Olaszország választ

Mintegy 50 millió választópolgárt várnak az urnáknál Olaszországban vasárnap reggeltől hétfő délutánig. A verseny kiélezett, a szavazásra jogosultak számán kívül semmi sem vehető biztosra. Az olasz sajtó óvatosan latolgatja, ki lehet a befutó; a La Repubblica tíz lehetséges, a legvalószerűbbnek tűnő forgatókönyvet vesz sorra.

A február 24-25-i olasz parlamenti és helyhatósági választásokat turbulens hónapok előzték meg: a válság az olasz gazdaságot, a Mario Monti-vezette szakértői kormány által bevezetett megszorítások az olasz lakosságot viselték meg. A 2011 őszén megválasztott kabinetbe vetett bizalom fokozatosan csökkent, és bár tevékenységüknek lassacskán pozitív hatásai is megmutatkoztak, 2012 végén munkájuk olyannyira ellehetetlenült, hogy Mario Monti bejelentette távozását.

Az előrehozott választásokat megelőző hónapok a bizonytalanság jegyében teltek: a sajtó a jobbközép Szabadság Népe (PdL) korrupciós botrányaitól és vezetőjének, Silvio Berlusconinak bírósági pereitől volt hangos. Berlusconi gyakran hallatta hangját, majd bejelentette, visszavonul, hogy aztán ismét elementáris erővel térjen vissza. A 76 éves politikus-médiacézár hetek alatt szinte a semmiből támasztotta fel pártját, majd az Északi Ligával összefogva elérte, hogy a választások komoly esélyesévé lépjen elő.

A balközép koalíció legerősebb pártja, a Demokrata Párt (PD) népszerűsége ezzel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutatott. 2012 végén a PD gyakorlatilag egyedüli esélyesként volt jelen az olasz politika színterén, jelenleg azonban előnye minimálisra csökkent a jobboldallal szemben. A botrányokat a baloldal sem tudta elkerülni; támogatottságuknak sokat ártott a Monte dei Paschi di Siena bank hiányával kapcsolatban kiszivárgott hír is.

Az olaszok hagyományosan bizalmatlanok politikusaikkal kapcsolatban, a válságok sorozatától megviselt olasz politika pedig egyre inkább növelte a kiábrándultak számát. Megindult a verseny az ingadozók szavazataiért: a harmadik legjelentősebb politikai erővé avanzsált Ötcsillag Mozgalom (M5S) vezetője, Beppe Grillo politikaellenességével, Berlusconi pedig ellenfelei által irreálisnak minősített ígérgetéseivel igyekezett maga mellé állítani a választókat.

A távozó miniszterelnök, Mario Monti némi habozás után úgy döntött, a centrista koalíció „színeiben” indul a választásokon. A bizonytalan olaszokat azonban nem sikerült nagy számban megnyernie magának. Elvesztette azt a „politikán felüliségét” is, amelynek köszönhetően sokan szimpatizáltak vele: a közgazdász professzorból politikus vált. Listájával jelenleg a negyedik helyet foglalja el.

Bizonytalan tehát a választások kimenetele, bizonytalan az olasz választók jelentős része,  és bizonytalan a sajtó is. A választások napján a címlapok a búcsúzó pápával és a zord, téli időjárással vannak tele. Vasárnap délig a választásra jogosultak mindössze 14,8 százaléka adta le szavazatát – írja a La Stampa.

Bizonytalan ezenkívül az EU is. Brüsszel aggódva figyeli az olasz választások alakulását, hiszen esetleges jobboldali győzelem esetén Berlusconi programja ismét veszélybe sodorná a lábadozó olasz gazdaságot és ezzel problémát keltene az euróövezetben is. A „Lovagként” emlegetett volt kormányfő még a választások napja előtt sem szüneteltette támadását: bár az ellene folyó pert a választások utánra halasztották, a politikus ismét felemelte hangját a szerinte ellene rágalomhadjáratot indító igazságszolgáltatással szemben, mondván: „a bíróság rosszabb, mint a maffia”.

A bizonytalan választások egyik valószerűsíthető kimenetele veszélyes forgatókönyvet ígér: egy kormányozhatatlan Olaszországot. A győztes párt – a legutóbbi felmérések a baloldali PD elsőségét jósolják – ugyanis többséget szerez az olasz képviselőházban, a „zavartalan működéshez” ez azonban még kevés; a Szenátus több mint 300 szenátori székéből körülbelül 170-et is magáénak kell tudnia a biztos többség megszerzéséhez. A szenátus összetételében a tartományi szavazatok döntenek: a pártoknak tehát minél több tartományban kell megszerezniük az első helyet.

Különösen nagy szerep jut a nagy területű, „ingadozó” tartományoknak, ahol a legélesebb a küzdelem: Lombardia, Veneto, Puglia, Campania, Calabria és Szicília. A közvélemény-kutatások több tartományban is a jobboldal elsőségét mutatták ki, így nem zárható ki az a forgatókönyv, amely szerint a PD megszerzi a többséget a képviselőházban, a szenátusban azonban nem lesz biztos baloldali többség. Ebben az esetben Bersaninak koalícióra kellene lépnie Mario Monti centristáival (szélsőséges lehetőség, de nem elképzelhetetlen, hogy meg kell egyezniük Grillóékkal is), így azonban egy belső konfliktusokkal teli, gyenge kormányzat alakulna ki.

Amennyiben az első három helyen végző párt közötti különbség olyannyira minimális lenne, hogy ez ellehetetlenítené a kormányalakítást, egységkormánynak kellene alakulnia, vagy ami talán még valószínűbb, új választásokat kellene kiírni. Maga Beppe Grillo is ez utóbbit tartja a legvalószínűbbnek.

Számolni kell a jobbközép koalíció képviselőházi győzelmével is. Ha a PdL-LN a Szenátusban is diadalmaskodna, a La Repubblica olasz napilap szerint nem zárható ki, hogy Berlusconi – felrúgva szövetségesével, az Északi Ligával vállalt egyezségét, amely szerint nem vállalhatja el a miniszterelnöki tisztséget – maga foglalná el a kormányfői széket. Ha a jobboldal a szenátusban nem szerez biztos többséget, nehezebb helyzetben lenne, mint baloldali vetélytársa: kevésbé valószínű ugyanis, hogy Monti hajlandó lenne Berlusconiékkal kiegyezni. Ebben az esetben szinte biztos, hogy a „Lovagnak” le kellene mondania a kormányfői posztról.

A lehetséges forgatókönyvek közül csupán néhányat ismertettünk, azonban ezek is jól érzékeltetik azt a bizonytalanságot, amely a jelenleg zajló olasz választásokat körüllengi.