Az ikonfestés művészete

Az ikonok – fára rajzolt, aranyozott szentképek – központi szerepet foglalják el az ortodox egyházban, és a katolikus egyházban is elterjedt volt egészen a XIII. századig (és helyenként ma is használják). Az ikon a keresztény egyházban az Isten megismerésének egyik eszköze, és éppen ezért monumentálisnak és lenyűgözőnek kell lennie. Nemrég az Orosz Kulturális Központ szervezésében egy ikonfestő család járt Magyarországon, és ennek kapcsán cikkünkből megtudhatja, melyek az ikonok legfontosabb jellemzői, és hogyan készül egy hagyományos ikon.

Az első ikonok gyakorlatilag a kereszténység terjedésével kezdtek megjelenni az i.u. II. század környékén. Ikonnak tulajdonképpen egy tárgyra – általában fából készült képre – festett keresztény szentmást nevezzük. Az ikonok Kelet-Európában terjedtek a legjobban, azonban ugyanúgy használatosak voltak Európa nyugati felén is.

A bizánci hatás érvényesülésével az ikonok a Kijevi Ruszban váltak használatossá, és manapság éppen az orosznyelvű területeken vannak a leginkább elterjedve. Érdekes, hogy az ikonhoz hasonló ábrázolás – például ami falfreskókon található a katolikus egyházakban – nem nevezzük ikonnak, és nem is képezi a hívők imatárgyát az ikonnal ellentétben. A keresztény egyházszakadással, az 1054-es szkizmával, az ikonhasználat széttagolása gyakorlatilag véglegesedett a nyugati keresztény egyház és a keleti keresztény egyház között.

Az ikonfestésnek nagyon komoly hagyománya volt a Kijevi Rusz korától kezdve. Annak ellenére, hogy az ikonfestők nagyon szigorú szabályok, az egyház által lefektetett kánon által kell, hogy dolgozzanak, a művészet más formában tudott megnyilvánulni: az egyházi kánonok szükségszerűsége egy keretet adott az ikonnak, maga a festő pedig arra tudott koncentrálni, hogy az ikonnak lelket adjon, minél közelebb hozza azt az emberhez. Ez pontosan megnyilvánult az egyik leghíresebb ikonfestő, Andrej Rubljov (1360-1428) alkotásaiból, akik képeinek kifejezett egyéniséget és orosz vonásokat tudott adni. Magát az ikonfestő mestert azonban régen nem tartották az ikon szigorúan vett szerzőjének: úgy gondolták, hogy a szent ikont maga az Isten rajzolja meg az adott mesteren keresztül.

Az ikon rajzolásánál a vallási kánonok mellett több másik szabály is érvényesült. Így például a képek értelmezése során fontos tudni, hogy az ikonoknak nincs linearitása és nincs időbelisége sem: az egyházi tanítás szerint Isten mindenhol jelen levő és Isten örökkévaló. Ebből kiindulva az ikon egyszerre több nézőpontból mutatja be a képet, és úgy nevezett fordított perspektíva érvényesül. Ha az ikon eseményeket ábrázol, akkor nem kell törekednünk az események sorrendjének és idejének a megfejtésére, éppen amiatt, hogy időbeli tényező itt nem érvényesül.

Ikonok használata és imádata azonban nem csak az ortodox egyházban fordul elő, de a katolikus egyház is használja. Talán a leghíresebb katolikus ikon a mexikói Guadalupei Szűzanya ikonja, ami Mexikó fő jelképévé, nemzeti szimbólumává vált.

A feltehetőleg 1531-ben készült kép azóta nem csak minden lehetséges másolaton, oltárokon és mindennapos használati tárgyakon van jelen, de mexikói házak falait is borítja. A Guadalupei Szűzanya ikonját őrző bazilikát a világ második leglátogatottabb zarándokhelyének tartják, évente több mint húsz millió ember tekinti meg. 

A hagyományos ikonokat tömör, kemény fából hozták létre. Az egyházba vetett hitnek szilárdnak és csorbítatlannak kellett lennie, így egy ilyen ikonnak mindent el kellett viselnie. A szentképek legelterjedtebb anyaga a hársfa volt, de készítettek ikonokat többek között bükkből és erdei fenyőből is. A fának a legkeményebb, belső anyagát használták hozzá. Nagyobb ikonok esetén több réteget raktak egybe a létrejövő képhez. A fában ezután középen egy kisebb bemélyedést véstek ki, ahová a kép került, és meghagytak egy néhány centiméteres keretet, amely kimagaslott a kép körül.

A fát ezután enyvvel kellett előkészíteni, ez volt az úgy nevezett levkasz, amely általában gipszből és hal eredetű ragasztóból készült. A levkaszt forró állapotban vitték fel, több rétegben, és hosszú ideig hagyták száradni. Az lekezelt felületet ezután még sokáig egyengették, csiszolták és polírozták.

Ezután kerülhetett fel a képre a megszületendő rajz kontúrja: előbb nagyvonalakban, majd apró részletekben kidolgozva. Ha megvolt a rajzminta, jöhetett az aranyozás, amihez általában 24 karátos aranyat használtak. Az ikon szélét aranyozták be, arany keretet adva a képnek, a szentek glóriáit, egyes ruha elemeket és stb. Az aranyozás volt talán az ikonfestés egyik legnehezebb része, mert hajszálvékony anyaggal kellett dolgozni, amely ráadásul nagyon drága anyag is volt.

Az aranyozás után került sor a kép többi részének a befestéséhez. Ehhez a legtöbb esetben tempera festéket használtak, amelyet tojás sárgájából és vízből keverték ki. Utoljára, legvégső elemként a szentek arcmását rajzolták rá az ikonra. Az elkészült képet ezután speciális olaj alapú lakkal kezelték le, majd felszentelték.

A régi, olaj alapú lakk idővel sötétedni kezdett, így 80-100 évvel később már nehezen lehetett látni az eredeti képet. A képet emiatt gyakran újrafestették, sokszor kibővítve vagy megváltoztatva. Ezért a régi ikonok sokszor több rétegnyi képet tartalmazzák.

Alekszander és Olga Babakováról már korábban írtunk a Kitekintőn. Az ikonfestő család korábban az Orosz Kulturális Központ programja keretében Budapesten járt, és bemutatót tartottak az ikonfestés alapjairól.