata Anette Schavan oktatási miniszter volt. Az Angela Merkel közeli barátjának számító politikus szintén plágiumvád miatt kényszerült lemondani hivataláról.

Merkel és a CDU a belpolitikai kihívásokat lényegében simán vette. A kereszténydemokraták arcvesztés nélkül végigcsinálták az „energiafordulatot” (Energiewende), ami nem volt kis teljesítmény. Míg 2010 szeptemberében a CDU teljesen elutasító volt az atomenergia kivezetésével és a zöldenergiára való átállással kapcsolatban, addig 2011 márciusára teljesen megváltoztatták álláspontjukat és új irányvonalat szabtak. Merkelék lényegében elővették Schröder korábbi tervét, mely 2022-ig vezette volna ki az atomenergiát, és annak megfelelően alakították ki elképzeléseiket. Merkel kiváló taktikai érzékét és az SPD tehetetlenségét mutatta, hogy a baloldal nem tudott politikai tőkét kovácsolni egy ilyen kínálkozó lehetőségből.

Szintén jó taktikai húzásnak bizonyult a melegházasság-kártya kijátszása. Az ember azt gondolná, hogy egy kereszténydemokrata párt – pláne egy CSU-val az oldalán – teljesen elzárkózik egy ilyen kérdéstől. De nem így történt: Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter idén márciusban állt elő azzal a javaslatával, hogy az azonos nemű párok a házasoknak kijáró kedvezményes személyi jövedelemadózási lehetőséggel éljenek. Első lépésnek talán nem olyan egetrengető, viszont jó módszer a baloldali hajó vitorlájából kifogni a szelet. Csakúgy mint a női kvóta kérdése: a szocialisták és a zöldek 20 százalékra akarták emelni a nagyvállalatok felügyelőbizottságaiban a női dolgozók arányát. A kérdés eleinte megosztotta a CDU-t – Ursula von der Leyen munkaügyi minisztert többen is megvádolták, hogy nem tartja magát a pártfegyelemhez –, majd végül Angela Merkel úgy oldotta fel a megoldhatatlannak látszó kérdést, hogy kitolta annak megoldását: 2020-ig törvény fogja előkészíteni a nők 30 százalékos arányát a felügyelő bizottságokban. A kecske és a káposzta esete, immár sokadjára…

Merkel és a kereszténydemokraták munkájának megítélését leginkább az euróválság árnyékolta be. Németországban egyre terjed az euróellenes hangulat, az eurószkeptikus hangok már nem csak a különböző tüntetéseken, de a Bundestagon belül is megfigyelhetőek. A bajor miniszterelnök, Horst Seehofer még tavaly nyáron kvázi megfenyegette Merkelt, hogyha nem rendeződnek a dolgok a dél-európai válságállamok körül, akkor Bajorország – ha úgy tetszik, akkor a nettó befizető nettó befizetője – kiválik a Szövetségi Köztársaságból. A német polgárok pedig észlelték a koalíción belüli diszharmóniát, és keményen megbüntették a kereszténydemokrata szövetséget: a CDU olyan tartományokat veszített el, mint Baden-Württemberg, Észak-Rajna Vesztfália, Alsó-Szászország, vagy Rajna-vidék-Pfalz.

A siralmas időközi eredményekre azonban vigaszt nyújtanak az országos felmérések adatai. Minden neves közvélemény-kutató intézeta CDU egyértelmű győzelmét jósolja a szeptemberi megmérettetésen. A kereszténydemokraták a 2009-es parlamenti választások óta töretlenül a legnépszerűbb párt Németországban, jelenleg 41 százalékos támogatottságot tudhatnak magukénak. Merkel személyét még ennél is többen támogatják: a Politbarometer legutóbbi felmérése szerint a kereszténydemokrata jelöltet a megkérdezettek 58 százaléka szeretné ismét a Kancellári Hivatalban látni. Legnagyobb kihívóját, Peer Steinbrücköt mindössze 17 százalék támogatná.

A szeptemberi választás izgalmas hajrát tartogathat a CDU és szövetségesei számára. A jobboldali néppárt még nem igazán kezdett bele a kampányba, viszont erre nincs is olyan nagy szüksége, legalábbis a felmérések szerint. Már láttunk ugyan arra példát, hogy a CDU lényegében az utolsó pillanatokban is képes „elveszteni” a választást (2005-ben így jött létre a nagykoalíció), kérdés, hogy idén hogyan fog taktikázni Merkel és a CDU. Az bizonyos, hogy a CDU nem készül újabb nagykoalícióra, hiába támogatná azt a németek többsége. Angela Merkel még a 2009-es választások előtt így érvelt a kancellárjelölti televíziós vitán: „… úgy gondolom, hogy egy demokrácia számára az a jó, ha nem a nagykoalíció jelenti a normalitást…”.

 A másik nagy kérdés továbbra is adott: mi lesz az FDP-vel? Radikális forgatókönyvek azt jósolják, hogy végszükség esetén a CDU-szimpatizánsok egy része átszavaz majd az FDP-re (csakúgy mint az alsó-szászországi tartományi választáson), ezzel biztosítván a liberálisok bennmaradását a Bundestagban, és a polgári szövetség továbbélését. Ehhez viszont elképesztő mértékű szervezés kellene, meglátjuk, hogy a liberálisoknak szükségük lesz-e életben tartó „fekete voksokra”.

A „piros-zöldek” esélyeiről

A szociáldemokraták életük legnehezebb periódusát élik jelenleg is. A 2009-es választásokon Frank-Walter Steinmeier egykori külügyminiszter által vezetett párt a szavazatok mindössze 23 százalékát szerezte meg, ezzel történelmi mélypontra süllyedt. A Zöldek relatív sikere valamelyest ellensúlyozta a szocialisták bukását, viszont az SPD még így is csak egy meggyengült párt képét tudták sugározni. Négy év távlatából kijelenthető, hogy a nagykoalíciós évek teljesen felőrölték az SPD-t, a szocialisták kvázi téma nélkül maradtak.

Az SPD az utóbbi négy évben központi témává avanzsálta a minimálbér támogatását. Németországban nincs törvényileg szabályozott minimálbér, sőt a fekete-sárga koalíció a munkáltatók részére kedvezett, amikor rugalmasabbá tette a munkaidőt, megkönnyítette a felmondás feltételeit és átszabta a szociális juttatások rendszerét. A szocialistáknak így lényegében magától értetődőnek tűnt a minimálbér támogatása. A kormánypártok viszont ellenzik a minimálbér bevezetését – kiváltképp a liberálisok –, lévén az redukálja a messze földön híres német versenyképességet.

(forrás: Wikimedia Commons)

Az SPD zsákutcába került az euróválság kirobbanását követően. Ugyan a népszerűségi indexek mind azt mutatták, hogy a szocialista párt profitált abból, hogy Merkel és a CDU óriási mentőcsomagokat hirdetett meg a dél-európai válságállamok számára, viszont hosszú távon a koncepció nélküliség kifárasztotta az SPD-t. A szociáldemokraták ellenezték ugyan a százmilliárd eurós nagyságrendű csomagokat, viszont a Bundestagban valahogy mindig megszavazták a mentőöveket. Sok mozgásterük nem is volt: ellenkező esetben veszélyben forgott volna a párt „Európa-ügy” melletti elköteleződése, valamint fél Európa szolidaritás hiányával vádolta volna az SPD-t, ami lássuk be, egy baloldali pártnak igen kellemetlen tud lenni. Már maga a vád is. Ennek ellenére jól szerepeltek a „pirosak” a tartományi megmérettetéseken, bár a fentieket figyelembe véve talán elmondhatjuk, hogy a választók inkább Merkel és a CDU ellen, sem az SPD mellett szavaztak.

A szocialistáknak tehát lépni kellett, hogy egy markáns arculattal vessék bele magukat a 2013-as parlamenti választásokba. A párt már tavaly októberében döntött arról, hogy a nagykoalíció pénzügyminiszterét, Angela Merkel egykori beosztottját, Peer Steinbrücköt jelölti kancellárjelöltjének. A szocialista trojka másik két tagja több okból nem jöhetett akkor szóba: Sigmar Gabriel pártelnök személyisége egyrészről megosztotta a baloldali erőket, másrészről elnöksége alatt a párt folyamatosan vesztett népszerűségéből, Frank-Walter Steinmeier pedig egyszer már kikapott Merkeltől 2009-ben. Így tehát a szociáldemokraták választása a hamburgi születésű „pénzügyi mesterre” esett. A gyors jelölés kezdetekben jót tett a pártnak, a gazdasághoz igen értő Steinbrück remek húzásnak tűnt az tomboló euróválság közepette. Ezen felül a szocialisták elég időt hagytak maguknak arra, hogy Steinbrückre szervezve jól felépített kampánnyal vágjanak neki a választásoknak.

A gyors lépés utólag viszont megbosszulta magát. Steinbrück jelölését követően elárasztotta a német sajtót az a hír, miszerint a szocialista jelölt képviselői fizetésén túl óriási mellékjövedelmeket tesz zsebre: kétmillió euró csak előadásokból, könyvhonoráriumokból, fellépésekből. Majd ezek után a volt pénzügyminiszter kevesellte a képviselői fizetéseket, mikor így nyilatkozott: „Minden vidéki takarékpénztár igazgatója többet keres a kancellárnál”. (A német kancellár havi 17ezer eurót keres.) Azért lássuk be, egy baloldali jelölttől meglehetősen tájidegen egy ilyen kijelentés.

Sokkal inkább csak külsőségeket. Jól tetsző szlogen (A MI döntünk) – amit állítólag már egy munkaközvetítő cég használ –, Willy Brandtra hajazó stílus utánzása, ami az újságíróknak címzett félvállról vett beszédben kimerül. Az SPD legutóbb egészen elképesztő ötlettel rukkolt elő kampányötlet gyanánt, ez pedig a „Köss a változásért” (Stricken für den Wechsel) program elindítása volt. Félreértés ne essék, „köss” alatt egy vörös sapka kötését javasolná a párt minden egyes szimpatizánsának, kifejezvén ezzel pártpreferenciájukat. Talán nem is csoda, hogy ezeknek fényében a németek mindössze 17 százaléka tartja alkalmasnak Peer Steinbrücköt kancellárnak,- derül ki a Politbarometer legutóbbi felmérésből.

A Zöldek köszönik szépen, jól vannak, az elmúlt négy év őket nem készítette ki annyira, mint a CDU kisebbik szövetségesét, az FDP-t. Ugyan a CDU lényegében átvette az eddig „zöld privilégiumnak” számító energiafordulat témáját, így az atomerőművek leszerelését, viszont úgy tűnik, hogy az atompolitika kifogyhatatlan forrásnak bizonyul. Ugyanis ismét előkerült az atomhulladék kérdése, a Zöldek kitartanak álláspontjuk mellett, miszerint a gorlebeni „atomtemető” nem alkalmas radioaktív hulladék tárolására.

A Zöldek talán legnagyobb sikere az utóbbi pár év alatt a Baden-württembergi tartományi választások voltak. A hagyományos kereszténydemokrata bástyának számító sváb tartományban megerősödtek a Stuttgart21 elnevezésű projekt ellenzői, amit a környezetvédők remekül lovagoltak meg. Fáradozásaik nem voltak hiábavalók: Winfried Kretschmann személyében a Zöldek pályafutásuk során először koronázhattak meg tartományi miniszterelnököt.

És a többiek…

A politikai elemzések három további pártot említenek meg, akiknek lehet még keresnivalójuk a fentieken kívül az újonnan felálló Bundestagban: a Baloldal, a Kalózpárt, és az Alternatíva Németországért.

A posztkommunista Die Linke minden bizonnyal ismét be fog kerülni a Bundestagba, elsősorban a keleti tartományok támogatására apellálva. Ugyanakkor a volt keletnémet utódpárt nem fog beleszólni a kormányalakításba, mivel a néppártok nem fognak összekacsintani a Baloldallal, annak euró- és NATO-ellenes politikája miatt.

A Kalózpárt Németország pályafutása egészen egyedülálló a Szövetségi Köztársaság történetében. A kalózok a digitális világ szülötteit hivatott képviselni, zászlójukra a digitális kor különböző vívmányainak szabad felhasználását, a korlátozást szenvedő polgári jogok erősítését, valamint nagyobb transzparenciát hirdetett,- ez áll a párt 2011 decemberében elfogadott offenbachi nyilatkozatában. A Kalózpárt különösen a fiatalok körében népszerű: tavalyi felméréseken nem egyszer megelőzték az FDP-t, jelenleg a bűvös 5 százalékos határ környékén áll a támogatottságuk. Kérdés, hogy sikeres hajrával sikerül-e kiharcolni a Bundestagba való bejutást, illetve hogy bejutásuk esetén mit fognak tudni e kezdeni a parlamenti légkörrel.

A napokban újabb pártot alapítottak meg, mely az euróválság károsultjait, illetve az euró ellenzőit igyekszik magába foglalni, ez pedig az Alternatíva Németországért. A párt ügyes kommunikációval komoly rétegeket szólíthat meg, figyelembe véve, hogy a német társadalom 26 százaléka fontolgatja azt, hogy egy euróellenes pártra szavazna,- írja a TNS-Emnid. Az eurózónából való kilépést a Die Linke már korábban központi témájává tette, kérdés, hogy az Alternatíva Németországért ugyanezt szalonképesebben képes-e kommunikálni. A párt alapítói között közgazdászprofesszorok, újságírók és neves köztisztviselők találhatóak, a szimpatizánsok javarészt értelmiségiek. A német sajtó az Alternative für Deutschland táborát mégis sok esetben „Kalózpárt nyugdíjasoknak” gúnynév alatt közli.